polelemző

Milyen az a választási rendszer, amit a Fidesz alkot meg?

A legalapvetőbb felmerülő kérdések a várható választási rendszer reformjával kapcsolatban, hogy lesznek-e előrehozott választások; a határon túl élő magyarok kapnak-e, és ha igen, milyen arányú szavazati jogban részesülnek majd. Az előrehozott választások két veszélyt rejtenének magukban, amennyiben az ötlet reális dilemmaként jelenne meg a politikában, ugyanis a kormánypártok kétharmados többségüket kockáztatnák ez által. Nem valószínű tehát, hogy a Fidesz feltenné kétharmados parlamenti jelenlétét azért, hogy egy, esetleg két évvel hosszabbítsa meg kormányzási idejét. Egyszerűen nem éri meg. Leszögezhetjük tehát, hogy a következő országgyűlési választások nagy valószínűséggel 2014-ben várhatók. A jelenlegi törvényjavaslat szerint eleve 198 fős parlamentben kell gondolkodnunk, ám kérdés, hogyan lehet e mandátumokat a Fidesz számára lehető legelőnyösebb módszerek között kiosztani. Meg kell nézni tehát, hogy maradhat-e a vegyes rendszer, illetve, hogy ezen belül inkább arányos, vagy többségi irányba mozdul el jelenlegi választási rendszerünk?

Egyéni választókerületekre, vagy területi listákra helyeződik-e a hangsúly?

A 2010-es választások egyértelműen alátámasztották, hogy a Fidesz elsősorban a párt nevével, mint képviselő-jelöltjei személyével nyer könnyebben szavazatokat. Nem véletlen, hogy a tavaszi kampányban minden képviselő-jelölt kisebb térségek esetén is Orbán Viktorral együtt került a plakátok felületére, ahol pedig – logikus elgondolás szerint – az egyéni jelölt személyére kellene hangsúlyt helyezni. A Fidesz esetében azonban a párt brandje több szavazatot söpör be, mint bármilyen karizma. A választópolgárok döntési mechanizmusáról általánosan is elmondható, hogy kivételes esetektől eltekintve párt alapján adják le voksukat az adott politikusra, mint az adott képviselő-jelölt személyére – a Fidesz pedig erős ebben. Mindez win-win szituációt eredményez a jobboldali párt nézőpontjából. Ebből kiindulva az egyéni választókerületek mellett érvelek, attól függetlenül is, hogy nem tudhatjuk milyen politikai erőviszonyok állnak majd fönn 2014-ben. Demokratikus keretek között ellenzékre szükség van, a realitások talajáról nem kívánok elrugaszkodni: az országos listát megtartva, a megyei/területi listákat elhagyva, esetleg összevonva kellene a rendszert megalkotni. E reformmal ugyan a többségi rendszer irányába mozdul a mérleg, az országos lista képes lenne betölteni az arányosítás funkcióját. Úgy vélem, egyfordulós választások esetén az ellenzéki erőkből konfliktusok és kompromisszumok árán ugyan, de kikényszerítené az együttműködést és összefogást.

A kormánynak nyilvánvalóan olyan rendszerben kell gondolkodnia, ami a nagy pártoknak alakít kedvező feltételeket. A kis pártoknak általában nagyobb gondot okoz a kopogtatócédulák összegyűjtése, mint az 5 százalékos küszöb átlépése. Éppen ebből kifolyólag tartom fölöslegesnek a parlamenti küszöb változtatására irányuló gondolati köröket (persze az LMP 3 százalékos javaslata már érthető), az alakuló pártok hátráltatásához elegendő akadály a kopogtatócédulák rendszerben tartása.

Határ túli magyarok szavazati jogának bekapcsolása hogyan történhet?

Az anyaország határon túli állampolgárainak választásokba való bekapcsolására különböző megoldásokat ismerünk Európa-szerte, azonban a magyar határon túli lakosság magas száma miatt egy igazságos módszer kialakítása nem egyszerű feladat. Éppen ezért a teljes választójog megadásával kapcsolatban kételyeket támasztok, nem gondolom, hogy az anyaország állampolgárainak politikai kultúrájára pozitív befolyással lenne az első választási tapasztalatokat követően.  Külföldi minta alapján két lehetőség adott, azonban az imént kifejtett választási rendszer keretei között a számukra külön kialakított körzet megoldása volna helyénvaló. Képviselőik mandátumszerzésének egy számban való maximalizálása mellett Horvátország példája mutathat példát, ahol a parlamentbe küldhető képviselők száma a résztvevő szavazók és a határon túl szavazók számának arányában alakult.

A Fidesz olyan pozíciót tudhat magáénak, amivel könnyen bebetonozhatja magát a hatalomba, az új stratégiához igazodva azonban bármilyen demokratikus rendszer kicselezhető. Az ellenzéki erők alkalmazkodási készségén múlik ezen túl, milyen kreativitással teheti magáévá az új választási rendszert, amit talán önmaga hasznára is fordíthat.

Magyarország rendelkezik Európa egyik legbonyolultabb választási rendszerével, tanulják évről évre a politológus hallgatók a különböző egyetemeken. Lehet, hogy a következő évektől könnyebb dolguk lesz már a nebulóknak, ha a Kormány beváltja ígéretét a választási rendszer reformjával kapcsolatosan. A felmerülő kérdések soraiból én azt emelném ki, amelyik a kiválasztott rendszer milyenségének okait tárja fel, miért az adott szisztémát preferálja majd a kormány, vagyis inkább a Fidesz-KDNP koalíció. Ismétli-e a történelem önmagát, és ismét a következő választás bizonytalanságától való félelem okán egy arányosabb rendszer kerül kiválasztásra, avagy a Fidesz bízik állandó biztos szavazóiban, és a következő választásokat már most a zsebében érzi.

A jelenlegi rendszer legnagyobb problémája mégis a megválasztott képviselők száma, amit a jelenlegi kormány le kíván csökkenteni 367 főről 200 főre. Magas számuk okozta problematika inkább származtatható a költségeikből, mintsem alapvetően mennyiségükből. Ezen felül a probléma érzékelhetőbb az arányossági problémák miatt, hiszen Magyarország lakossága és területe viszonyában tekintve vezető pozícióban állunk a képviselők létszámát tekintve.  Ez már konkrét terv, ezek után csupán a változtatás módja és útja a kérdéses. Lássuk tehát, milyen alternatívák merülhetnek fel a módosítások tervezésekor.

Egy esetleges többségi rendszer bevezetésének esetében a Fidesz saját magát tenné próbára a következő választáson, hiszen a többségi rendszernél a nagy pártok kerülnek felülreprezentált helyzetbe, de egy újabb kétharmados többség elérésének lehetősége igen elenyésző, így pedig nem kaphatna akkora többséget, amelyet esetlegesen egy másik rendszer útján elérhetne. HA pedig a választók az intézkedések hatására szembefordulnának 2010-ben pártfogolt pártjuknak, akkor ez a szavazatszámolási mód külön kellemetlenségeket okozna a Fidesz- KDNP-koalíciónak.

Másik alternatíva egy a Fidesz állttal javasolt átmeneti rendszer, melyben a többségi és az arányos rendszer kombinációját találhatjuk meg, ami egy mérsékeltebb lépést jelentene, az eddigi radikális változtatásokhoz képest, ez pedig a közvélemény és a választópolgárok ellenérzését tudja csitítani. Ez a jelent helyzetet tekintve semmiképpen sem elhanyagolható nézőpont, melyet ajánlatos követnie a kormánypártnak, ha az elkövetkező választás után is aktív részt kíván venni a kormányzásban. Ez a rendszer egy biztonságosabb alternatíva minden párt számára, így a Fidesz-KDNP-nek is, több okból kifolyólag is, egyrészt mivel ezzel a mérsékeltebb változtatással kevésbé vonná magára a választók ellenszenvét, így talán csitítva kissé az eddigi döntésekkel szembeni ellenérzések okozta kiábrándultságot.  Ebben az esetben a Fidesz nyerési esélyei akkor kedvezőbbek, ebben a rendszerben, ha népszerűsége töretlen lenne. Ennél az arányosabb rendszernél viszont, ha esetlegesen megfordulnának az erőviszonyok, könnyebb megtartani bizonyos mértékű befolyást, mint egy többségi rendszernél bekövetkező vesztes választásnál.

Az új választási rendszer tehát meghatározza majd Magyarország további működési mechanizmusát. Ez pedig a kétharmados többség útján teljes mértékig a Fidesz-KDNP kezében van, így a felelősség súlya is az ő vállukat nyomja, hiszen a következő választások eredményeit is meg tudják alkotni akár egy jól megválasztott választási rendszerrel. Emellett természetesen a kevesebb képviselő okán az új közigazgatási határok berajzolásának feladata is a kormánykoalíció kezébe kerül, melyet könnyen saját érdekeinek arculatára tud majd formázni.

A választási rendszer minden politikai rendszernek a „lelke”, az a belső mozgatórugó, ami meghatározza, ki mekkora hatalommal kerülhet a tűz közelébe, ki milyen esélyekkel indul és ahhoz képest milyen valósi hatása lehet a döntések befolyásolására. Ez tehát egy igen forró kérdés, amihez nagyon nehéz úgy hozzányúlni, hogy az minden szereplőnek jó legyen, senki ne mondhassa azt, hogy valaki a saját képére formálta a rendszert.  A játékszabály alakítása mindig a játék legnehezebb része. Ha ebben a metaforában végiggondoljuk a választási rendszer átszabásának etikáját, megállapításokat tehetünk arra vonatkozólag, hogy a Fidesz módosítása mennyire felel meg az ideális szabálymódosítás  elveinek. Ezzel szempontokat alkothatunk egy olyan folyamat jövőbeli értékelésére, ami még csak a jövőben, talán nyár elején, talán ősszel, de (ne legyenek illúzióink) hamar be fog következni.

 Ha a játékosok azután, hogy  mindannyian dobtak, vagy már később a játék folyamán rájönnek, hogy a leírt szabályok nem jók, és azok megváltoztatásával jobban lehetne játszani, a szabályalkotásnak elméletileg sok kritériumnak kell megfelelnie ahhoz, hogy a játék mindenki számára játszható legyen.

1)      A játékszabályokat akkor lehet módosítani, ha a játékosok között konszenzus van arról, hogy a szabály jelenlegi állapotában rossz, és azon változtatni kell. Ez jelen esetben, a választási törvényre vonatkozóan teljesül, több szempontból is. A választási rendszer témája már évek óta újra és újra felbukkan, különböző okokból. Először is ott az érv a kisebb parlament mellett, amelyet sok különböző politikai erő tud támogatni az ötlet eladhatósága miatt. Szakértők is megállapították már, hogy a magyar Országgyűlés a népességhez arányítva nagyobb, mint kellene, pontosabban a népesség optimális képviseletét kevesebb képviselővel is meg lehet oldani. Szintén a választási rendszer szakértői vetik fel időről időre, hogy a rendszer aránytalan, nem követte a társadalom és a népesség változásait, és ezért kiigazításra szorul. Erre a kiigazításra az Alkotmánybíróság is felszólította a döntéshozókat, akik a felszólításnak mindeddig nem tettek eleget. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a választási rendszer változtatása nem a Fidesz fejéből pattant ki, az már évek óta a politikai diskurzus része.

2)      A játékszabályok kidolgozásában minden játékosnak részt kell vennie, és a folyamatban egyenlő jogokkal és lehetőségekkel kell tudnia szerepelni, különben a játék maga elveszti legitimitását, etikátlanná és a többség számára játszhatatlanná válik. A metafora, vagy modell, nevezzük, ahogy jól esik, természetesen azt feltételezi, hogy akinek nem tetszenek a játékszabály-módosítás feltételei, az otthagyhatja a játékot, és esetleg kereshet magának új társakat egy új játék kezdéséhez. A politikában azonban nincs lehetőség nem az érvényes szabályok szerint játszani, akárki is hozta a szabályt, akármilyen körülmények között. Ez az a probléma, amivel a magyar ellenzék fog szembesülni annak az alaptörvénynek a hatályba lépése után, amelynek megalkotásán nem vettek részt, és amelyet nem tartanak alkalmasnak egy jó játék alapvető szabályainak meghatározására. Gondolhatnánk innentől, hogy amit írok, az távolra esik a hétköznapi realpolitik valóságától. Azonban az egyenlő bevonás elve a választási rendszerrel kapcsolatban teljesülni látszik, a választási törvényt ugyanis a majd egy évvel ezelőtti fideszes információk szerint a pártokból paritásos alapon szerveződő bizottság fogja kidolgozni. Kérdés persze, hogy egy, az ügy szempontjából etikusan szerveződő bizottságra mennyire vannak hatással a fenti morális tényezőket figyelembe nem foglalkozó külső erők, mennyire . És azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az egyenlőség nem alapból teljesül, a felajánlás a túlerőben lévő Fidesz gesztusának tekinthető (az elmúlt egy évben az egyetlen ilyen), kérdés, valóban be kívánja-e tartani a saját fair play szabályait, amire saját magán kívül semmi nem kényszeríti (a döntéshozatal etikája, mint már láttuk korábban, nem igazán).

3)      A játékszabályok alakításánál figyelni kell arra, hogy a játékot úgy tegye jobbá (hogy ez mit takar, arról is hamarosan), hogy az elérendő javulásnál nagyobb mértékben nem változtat a játékon. Ha feltételezzük, hogy a meglévő szabály változtatásáról konszenzus van a játékosok között, és azt is, hogy a változtatást közösen dolgozzák ki, akkor a játék feltételeinek változatlanságára kell törekedniük, hogy ne változzanak az első dobás után kialakult feltételek. Amikor a Fidesz bejelentette, hogy 2014-ben már egy másik választási rendszer szerint fogunk szavazni, az ellenzékben (pont azért, mert a társas játék ideális feltételei nem állnak fenn) felmerült annak a veszélye, hogy a kormányzó erő a saját érdekei szerint fogja átfaragni a rendszert úgy, hogy az a nagy, országosan eloszló támogatottsággal és sok erőforrással rendelkező pártoknak kedvezzen, mondjuk az arányos elemek kivételével és egyfajta first-pass-the-post rendszer bevezetésével. A bejelentett elképzelések szerint azonban (az ellenzék talán nagy meglepetésére) nem változna a rendszer vegyes jellege és a mandátumelosztás aránya sem.

4)      A játékban minden mindennel összefügg, és a szabályok változtatása egyéb változások egész hullámát indíthatja el, amelyek nem kívánt következményekkel járhatnak a játékosok számára. Éppen ezért, a változtatás nem kezdődhet egy, a konkrét céllal kapcsolatos döntés meghozatalával, hiszen messze nem biztos, hogy a szabály kijavítása ehhez igazítható hozzá a legjobban, és így elzárjuk magunk elől a lehetőséget, hogy valóban optimálisan változtassuk meg a szabályokat, a konszenzusosan megállapított problémák alapján. Márpedig a választási rendszerrel kapcsolatosan pontosan ez történt, amikor a parlament először azt az alkotmánymódosítást fogadta el, amely megváltoztatta a képviselők számát 198 főre, amihez hozzá jön még 13 kisebbségi képviselő. A „gombhoz varrjuk a kabátot” probléma nemcsak logikátlan, de torzulásokhoz is vezethet, amelyek elkerülhetőek lettek volna a 4. számú egyszerű szabály betartásával. A Medián által 2009-ben kidolgozott reform-javaslat, amely nagyon hasonlított a Fidesz képviselőinek tavalyi javaslatára, az képviselők optimális számát például 319-ben állapította meg, ami 121 képviselővel még mindig  több, mint amennyit a még ki nem dolgozott rendszernek ki kellene választania. És akkor még nem is számoltunk a határon túli szavazatokkal és helyekkel, tehát az elfogadott 198 fő várhatóan még kevesebb magyarországi szavazatot jelent. Schiffer András és mások is felhívták a figyelmet arra, hogy a képviselők számának előre rögzítése kontraproduktív, de ez nem hatotta meg a döntéshozó Fideszt.

5)      Szintén az előző megfontolásból, a döntés hatásainak bonyolult mivoltából következik, hogy a játékszabályok módosítása időigényes folyamat, akár annyi időt is elvehet, mint egy egész játszma a régi szabályok szerint. Mivel akármilyen változtatás át fogja formálni az egész játékot a jövőben, időt kell hagyni minden lehetséges aspektus vizsgálatára a döntés meghozása előtt. Ez a feltétel, ismerve a Fidesz törvényhozói tempóját, félő, nem fog teljesülni a választási rendszer reformjánál sem. Paritásos bizottság ide, kidolgozott javaslatok oda, ha Kövér László szerint még a nyári szünet előtt döntés születhet a kérdésben, akkor kevés az esély egy valóban megalapozott és minden játékos által elfogadott döntés meghozatalára.

A társas játék példáját természetesen, mint erre már utaltam, nem lehet teljesen rávetíteni a politikára, ahol sehol nincs olyan optimális beszédhelyzet, olyan egyenlőség és olyan együttműködési ösztönző, mint egy asztalt körbeülve, egy játékkal a közepén. Azoknak az elveknek, amiket leírtam, nem kell feltétlenül teljesülnie a politikában, minthogy látjuk azt az elmúlt évben, hogy általában nem is teljesülnek. Mégis azt láthatjuk, hogy ha valamilyen kérdésben, akkor ebben a döntéshozatal (amennyire látszik) egyelőre jobban hasonlít egy ideális játékszabály-módosításra, mint a Fidesz erőpolitikájára, bár annak is megőrizte jó pár ismert vonását. Véleményem szerint félő, hogy ebben a kérdésben is végül az erő és a politikai taktika fog felül kerekedni, de meg kell várnunk a játék végét, hogy megállapíthassuk, vajon a Fidesz tudott-e nyerni úgy is, hogy betartotta a szabályokat.

  „A választási rendszer sohasem semleges technika” (Körösényi). Ez a mondat a politikatudomány egyik alaptézise, melynek igazságtartalmát felesleges lenne vitatni. A magyar választási szisztéma lehetséges reformjaira és a változtatások politikai hatásaira vonatkozó elemzésemet ezért ebből a kiindulópontból kívánom végrehajtani, arra keresve a választ, hogy a kormánypártok hatalomfelfogásából és egyéves tevékenységéből következtetve, előreláthatólag milyen irányba kívánják megváltoztatni a hatályos választási procedúrát. Meglátásom szerint ugyanis a politikai erőtér jelenlegi viszonyait figyelembe véve, mindössze a Fidesz- KNDP szempontjai, hosszú távú politikai érdekei lesznek relevánsak és meghatározóak  a vizsgált kérdésben.

A választási rendszer gyökeres átalakítása azonban kétélű fegyver. Amennyiben kizárólagosan az aktuális versenyhelyzetnek megfelelően, a konszenzust nélkülözve egyetlen politikai csoportosulás szándékait leképezve kerül életre hívásra, akkor egyrészt legitimitásdeficittel terhelheti az eljárást és annak outputját (kormányt). Ezt a negatív hatást még megfelelő kommunikációs stratégiával ellensúlyozni lehet, ráadásul a legtöbb parlamenti párt, ha kényszerűségből is, de valószínűsíthetően elfogadná az új játékszabályokat. Kivételt a rendszerellenes pártok (Sartori) jelenthetnének, de jelenleg Magyarországon ilyenek nem lelhetőek fel a pártpolitikai palettán. Másrészt a politikai szerencse fordultával a hatalomkonzerválást célzó intézkedések – a regnáló erők szempontjából- akár kontraproduktívvá is válhatnak. Mindezt számba véve érdemes megvizsgálni, hogy a különféle alapvető választási eljárások (arányos, vegyes, többségi) esetleges bevezetése, milyen politikai hasznokkal kecsegteti az inkumbens pártszövetséget és a politikai síkon értelmezett „ars poeticájukkal” milyen mértékben egyeztethető össze, ugyanis ez alapján már megalapozott prognózist állíthatunk fel.

Többségi rendszer

A legkézenfekvőbb megoldás a hatályos vegyes helyett a többségi rendszer adaptálása lenne, hiszen az erőviszonyokat szemlélve (kormánypártok népszerűsége riválisaival szemben) így tudná leginkább maximalizálni politikai profitját a Fidesz. Az egyszerű többségi rendszer ugyanis az országos lefedettségű, kiterjedt háttérszervezettel rendelkező nagypártokat preferálja, arányosító kompenzáció nélkül. Az általa indukált versenyklíma pedig két fő vonzattal bírna, átalakítva a pártrendszert: 1) a legutóbbi választási eredményekből kiindulva (176-ból 173 egyéni mandátumot nyert a Fidesz-KDNP) a kormánypártok talán még több mandátumot tudnának szerezni az országgyűlésben, 2) mindazonáltal a magyar választói psziché azon jellegzetességéi, hogy „elvesztegetett” voksnak minősíti az egyéni körzetekben az esélytelennek számító kispártok jelöltjeire leadott szavazatokat, a fragmentált ellenzéki szavazótáborra összefogó erőként tudna hatni.

Véleményem szerint a tisztán arányos rendszer bevezetése reális forgatókönyvként fel sem merült a döntéshozók körében, mert nem szolgálná a hatalmon lévők rövid és hosszú távú érdekeit, ráadásul a magyar politikai kultúrával, illetve hagyományokkal is nehezen lenne összeegyeztethető. Érdemi kérdés azonban, hogy milyen politikai haszonnal járna egy olyan vegyes konstrukció, melyben a többségi ág dominálna, de továbbra is magába foglalná a kompenzációs-arányosító mechanizmusokat is.

Többségi ág által dominált vegyes rendszer

A formailag vegyes rendszer megtartása mellett több érv is szól. Egyrészt kommunikációs síkon talán ez a legvédhetőbb konstrukció, mert tudjuk, hogy minél kisebb a változtatás látszólagos mértéke, annál kisebb ellenállásba fog ütközni annak végrehajtása. Másrészt ez a megoldás feloldaná a kormánypártok „gordiuszi csomóját”, vagyis olyan rendszert hívna életre, ami a kormányzat szakpolitikai területeken hozott döntéseivel járó népszerűségvesztés esetén is garantálná a hatalmi kontinuitást. Ha tehát a Fidesz- KNDP pártszövetség elveszíti egy-egy „sztálingrándi csatáját” (Török) és ezzel párhuzamosan megerősödik valamelyik ellenzéki párt, egy többségi rendszer felé eltolt vegyes szisztémával még így is képes lehet megőrizni pozícióit.

Előbbi fejtegetésemet alátámasztja, hogy a nyilvánosságra hozott aktuális elképzelések szerint a parlamenti helyek számát 386-ról 200-ra kívánják csökkenteni, ami egybecseng a társadalom valószínűsíthető akaratával, illetve nem elhanyagolható tény, hogy a kisebb parlament kérdése több ellenzéki párt politikájában is fontos napirendi pont. A Fidesz ezzel a lépéssel három dimenzióban is profitálhat; felkeltetheti/növelheti a választók szimpátiáját, kihúzná az ellenzéki csoportok egyik „méregfogát”, valamint még saját hídfőállásait is megerősíthetné. Főleg úgy, hogy arányaiban a bevezetendő új rendszerben jóval hangsúlyosabb szerepet kap a többségi ág az arányossal szemben, hiszen míg a régi struktúrában 386 mandátumból csak 176 került ezen az ágon kiosztásra, addig az újban 200-ból 95-t darab.

Láthatjuk tehát, hogy a kormánypártok valószínűleg az óvatosságtól és a politikai előrelátástól vezérelve az erőpolitika és az önmérséklet sajátos elegyének jegyében reformálhatják meg a választási procedúrát. A politikai kommunikáció szintjén természetesen a változtatások, mint a választók többsége által támogatott kis parlament létrehozásának technikai kivitelezéseként fognak megjelenni. Visszatérve írásom kiinduló tézisémhez, fontos meglátni a reform változatlan formai keretein túl, az érdemi tartalmát, ami felfedi számunkra a mögöttes motivátorokat és a kormánypártok szándékait. Úgy gondolom, hogy a Fidesz vizsgált kérdésben tanúsított magatartása, sokkal előrelátóbb, megfontoltabb és átgondoltabb, mint számos más területen folytatott politikája. Nem csak a stratégia kommunikációs védernyőjére (formailag vegyes rendszer marad érvényben, kisebb parlament) gondolok, hanem arra, hogy az eddigi egy éves működését tekintve a kormány egyik releváns intézkedésében sem hangolta össze ilyen magas fokon saját politikai érdekeit, a társadalom vélhető akaratát, illetve részlegesen az ellenzéki pártok szándékát.

Választási rendszerek vizsgálatakor előre fel kell hívni a figyelmet néhány fontos dologra. A választók szavazáskor arról döntenek, hogy melyik pártra vagy személyre adják a voksukat. A gyakorlati eszköz, amivel a képviselet elvéből valóság lesz, az a választási rendszer. Az, hogy a szavazatok milyen módon befolyásolják a parlamenti helyek elosztását, a választási rendszer kérdése. Ennek pedig politikai jelentősége van. Egyszóval a választási rendszer nem egy semleges módszer, van olyan politikai erő, amelyiknek kedvező, van olyan, amelyiknek hátrányos. Nem létezik olyan univerzális módszer, ami mindenkinek kedvezne.

Két felfogás között helyezhetőek el az ismert választási rendszerek. Az egyik véglet – és az ősibb is – az egyéni választókerületeken alapuló többségi rendszer, míg a másik oldalon az arányos rendszer áll. E két felfogás egyben kapcsolódik a politikai szereplők demokráciáról alkotott képéhez is. Azok, akik az erős és cselekvőképes kormányzat hívei, és inkább elvetik a politikai pártok közti alkukat, ők valószínűleg az ez irányba terelő többségi választási rendszereket fogják előnyben részesíteni. Azok pedig, akik úgy gondolják, hogy a demokrácia az egyes erők közti párbeszédben tud igazán kiteljesedni, ők az arányos rendszer hívei lehetnek inkább. A két felfogás közül egyik sem jobb vagy rosszabb, hanem inkább más.

Ezt azért volt fontos megállapítani, mert a jelenleg kormányzati pozícióban, és kétharmados többséggel rendelkező Fidesz-KDNP-t a többségi demokrácia követői közé lehetne besorolni leginkább. A parlament politikai összetétele jelenleg lehetőséget ad arra, hogy a választási törvényt a Fidesz-KDNP az ellenzéki szavazatok nélkül is elfogadja. Ez azt jelenti, hogy a többi, más demokrácia-felfogású párt akaratát a döntési helyzetben lévő kormánykoalíció nem köteles figyelembe venni. Tehát, a jelenlegi helyzetben - amikor az Alkotmánybíróság döntése, valamint a parlamenti létszám csökkentése miatt törvénymódosítási kényszer áll fenn – az az igazi kérdés, hogy átviszi-e saját elképzeléseit a Fidesz-KDNP a gyakorlatba. Röviden, olyan választási rendszert hoznak-e létre a kormánypártok, ami a győztesnek és a nagyobb pártoknak kedvez-e, vagy nem?

Egy forráshoz tudok nyúlni akkor, amikor a Fidesz-KDNP választási törvényről alkotott elképzelését akarom megismerni, ez a 2010. májusában benyújtott, – és azóta is tárgysorozatban levő, el nem fogadott – törvényjavaslat. Gulyás Gergely alkotmányügyi bizottsági tag nyilatkozata szerint, azon kívül, hogy vegyes, elemeiben a korábbira épülő választási rendszer lesz, nem lehet az említett dokumentumnál többet tudni. Ezt a forrást fogom a továbbiakban elemezni abból a szempontból, hogy milyen hatása lehet a rendszernek a magyar politikára.

Alapjaiban tényleg hasonló az elképzelés a korábbihoz, az állampolgárok két szavazata három csatornán keresztül eredményezi az összesen 198+13 mandátumot. A továbbiakban a három ágat külön vizsgálom.

Az első a 90 egyéni kerületre épülő többségi ág, ami nagyon felülreprezentálja a győzteseket, tehát nagyon aránytalan. Itt 90 mandátum kerülne kiosztásra, a 198 – normálisan megszerezhető – 45%-a. Továbbra is kétfordulós marad ez az ág, viszont fontos változás, hogy mind az első mind pedig a második fordulóban a relatív többségi metódus kerül alkalmazásra. Ez azt jelenti, hogy amennyiben az első forduló érvényes volt- 50%+ 1 szavazat volt a részvétel a körzetben -, akkor a legtöbb szavazatot szerző jelölt jut mandátumhoz, és nem kerül sor második fordulóra. A módosítást azzal indokolták, hogy eddig szinte minden esetben az nyert a második fordulóban is, aki az elsőben nyerésre állt, ezért így takarékoskodni lehet. Ez valószínűleg így is van, de nem esik szó egy másik fontos tényezőről. A két forduló közti idő adott lehetőséget korábban a politikai alkuk meghozatalára, és a jelöltek visszaléptetésére. Amennyiben ez az elem nem lett volna 1998-ban, akkor a Fidesz nem tudott volna például kormányra kerülni, hiszen az FKGP-nek nem lett volna lehetősége a jelöltjeinek visszaléptetésére, ezáltal a listán legtöbb szavazatot elért párt, az MSZP, rögtön az első fordulóban kormányképes többséget szerezhetett volna.

Második mandátumszerzési csatorna a pártlistákra szavazás, amelyre a szavazók második voksa érkezik. Itt jelentős változtatást eszközöl a tervezet. A megyei területi listák összevonásra kerülnek országos lista néven, mivel 2-3 mandátumú körzetek igen aránytalan eredményt produkálnának – a magyarázat szerint. Ez így is van, mert minél kisebb a mandátumok száma - tehát a körzet magnitúdója -, annál aránytalanabb eredmény születik, hiszen kevés mandátumot sok párt közt lehetetlen arányosan elosztani. Az így felállított országos listán 78 mandátum – a 198 40%-a – szerezhető meg. Továbbra is a Hagenbach-Bischoff matematikai formulával válnak majd a szavazatok mandátumokká. Ez az ág kifejezetten arányosabb lesz, mint a korábbi területi listák eredménye.

Harmadik csatorna az eddig is létező kompenzációs lista, melyen 30 mandátum és az országos listán megmaradt mandátumok kerülnek kiosztásra. A korábbi rendszerben ez az ág volt a legarányosabb. Ide kerülnek fel a egyéni körzetekben mandátumot nem eredményező, ún. töredékszavazatok pártonként. Ezek közt a korábban is használt d’Hont matematikai formulával dől el, hogy kinek mennyi szavazat jár. Habár az alkalmazott formula a nagy pártoknak kedvez, korábban a legkisebb pártok itt tudták a legtöbb mandátumot begyűjteni, és ez volt a legarányosabb csatorna.

A törvénytervezet elemzéséből kiderül, hogy – ha ezt fogja a parlament elfogadni – akkor arányosabbá válik a magyar választási rendszer, tehát közelebb lesz a parlamenti pártok mandátumainak aránya a választók preferenciájához, mint a korábbi választási rendszer alatt, hiszen a 198 képviselő 55%-a arányos rendszerben jut majd be a parlamentbe.

A nulladik fordulóról, tehát a választáson való indulás feltételeiről nem szabad megfeledkezni. Ez igen nagy kihívások elé állítja a kisebb pártokat. A javaslat szerint a 90 országos választási kerületből 23-ban jelöltet kell tudni állítani az országos listára vágyó pártnak. Ennek feltétele a viszonylag rövid idő alatt begyűjtendő, kerületenkénti 750 ajánlás. Már itt sokaknak gondot okozhat a rajthoz állás is egyáltalán.

A kisebbségeknek biztosítandó kedvezményes mandátumszerzési lehetőséggel maximum 13 képviselői szék osztható ki. Ehhez elég az országos listán egy mandátumhoz szükséges szavazat egyharmadának a megszerzése. A 198 fő mellett, és kiegyensúlyozott erőviszonyok esetén az is elképzelhető, hogy jelentős befolyáshoz juthatnak a kisebbségek parlamenti képviselői.

Továbbra is bizottsági fázisban van az említett törvényjavaslat, aminek szerintem az az oka, hogy még nem tisztázódott, hogy a nem Magyarország területén élő magyar állampolgárok miként szavazhatnak majd, ha szavazhatnak. Több nemzetközi példa közül szerintem az olasz esetet fogják adaptálni valahogyan. Ott az alsóház 630 képviselőjén felül jelképes számú, 12 fő kerül be a parlamentbe a külföldön élők szavazata alapján.

A jövőbeni választási rendszer eddigi forrásai alapján meg lehet állapítani, hogy a rendszer arányossága fog erősödni. Valószínűleg kevésbé érzékelhető majd torzítás, ami leginkább a területi listák összevonásából keletkező, nagy mandátumszámú országos listának lesz köszönhető. Ez azt is jelenti, hogy a Fidesz-KDNP a rendszerre – a benyújtott javaslatuk alapján – nem fogja „ráerőszakolni” a saját demokrácia felfogását nagy valószínűséggel, hiszen a többségi elem kevésbé lesz domináns, mint eddig volt. Mindezek mellett meg kell említeni, hogy továbbra is lesz 5 %-os küszöb, viszonylag nehéz és nagy infrastruktúrát igénylő ajánlási szisztéma is. Az arányosításon persze mindent megváltoztathatnak a nem az ország területéről érkező mandátumot okozó szavazatok, amelyek mennyiségéről és módszeréről egyelőre nem áll rendelkezésre információ.

Új magyar választási törvényre van szükség az országgyűlés létszámának csökkentése miatt. A 2014-es parlamenti választások alkalmával 386 képviselő helyett csupán 200 fős lesz a testület. A jelenlegi választási törvény három ágon is lehetővé tette a mandátumok megszerzését: egyéni ágon, területi listán, illetve az országos, kompenzációs listán. Ez a választási eljárás ötvözi az arányos és a többségi rendszert. A létszámcsökkentés miatt kérdés, hogy megtartják-e ezt a vegyes választási eljárást vagy inkább egy új metódust foglalnak törvénybe. Egy kétharmados többséggel rendelkező kormánypártnak természetesen a saját esélyeit latolgatva, saját érdekeinek kedvezve érdemes kialakítania az új rendszert. A négy parlamenti párt közül kettő, a Jobbik és az LMP nem jelent nagy befolyásoló tényezőt a választási eljárás kialakításánál. Itt elsősorban a Fidesz és az MSZP viszonya a döntő, a korábbi választásoknál is többször ez volt meghatározó. A jelenlegi állapotot tekintve azonban nincs mitől félnie a kormánypártnak, mivel népszerűsége még mindig vezet a három másik párté előtt. Egy választási rendszer kialakításakor viszont tekintettel kell lenni a jövőre is, hogy ez nem lesz mindig így. 2014-ben nem tartom valószínűnek, hogy a Fidesz-KDNP ismét kétharmados többséget szerezzen, viszont véleményem szerint megtartja vezető pozícióját a pártok között. De ki tudja? Lehet, hogy három év múlva egy hatalmasat bukik a kormány és egy most túl elbizakodottan meghozott választási törvény a vesztét is okozhatja a pártnak.

A „megfelelő” választási rendszer kiválasztása érdekében először megnézem, hogy a két tiszta rendszernél, tehát a többségi, majd az arányos rendszer esetén mit tehetne a Fidesz pozíciójának megőrzése érdekében. Konklúziómat azonban már most felfedem, véleményem szerint a választókerületek átrajzolásán, a mandátumszerzési csatornák kereteinek szűkítésén túl mást nem fognak megváltoztatni, tehát továbbra is a vegyes választási rendszer marad érvényben.

Ha a kormánypárt eléggé optimistán tekint a jövőre, és úgy véli, hogy a 2014-es választások előtt a 2010-es választásokhoz hasonló népszerűségnek örvend, akkor a többségi rendszer lenne a legmegfelelőbb eljárás számára, ezen belül is a relatív többségi választási rendszer. Ebben az esetben ha nyerne a Fidesz, akkor túlnyerné magát. Ez a választási rendszer ugyanis a nagy pártoknak kedvez, és Magyarországon valójában csak két nagy párt van: a Fidesz és az MSZP. A jelenleg a parlamentben helyet foglaló Jobbik és LMP véleményem szerint három év múlva már nem lesz olyan „erős”, mint 2010-ben volt. A választások közeledtével a Fidesz valószínűleg nem felejtené el emlékeztetni a szavazókat a 8 éves MSZP kormányzásra, és arra, hogy miért nyerte meg 2010-ben a választásokat. A relatív többségi rendszer különösen akkor kedvezne a jelenlegi kormánypártnak, ha az új egyéni választókerületeket számukra megfelelően alakítanák ki, és miért ne tennének így?

Ha a többségi rendszer helyett az arányos rendszert vezetnék be, akkor a kisebb pártok zsarolási potenciálja nőne, illetve a bejutási esélyeik is. Ez a választási rendszer dicséretes lenne, ha minél többféle érdek megjelenítése lenne a cél. Hivatalosan persze erre törekszik minden párt, viszont a tisztán arányos rendszer nem feltétlenül lenne kifizetődő a kormánypártnak, ugyanis az arányos rendszer magában hordozza a szembenálló politikák hiányát is, ami azért fontos, mert a 2010-es választást részben az MSZP-vel való szembenállás miatt nyerte meg; és azt, hogy túl „színes” lenne a parlament. Természetesen van mód a parlamentbe bejutó pártok számának korlátozására a bejutási küszöb alkalmazásával. Ha a Fidesz népszerűsége megőrzi vezető pozícióját, akkor egy az oroszokéhoz hasonló arányos választási rendszer is kifizetődő lenne számára, melyben 7%-os küszöböt alkalmaznak, és a kisebb pártok zsarolási potenciálját kiküszöbölendő beszüntették a pártömörüléseket. A legutóbbi népszerűségi felmérések szerint egy ilyen választási rendszer mellett jó esetben három párt jutna be a parlamentbe: Fidesz, MSZP és Jobbik. Tény, hogy a jelenlegi kormány tagja a KDNP is, de véleményem szerint a Fidesznek e párt nélkül is többsége lenne egy ilyen arányos rendszerben. (Fidesz-MSZP arány kb. 60:20%) A magyarországi viszonyok azonban teljesen eltérnek az orosztól, tehát ezen eljárás bevezetésére nincs sok esély.

E két „szélsőséges” esetben létható, hogy a Fidesz ugyanúgy nyerhetne, bár tény, hogy az arányos rendszerrel kevésbé nyerné túl magát, tehát a többségi rendszer sokkal inkább kedvezne számára. Ennek azonban az a feltétele, hogy a Fidesz népszerűsége töretlen legyen, vagy legalábbis a többi párt népszerűsége ne növekedjen. Azt azonban nehéz garantálni három éves távlatból, hogy mindez változatlan marad, már csak a korábbiakban megtapasztalt gyors döntéshozatalok, törvényalkotások miatt is. Az első egy év eléggé eseménydús volt, és a visszajelzések közt negatív hangok is akadtak. Emiatt a választási törvény megalkotásakor érdemes arra is gondolni, hogy mi van akkor, ha az MSZP népszerűsége emelkedik, sőt a kormánypártéval azonos értéket mutat. Szélsőséges esetben pedig hogyan juthatna be a Fidesz a képviselőtestületbe, ha a 2010-es események a visszájukra fordulnak, és a következő parlamenti választások alkalmával a Fidesz kerül olyan mélyre, mint anno az MSZP? A tapasztalatokból kiindulva a jelenlegi vegyes rendszer alkalmas arra, hogy ha kis létszámban is, de képviseltesse magát egy bukott kormány.

Mindezek alapján valószínűsítem, hogy a választási rendszer tekintetében nem lesz túl nagy változtatás az elvét illetően, tehát a vegyes rendszert megtartják, mivel egy választás alkalmával már megmutatta, hogy mennyit nyerhet vele egy népszerű párt, és egy bukott kormánypárt. A választókerületeket azonban mindenféleképpen át kell majd rajzolni, hogy az a lecsökkent létszámú testület megválasztására alkalmas legyen. Itt valószínűleg nem fog tétlenkedni a kormány, és a számára előnyös alakzatú választókerületeket fogja javasolni és a kétharmados többségének köszönhetően el is fogadni.

 Az új kormány egyik sokat hangoztatott üzenete az volt, hogy "saját magukon", tehát a politikai osztályon kezdik a spórolást. Ennek jegyében fogadta el tavaly tavasszal az Országgyűlés azt a törvényt, miszerint a következő választások után a parlamenti képviselők száma a jelenlegi 386-ról 198-ra fog csökkeni. A párt politikusai körében nyílván komoly érdeksérelmekkel járó intézkedés a választók szemében szimpatikus lépés, a kisebb parlament inkább szimbolikus, mint gyakorlati jelentőségű ígérete régóta szerepel a magyar politika horizontján, mint a politikai osztály önmérsékletének jelképe. A politikai rendszer szempontjából az ezzel kapcsolatos legfontosabb kérdés az, hogy a képviselők milyen rendszerben kerülnek majd megválasztásra, az új létszámmal miképpen módosul az eddigi vegyes, két szavazattal és három bejutási csatornával jellemezhető, inkább a győztest preferáló szisztéma.

Az áprilisban elfogadott, és 2011-ben életbe lépő Alkotmány állammal foglalkozó részének 2. cikke és első pontja erről ennyit mond: “Az országgyűlési képviselőket a választópolgárok általános és egyenlő választójog alapján, közvetlen és titkos szavazással, a választók akaratának szabad kifejezését biztosító választáson, sarkalatos törvényben meghatározott módon választják.” Az elmúlt időben kormánypárti politikusok egyre több konkrétumot árulnak el a talán már ezen a nyáron megszülető új választási szabályokról: eszerint a létszám csökkentésével megmarad a vegyes választási rendszer, ám a kevesebb kiosztható hely miatt az eddigi megyei listákból egy országos lista lesz. Emellett most már szinte biztosnak tűnik az is, hogy valamilyen formában a Magyarországon állandó lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok is kapnak választójogot. Az alábbiakban igyekszem bemutatni az ezek szerint a hírek szerint kirajzolódó koncepció lényeges pontjait, valamint lehetséges hatásait a magyar pártversenyre nézve, illetve bemutatom, hogy milyen hatalmi érvek szólhatnának ettől eltérő alternatív rendszerek bevezetésére.

Egy vegyes választási rendszer annál arányosabb, minél nagyobb a listán megszerezhető mandátumok aránya.  Az információk szerint a jelenlegi rendszer különböző csatornáin megszerezhető mandátumok megoszlása nem változik jelentősen. A területi listát felváltó országos lista az arányosság irányába való elmozdulásként is értelmezhető, hiszen egy listás rendszer arányossága annál nagyobb, minél nagyobb a körzetek magnitudója, ám itt kulcskérdés az is, hogy van-e bejutási küszöb, és ha igen, az mekkora. A vegyes rendszer egyéni ágában fontos azt vizsgálni, hogy egy-, vagy kétfordulós lesz-e a lebonyolítás. Utóbbi a visszalépések eszközével egyértelműen segíti a kisebb, de koalicióképes pártokat, míg előbbiben a relatív többség is elég egy körzet elhódításához. Emellett a választókerületek kialakítása is stratégiai fontosságú, hiszen megoldható tradicionális ellenzéki “fellegvárak” más kerületekbe “olvasztása”.

Meglátásáom szerint ebben a koncepcióban gondolkodva a Fidesz érdekeinek leginkább egy egyfordulós egyéni ág kedvezne a leginkább, amivel a következő választáson nagyban megnehezítené az ellenzék pártjai közti együttműködést, nem elhanyagolható módon pedig saját, inkumbens jelöltjei számára is “alacsonyabban lenne a léc”. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a jelenlegi 5%-os küszöböt sem fogják csökkenteni, hasonló okokból.

A Fidesz előtt álló lehetőségek jobb megértése céljából jó eszköz lehet felvázolni, milyen érvek szólhatnának egy tisztán egyéni, és egy tisztán listás rendszer bevezetése mellett a kormánypárt szempontjából. Egy tisztán arányos rendszerben a Fidesz még tavalyi, valószínűleg “megismételhetetlen” támogatottsága mellett sem járt volna a kétharmad közelében sem. Egy ilyen rendszerben nagyon megnőne az koalíciós kormányzás valószínűsége, és a konszenzuskényszer is, és minimálisra csökkentené egy újboli egypárti kétharmad esélyét. Mindez azt is jelentené, hogy a Fidesz alkotmányos “vívmányai” időtállóságának esélyei is növekednének.

Egy tisztán többségi, egyfordulós választás, amely a nagy pártokat preferálja, rövid távon inkább kedvezne az érdekeinek, ám a pártszimpátiák eltolódása esetén valószínűbbé válhatna egy egypárti alkotmányozó többség kialakulása.

Az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkező magyar állampolgárok számára vagy létrehoznak egy külön, nem túl hosszú listát, vagy az ő szavazataik is az országos listára kerülnek. Ez a kormánypárt számára azért lehet előnyös, mert- feltételezve- hogy a határon túliak körében valóban jelentős népszerűségnek örvend- ezt úgy kamatoztathatná, hogy ennek szándékoltságát és valóságtartalmát más pártok sem tudnák minden kétséget kizáróan bizonyítani.

Összeségében bármilyen döntés is születik a Fideszen belül a végső szisztémát illetően, vagy bármilyen nagy igyekezetet is fognak fordítani arra, hogy a nekik legkedvezőbb választókerületi beosztást rajzolják meg, hosszú távon nem gondolom, hogy jelentősen ronthatják a demokrácia minőségét, amíg az alkotmány vonatkozó passzusait nem sértik meg.  Rövid távon minden kétséget kizáróan van lehetőségük hatalmi szempontjaik érvényesítésére, ám a választók, és a pártok is tanulnak. 

 A 2012. január 1-jétől hatályos alkotmány és a jelenlegi választókerületekről szóló törvény megsemmisítése után egyre sürgetőbb kérdéssé vált a választási rendszer régóta politikai napirenden szereplő reformja. Ahhoz, hogy 2012 januárja után időközi vagy általános választást lehessen tartani, a törvényt legkésőbb 2011. december 31-ig a Parlament elé kell terjeszteni, annak megalkotása tehát a kormány és az ellenzék közös érdeke. A Fidesz 2010. május 17-én nyújtotta be a 198 fős törvényhozásról szóló javaslatát, amely azonban eddig nem került napirendre, a megfelelő társadalmi vita érdekében azonban még a tavaszi ülésszak vége előtt szükséges lenne megtenni ezt a lépést. A kormánypárt egy évvel ezelőtti javaslatát több elemző korrektnek, és a jelenleginél semmiképpen nem aránytalanabbnak nevezte, kérdés azonban, hogy miért ezt a konstrukciót tartja a párt a legelőnyösebbnek, illetve a létszám csökkentésén kívül a „fülkeforradalom” után sikerül-e forradalmasítani a fülkékben lezajló folyamatokat is. Elemzési szempontként a választási rendszerek két legfontosabb aspektusára helyezem a hangsúlyt, elsőként az arányosság, majd a képviselet kerül a vizsgálat középpontjába.

Arányosság

 A jelenlegi, meglehetősen bonyolult választási rendszer aránytalansága szinte minden választás alkalmával bebizonyosodott, volt már ennek nyertese az MDF, az MSZP, és a 2010-es választások alkalmával a Fidesz, amelynek 53%-os összesített eredmény mellett kétharmados többséget sikerült szereznie. A parlamenti pártok általánosságban egyetértettek a lakosságarányosan Európa egyik legnagyobb parlamentjének számító magyar törvényhozás létszámának megkurtításával, és az optimális képviselőszámot a választójoggal rendelkező lakosság köbgyökeként meghatározó általános elv értelmében körülbelül 200 fősre kívánták csökkenteni a honatyák számát. A Fidesz jelenlegi javaslata 198 fős parlamentet helyez kilátásba, amely mindössze eggyel kevesebb az MSZP által javasolt létszámnál, a mandátumok elosztásának módja azonban alapvetően különbözik a két párt elképzeléseiben.

 A Fidesz szándékai szerint megmaradna a vegyes választási rendszer, körülbelül a jelenlegi arányokkal, amelyben a képviselők 45%-a egyéni, 40%-a listás helyről jut be, míg 15%-ot osztanak ki kompenzációs listán. A majdnem felére csökkenő létszám mellett azonban a megyei listák megszűnnének, helyette mindenki az országos listára szavazhatna. Az egyenlő szavazatok elvét eddig sem megvalósító választókerületeket a kormány újrarajzolná, melynek következtében 90 körzet jönne létre. Az eredeti javaslat szerint a választás egyfordulóssá válna, az egyéni mandátumok esetében pedig relatív többség is elég lenne a képviselő hely megszerzéséhez.

 A megyei listák megszüntetése a parlamenti létszám ilyen jelentős csökkentése mellett szükségszerű, és kevésbé szolgálja bármely párt érdekeit, sokkal inkább technikai jellegű változtatás. A legtöbb kerületben jelenleg kiosztott 4-6 mandátum ugyanis 2-3-ra csökkenne, ami jelentős aránytalansághoz vezetne.

 Ezzel szemben az egyéni választókerületek jelenlegi javaslat szerinti megváltoztatása – az aktuális állapot szerint mindenképpen – a kormánypárt érdekeit szolgálná. Az egyéni képviselők a listával szemben elvileg jobban kötődnek az általuk képviselt kerület választópolgáraihoz, ami fordított irányban – szintén elviekben – úgy valósul meg, hogy egyéni képviselőt személyi kvalitások, nem pedig pártkötődés alapján választanak a polgárok. Az utóbbi évek tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ezekről a helyekről is a választók pártpreferenciája dönt, az MSZP éppen ezért javasolná a listás, arányos rendszert. A Fidesz számára azonban jelenleg előnyös az egyéni rendszer, ami többségi jellege révén a nagy pártoknak kedvez, a szavazás egyfordulóssá tételével pedig még jobban érvényesülni tud ez a hatás. Az Index cikke szerint azonban a fordulók száma még nem dőlt el, de az eredeti javaslatban – az MSZP elképzelésével megegyezően – csak egy kör szerepel. Míg a legnagyobb ellenzéki párt alapvetően az általa javasolt változtatás jellege és költségcsökkentés miatt favorizálná ezt a megoldást, a Fidesz arra hivatkozik, hogy az eddigi évek tapasztalatai alapján nagyon ritka, hogy egy egyéni képviselő fordítani tudjon. Ez a megoldás kizárná a korában győztes stratégiaként és bevált módszert, mely során visszalépésekkel sikerült számok kerületben megfordítani az eredményt, ugyanakkor ez a rendszer még inkább kétpárti irányba vinné a politikai berendezkedést, amivel néhányan a jelenlegi szisztémát is okolták. A mostani helyzethez hasonló, versenyképes ellenzéket felvonultatni nem képes felállás esetén az új rendszerben a Fidesz számára még kevésbé jelentene nehézséget a kétharmadot jelentő 142 parlamenti hely megszerzése, amelyet ráadásul kisebb egyéni kerületi támogatottsággal is megszerezhetne, mint jelenleg.

Képviselet

 E szempont szerint mindenképpen jelentős újításokat hoz az új választási rendszer, kérdéses azonban, hogy ez mennyire politikai, mint inkább technikai jellegű változás, amely a korábbi hiányosságokat próbálja pótolni.

 A jelöltállítás kritériumaként a Fidesz javaslatában az ajánlószelvények sokat vitatott rendszere maradna meg, a 750 cédula összegyűjtése azonban a nagyobb létszámú körzetek miatt elvileg könnyebb lenne. Kérdéses ugyan, hogy a kormány hogyan képzeli a választókerületek határának újrarajzolását, de alapjában véve ez a rendszer nem irányul kimondottan a kis pártok kizárása ellen. Az országos lista állításának kritériuma 23 egyéni képviselő állítása, ami a jelenlegi rendszerhez némileg hasonló, és bár kizárja a regionális jellegű kezdeményezéseket, a jelenlegi rendszernél nem igazságtalanabb. Az 5%-os parlamenti küszöb az MSZP javaslatában is megmaradna, ami alapvetően megóvná a parlamentet a túlzott fragmentálódástól.

 Az eddigi választási rendszer képviseleti szempontból egyik legnagyobb hiányosságának nevezhető, hogy a kisebbségek parlamenti megjelenése nem volt biztosított. Az MSZP javaslata erre nem tért ki, a Fidesz azonban konkrét elképzeléssel állt elő. A kisebbségeket képviselő szervezetek számára a 198 „rendes” helyen kívül maximum 13 hely állna rendelkezésre, amelyeket országos listáról szerezhetnek meg. Számukra könnyítés, hogy a listaállításnak nem előfeltétele az 5%-os küszöb, de 5 egyéni választókerületben jelöltet kell állítani, a lista első helyén álló jelölt pedig az egy mandátumhoz szükséges szavazatok egyharmadának birtokában is bejuthat a törvényhozásba. Ennek hatására és megvalósíthatóságára a korábbi tapasztalatokból nem lehet következtetni, ám mindenképpen figyelemreméltó egy ilyen biztosíték bevezetése. Azonban a maximális, 13 fős létszám mellett a kisebbségi képviselők együttesen is csak a parlamenti szavazatok mindössze 6%-ával rendelkeznének, és bár frakcióalapítási jogukat valószínűleg a Házszabály módosítása tartalmazná, nem valószínű, hogy akár ennek megvalósulásával érdemi szerephez jutnának a törvényhozás munkájában.

 Az állampolgársági törvény következményeképp valószínűleg eltörik az Alkotmány azon passzusát, amely magyarországi lakhelyhez köti a választójogot, amivel a határon túli magyarok is választójogot kapnának. Az egyelőre nem tisztázott, hogy ők külön mandátumokról döntenek majd, vagy a hazai pártok listájára szavazhatnak. Amellett, hogy teljesen bizonytalan, hogy a körülbelül 4 millió határon túl élő magyar állampolgár közül hányan kívánnak elmenni szavazni, ez a kérdés mindenképpen fontos dilemmát vet fel. A szomszédos országok kisebbségei, illetve az egyes kontinensek magyarsága által küldött külön képviselő egyrészt nem tenne jót az ország új alaptörvény miatt egyébként sem túl pozitív irányú nemzetközi megítélésének, másrészt míg a Vajdaságból vagy Szlovákiából megvalósítható lenne, Latin-Amerikából vagy Ausztráliából igencsak nehézkes volna bárkit delegálni a törvényhozásba. A másik megoldás természetesen a hazai pártlisták külföldre juttatása, ami azért vet fel aggályokat, mert egyrészt a nehezen megbecsülhető választási hajlandóság végeredményre gyakorolt hatása akár jelentős is lehet, másrészt felmerül a kérdés, hogy például a 60 éve Ausztráliában élő magyarok vajon mennyire képesek tudatos választóként viselkedni, mikor egy olyan ország parlamentjéről szavaznak, amelynek munkája az ő életükre semmilyen közvetlen hatással nincs.

 A fentiek alapján látható, hogy a Fidesz által javasolt koncepció gyakorlatilag megfelel a párt érdekeinek. A jelenlegi vegyes rendszer által okozott aránytalanságot nem szünteti meg, mi több, az egyfordulóssá tétellel még kevesebb esélyt ad a kisebb pártok számára. A kisebbségek képviseletének megvalósítása ezen csoportok körében természetesen növelheti a kormánypárt népszerűségét, és mivel a maximum 13 fős csoport önálló parlamenti erőként aligha lesz képes megjelenni, erősítheti az őket bejuttató párt parlamenti bázisát. A határon túli szavazati jog kérdése konkrét szabályok hiányában nehezen elemezhető, ráadásul ez az ügy önmagában is elemzési téma lehetne. A parlamenti előkészítő-bizottság munkájából eddig kiszivárgott részletek, illetve az alapkoncepcióként szolgáló javaslat figyelembe vétele után annyi talán már látható, hogy a jelenlegi választási rendszer pártokra és parlamenti arányokra vonatkozó hatását az új szisztéma is megőrzi majd, a forradalmi hatás pedig alighanem elmarad.

A választási rendszer egy modell. Belerakunk inputokat és outputokat kapunk belőle. Ha van lehetőségünk ezt a modellt kezelni, akkor megtehetjük, hogy eldöntjük, mi kerüljön bele legyen. Ebből egyszerűen következik, hogy ezzel az outputok is megvannak. Jelen kérdés vizsgálata esetén az inputok a választók, a modell a választási rendszer, az output pedig a választás eredménye.

Ha a vezető hatalomnak lehetősége van a rendszert befolyásolni, átalakítani, akkor azt biztosan saját maga előnyére kívánja majd fordítani. Így tehát a mostani kormányzat a körülmények figyelembe vételével lehetőséget kap arra, hogy a következő választásokig úgy módosítsák a rendszert, hogy azt is minél nagyobb győzelemmel könyvelhessék el.

Nézzük először is a rendszert. A jelenlegi vegyes formula, bár drága, hosszadalmas, viszont az arányos és többségi rendszer elemeit tartalmazva eddig megteremtette a bizonyos szintű fair eredményt és biztosította a kormányozhatóságot. A legnagyobb gondot eddig főként a végrehajtás jelentette. Az egyéni kerületek nagysága és lakosság száma teljesen egyenlőtlenné vált, így a képviselet eredményessége kérdőjeleződött meg. Ezen felül a határok meghúzásával bizony el lehet dönteni az eredményt. A klasszikusan valamely oldalhoz, párthoz tartozó területek szétvágása vagy hozzácsapása más választókerülethez, amely ellenoldali, döntően befolyásolhatja a végkimenetelt. Akinek hatalma volt, és lehetősége mindig igyekezett előnyösebb helyzetbe hozni magát a területek felosztásával. A vegyes rendszeren belüli arányos- többségi rátát is lehet módosítani; minél több képviselőhely marad a kompenzációs listáknak, az annál több helyet biztosít az ellenzéki pártoknak.

Még amit érdemes figyelembe venni - főként a mostani választójogi törvénnyel kapcsolatban felmerült javaslatok után-, hogy kik is szavazhatnak. A XX. Századi jogkiterjesztések a baloldali pártoknak kedveztek, hiszen az ő szavazóbázisuk kapott arra jogot, hogy bejuttathassa képviselőit a törvényhozásba. Azt kell ilyenkor figyelembe venni, hogy vajon azok, akiket bevonunk a választásra jogosultak körébe a kinek a bázisát fogják erősíteni. Ezen kérdések aktuális magyar helyzetre vonatkozó válaszai következnek.

Mint eddig láthattuk a választási rendszer politikai eszköz. Éppen ezért nem mindegy hogy milyen modell alapján, hogyan van végrehajtva. A Fidesz 2/3-os többségével nyilván nem csak az outputra, hanem az outcome-ra is figyelve bebiztosíthatja kormányzati pozícióját a következő ciklusra ügyes módosításokkal.

A Fidesznek jelen állás szerint szélsőséges esetet figyelembe véve az kedvezne, ha pusztán többségi rendszer lenne, mindenféle kompenzáció nélkül. Ez persze eredményezheti azt, hogy az ellenzéki pártok kénytelenek lennének összefogni, hogy legalább a Fidesz közelébe kerülhessenek néhány kerületben. Ezen variáció esetén a 2/3-os többség még tovább emelkedhetne. Persze gondolni kell a jövőre is, hiszen külső hatásokra ugyanez a visszájára is fordulhat, és az meg többszörösen vesztes pozíciót eredményezhet. Elég irreálisnak tűnik egy ilyen radikális lépés, éppen ezért jó eséllyel a vegyes rendszert megtartásával és nagy többségi súllyal várhatjuk a következő szisztémát. A teljesen arányos rendszer öngyilkosság lenne a Fidesznek, úgyhogy nem tartom lehetségesnek.

A választókerületek száma és nagysága mindig is fontos kérdés marad a magyar politikában választások idején. Viszont az Országgyűlést az Alkotmánybíróság évekkel ezelőtt kötelezte arra, hogy a lakosok száma alapján egyenlősítse a kerületeket. Ha ez megtörténik egy alkotmányos mulasztással kevesebb lesz a parlament honlapján. A Fideszt azonban nem alkotmányos elkötelezettsége fogja hajtani majd a kerületek újrarajzolásánál, hanem az hogy maximalizálja a győztes területek számát. Persze felmerül a kérdés, hogy vannak- e még klasszikusan jobb vagy baloldali kerületek (főként Budapesten izgalmas ez a kérdés). Mindenesetre a Fidesz szakpolitikusai sokáig böngészhetik a választási statisztikákat, mire megfelelő határokat nem találnak.

Egyre többet hallhatunk arról, hogy az eddigi választásra jogosult népesség kiegészülne a határon túli magyarokkal, illetve a korhatár lejjebb vitelével bevonnák a tinédzsereket is. Felmerült a családi adózás után, a családi szavazat gondolata is, amely a nagycsaládosoknak nagyobb beleszólást nyújtani a választásokon. Mindhárom ötlet meg lett támogatva érvekkel. A határon túli magyarok állampolgársága csak akkor lehet teljes, ha azzal együtt választójog is jár- állítja a Fidesz. Ezzel szemben elgondolkodtató, hogy olyan emberek szavazzanak, akikre utána csak közvetett hatása lesz a végkimenetelnek. A Fidesz mindenkihez eljuttatott kérdőívében szerepelt a családi szavazati jog kérdése. A visszaküldők többséges nem támogatta azt, hogy a több gyerekkel rendelkezők szavazata arányosan többet érjen, éppen ezért e mögül a kormányzat is kihátrált. A fiatalok demokrácia tudatát erősítendő, őket is be kell vonni a választásba- került szóba a Fidesz háza táján. Mindhárom gondolat a kormánypárt érdekeit szolgálja. A tervezett jogkiterjesztések a Fidesz támogatóit hozzák előnyösebb helyzetbe, amiért még hűségesebbek lehetnek.

Már csak a gondolatok szintjén is láthatjuk, hogy bármilyen kérdés, ha felmerül a választási rendszerrel kapcsolatban, érezhetjük, hogy sok köze van a hatalomhoz, ezért sem mindegy kinek az érdekeit fogja sérteni vagy támogatni.

Amit bizonyára figyelembe fog venni a döntéshozó, ahogy azt már az írás elején is említettem, hogy nem csak a modell az inputok és outputok számítanak, hanem az outcome-ok is. Egy külső tényező hatására elveszítheti támogatottságát a Fidesz is, sőt a túlzott erőfitogtatás (például a választási rendszer személyre szabása) elbizonytalaníthat olyanokat, akik eredményeket is várnak a kormánytól nem csak azt, hogy saját hatalmi rendszerét építse ki.

Lehet más a patthelyzet?

Az LMP már névválasztásával aranykalitkába zárta magát, hiszen a parlament minden pártjával, az egész magyar politikai rendszerrel és politikatörténettel való viszonyát meg kell, hogy határozza annak a bizonyítása, hogy igenis, lehet más. Ha a bizonyítás nem sikerül, vagy ha a sors úgy hozza, ha mégiscsak a struktúra, a parlamenti környezet, a magyar demokrácia 20 éves gyakorlata határozza meg, hogy milyen stratégiát kövessen egy új (vagy akármilyen) politikai erő, akkor az LMP támogatói és ellendrukkerei két szóval leírják az ökopártot a színről: nem lehet. Pedig a politika nem magányos játék, és a nagy kérdés, hogy meddig bír az LMP ellenállni azokat a különböző nyomásoknak, amik balra, az MSZP felé tolják őt. Mit kockáztat az LMP, ha folytatja a se jobb-se bal politikát, és milyen lehetőségei (vagy kényszerei) lehetnek a kapcsolatépítésre?

Az LMP létrejöttének és sikerének egyik legfontosabb feltétele az volt, hogy a kétpárti magyar „baloldal” lába alól kicsúszott a talaj. Ugyan az LMP támogatói nem mind a baloldalról jönnek, az biztos, hogy sok kiábrándult baloldali és liberális szavazó talált „menedéket” a szolidaritást és az emberi jogok fontosságát hangoztató, kulturális és gazdasági értelemben is baloldali beütésű új pártban. Az LMP persze hivatalosan kezdetektől fogva tagadja, hogy a baloldalon képzelné el a helyét, egyrészt hangsúlyozva ökopolitikai ideológiájának újszerűségét, másrészt, hogy egyenlő távolságot tudjon tartani az egész regnáló politikai elittől. Ennek ellenére hamar az SZDSZ pótpártját látták benne sokan, néhányan egész konkrétan (SZDSZ mentőcsónak), mások csak szerepét és helyzetét tekintve. A párt pozicionálásával kapcsolatban nyilvánvaló volt, hogy a megerősödött Fidesz és a lehetőségeket szintén kihasználó Jobbik mellett csak a baloldalon lehet hely az LMP számára. Ebben elméletileg sincs semmi meglepő, a politizálás, mint olyan megújítására vállalkozó zöldek a világon mindenhol a baloldallal találják meg egyszerűbben a közös hangot, bár ez csak részben a realto mentalitás elterjedésének az eredménye, meg kellett, hogy változzon hozzá a baloldali politizálás is.

Ami lehetővé tette az LMP sikerét a választásokon, ugyanaz gátolja a parlamenti működésében és szoríthatja bizonyos kényszerhelyzetekbe: a baloldal visszaesése. Az LMP megálmodott pozíciója a „konstruktív ellenzéki”, a vállalható ellenzéki pozíció, amellyel a komolyan befolyásolhatna bizonyos döntéseket és érvényt szerezhetne közpolitikai elképzeléseinek. Ez a szerep remekül állna egy olyan helyzetben, amiben a jelenlegi pártok vannak a színen, de kiegyensúlyozottabb mandátumelosztással. A radikális jobboldal vállalhatatlanságával az LMP lehetett volna a mérleg nyelve két, hasonlóan erős, de abszolút többséggel nem rendelkező párt között. A „fülkeforradalom” utáni felállásban azonban ez a szerep álom marad. Jelenleg az LMP-sek legfeljebb parlamenti performanszaikkal hívhatják fel magukra a figyelmet, tartalmi-szakmai képességeikre senki nem kíváncsi az Országgyűlésben, ahogy az MSZP vagy a Jobbik munkájára sem. Ennek a felismerése is vezette többek között az LMP-t, hogy kivonuljon az alkotmányozásról, a szocialistákkal együtt. A kérdés az, hogy vajon mit tud még kezdeni egymással a két baloldali párt a közös hátat-fordításon kívül?

Az MSZP és az LMP a tiltakozásban, demokráciaféltésben egy platformra került, de összekacsintásról, együtt szereplésről szó sincs. Ne feledjük el, hogy az LMP a Gyurcsány kormány ellenében jött létre, és politikusai a Fidesz kritizálása közben sem felejtenek el egy-egy keresetlen szót ejteni a másik fél hibáiról, elfogadhatatlan politikáiról, korrupciós ügyeiről, stb. Sőt, az LMP volt az, aki még az 2010 tavaszi választási kampány alatt följelentette Gyurcsány Ferencet a sukorói telekbotránnyal kapcsolatban, amely ügy most azzal, hogy az ügyészség Gyurcsány mentelmi jogának felfüggesztését kérte,  a következő szintre lépett. Az MSZP ennek ellenére még annak a kampánynak a második fordulójában a Fidesz elleni népfront politikára hívta fel az LMP-t, néhány jelöltje még vissza is lépett az ökopártiak javára. Az LMP viszont nem továbbra is nemet mond az MSZP-vel való szövetségi politizálásra, és nagyon jól is teszi: arcvesztés nélkül nem élné túl, ha akár a legkisebb gyanú érné a pártot, hogy ténylegesen eljátssza az SZDSZ szerepét. Így viszont marad a magányos ellenállás, amelyben az LMP a hangjáért is küzd, amit nehéz meghallani. A Fidesz is, úgy látszik, igyekszik összetolni baloldali ellenzékét, ami a gyöngyöspatai helyzettel kapcsolatos (méltatlan) kormányzati kommunikációból is látszik. A megszólaló fideszes politikusok, akik az egész szociális vészhelyzetet mások politikai haszonszerzésével magyarázzák, vélt vagy valós eszközeikben és motivációikban nem tesznek különbséget a két párt között (pánikkeltés, az ország rossz hírének keltése külföldön, stb.), legfeljebb, ha szocialista és liberális pártnak nevezik őket, ezzel is az előző ciklus emlékét ébresztve a hallgatóságban.

Az egy óriás és három kisebb párt rendszerében, főleg, hogy a két baloldali párt között konszenzus van a Fidesz politikájának kártékony voltáról, fölmerül a morális felelősség, hogy a „gonosz” ellen össze kell fogni a „jó” erőinek. Ez azonban pillanatnyilag elképzelhetetlen. A magyar ellenzék, és benne az LMP patthelyzete abban áll, hogy a jelenlegi felállás szerint mind az együttműködés, mind az összefogás az ellenzék esélyeit csökkenti a következő megmérettetésen. Együttműködés nélkül, széthúzással nem tudnak majd kormányképes erővé válni 2014-ben, ha meg is erősödnek valamennyire, egymás segítsége nélkül sem az MSZP, sem az LMP nem tudja majd leváltani a Fideszt. Az együttműködés viszont az LMP teljes hitelébe kerülhet, nevében foglalt ígéretének megcsalását jelentené, a hiteltelen párt viszont könnyen elvesztheti a támogatottságát, magára hagyva az MSZP-t. Természetesen sok minden változhat a ciklus maradék három évében. Az LMP lassan aklimatizálódott a parlamentben, beletanultak a napi gyakorlatba, körvonalazódnak saját témáik, lassan talán a saját hangjukat is megtalálják. Jelenleg a párt támogatottsága is növekszik, jelenleg a biztos pártválasztók 10 százaléka szavazna rájuk. Schiffer András szerint a párt kormányképes alternatíva kíván lenni 2014-ben. Még van idejük építkezni egyedül, de ahogy múlik az idő, el kell majd gondolkodniuk azon, hogy hogyan milyen politizálást, és esetleg milyen szövetségi politizálást kíván meg tőlük a helyzet, hogy mennyire engedhetik közel magukat a szocialistákhoz anélkül, hogy megégetnék magukat. Azt gondolom, hogy amíg Gyurcsány az MSZP vezetői székéhez közel marad, addig az LMP keveset fog engedni a távolságból. A patthelyzetből azonban ki kell majd mozdulni, és a kiutak száma véges lesz. Addig is várjuk, mit hoz a holnap.

A Magyar Szocialista Párt a korábbi MSZMP-ből alakulva, Magyarország politikai életének egyik meghatározó alakjának számít, még ha az utolsó választáson csúfos kudarcot is vallott. Ám, mint tudjuk, a kormányon lévő pártot mindig több kritika és növekvő ellenérzés szokta kísérni, és a Fidesz a kétharmados többséggel, mondhatni korlátlan hatalommal a kezében olyan döntéseket is véghezvisz, amelyeket a választók valószínűsíthetően kevésbé preferálnak. Ez az út megnyitja az ellenzéki pártok számára a lehetőséget, hogy a következő választásokra, újult erővel és letisztult politikai ideológiával esélyesek legyenek jobb szereplésre. Írásomban kitérnék, az MSZP lehetőségeit próbálom megvilágítani, kitérve arra is, hogy miért ezt a pártot tartom a legtöbb potenciával rendelkezőnek a jelenlegi parlamenti ellenzék soraiból, majd ennek az okaira, és lehetőségeire is.

Miért nem Jobbik, vagy LMP? E két parlamenti pártban, sajnos nem találunk elegendő potenciát, vagy a körülmények nem felelnek meg ahhoz, hogy a következő választásokon esetlegesen győztesen kerüljön be ismét a kormányzás vérvonalába. A Jobbik legnagyobb problémája véleményem szerint ideológiájában rejlik, mivel a szélsőjobboldali elhelyezkedéséből, ahhoz hogy nagyobb szavazóbázist tudjon megnyerni, kissé közelítenie kéne, a centrum felé, de az foglaltnak számit, hiszen a Fidesz felkarolja az ezen irányultságú szavazók bázisát. Emellett koalícióképessége nincs, elhatárolódik az összes párttól, ezért egyedülállónak számít, a másik két baloldali orientációjú párthoz képest.                                                                                                              Az LMP problémája szintén ideológiai eredetű, hiszen azon túl, hogy „Lehet Más a Politika” elvet vallja a párt, igen nehéz helyzetben van, az egyéb célok megfogalmazására és eléréséhez. Szavazótáborának nagy része pedig kiábrándult MSZP-s szavazóból áll, akik a következő választásokra könnyen visszatérhetnek eredetileg preferált pártjukhoz.

Miért éppen MSZP? Tehetnénk fel a kérdést, hiszen a 2006 óta tapasztalható drámai visszaesés, valamint a jelenleg a pártban érezhető kiegyensúlyozatlan politikai, ideológiai, és személyi kérdések okán felmerülhetne egy MDF-féle fokozatos leépülés, majd pedig a politikai életből való kiesés. Én mégis úgy gondolom, hogy ha van párt, amelynek van preferenciája a következő választáson való eredményes szereplésre, akkor az, az MSZP. Rendszerváltás óta meghatározó párt, ezen kívül három alkalommal szavaztak a választópolgárok bizalmat, ebből 2002 és 2006-ban példa nélkülien egymást követő két választáson sikerült többséget szerezniük a parlamenti mandátumokat tekintve. Magyarországon is jellemző az aktuálisan kormányon lévő párt szimpátiájának visszaesése, amely általánosan négy év alatt olyan mértékre jut, hogy a következő választáson kormányváltás következik be, így ha nem tekintünk ki az egyéb negatív eseményekre, akkor sem lepődhetünk meg, hogy 2002 és 2010 között fokozatosan degradálódott a népszerűsége.

A második Gyurcsány kormány ideje alatt a negatív tendencia felerősödni látszott, melyet a gazdasági válság, az ennek a kezelésére meglépett reformok, és az ezeket erősen támadó ellenzéki ellenállás, amit például a „három igenes” népszavazással is erősítettek, mely fájdalmas vereséget mért az akkori kormánypártra. Nem segítette a helyzetet az „Öszödi beszéd” nyilvánosságra jutása, melyet zavargások követtek, és ami állandó aduként került az akkoriban ellenzékben lévő Fidesz kezébe.

Az MSZP lehetőségei nyitottabbak, véleményem szerint, ideológiai és történelmi szempontból is ideálisabb helyzetbe kerülhet, mint a másik két ellenzéki párt. Ehhez viszont hosszú út vezet, hiszen jelenleg egy nem várt mértékű vereségen van túl, valamint a belső struktúrájában is létfontosságú feladat a helyzetet rendezni, hogy a régi biztos szavazókat egy egységes tudatos programmal rendelkező párt képével vissza tudják szerezni. Jelenleg elmondhatjuk, hogy az MSZP majdhogynem két részre szakadt, és ez a belső ellentét semmiképpen nincs hasznára a párt megítélésében. Mesterházy Attila a párt jelenlegi- és Gyurcsány Ferenc a korábbi pártvezető, és a mögéjük felsorakozó politikusok egységesítése az egyetlen út, mely esélyt adhat az MSZP-nek a visszatérésre. Elengedhetetlen az arculatváltás, mondhatni vérfrissítés, és egy igazán karizmatikus, lendületes, de nem megosztó személyiség élre törése, akinek a választók elhihetik, hogy igenis van még jövője az MSZP-nek a politikai életben. Az ideológia és a napi politikai életben való pozitív szereplés, valamit az LMP-vel való közös állásfoglalás jó út lehet a talpra álláshoz.

Bár az LMP továbbra is elzárkózik attól, hogy bármelyik párttal is hajlandó lenne kooperálni, csupán közös kivonulásra, és sajtótájékoztatóra volt hajlandó, a szavazók a televíziós híradásokban mégis azt a címszót hallják, hogy együtt vonultak ki. Fokozatosan visszahódíthatók a kiábrándult szavazók, és a négy évből még három hátra van, ha pedig a Fidesz így folytatja a hatalmi helyzetének kihasználását, akkor valószínűsíthető, hogy egy erős és egységes MSZP képes lehet a visszatérésre.

Elmondhatjuk tehát, hogy ha a politikai folyamatok nem változnak, és az MSZP képes lesz egy lapos átgondolt és következetes arculatváltásra, akkor a három ellenzéki párt közül legesélyesebbként léphet fel a választási palettán a Fidesszel szemben. Ehhez viszont komoly feladat előtt áll, és ugyan, az idő nem sürget, de nyolc évet feledtetni nem lehet csak úgy, mondhatni, egyik percről a másikra, tehát struktúraváltás minél hamarabb annál jobb.

A Magyar Szocialista Párt jelengi helyzetét elemezve különösen nagy a kísértés arra, hogy a párt jelenlegi belső csatározásait vegye a politikai elemző górcső alá, érdemes mégis szilárdan ellenállni az ilyen irányú vágyaknak. Ahhoz, hogy a politikai folyamatokat ténylegesen meg tudjuk érteni, hogy lássuk az irányokat és a miérteket, elsősorban az érintettek stratégiai gondolkodását kell felfednünk. Ha pedig elemzésünk tárgya egy párt, akkor ez a felfogás ki kell, hogy egészüljön az ideológiai dimenzió vizsgálatával is. Írásom célja tehát az MSZP stratégiai és ideológiai irányvonalának elemzése, két, alapvető feltevéssel: egyrészt, nem a napi események összesége képes a ténylegesen, mélyben történő események felismerésére; másrészt, ebben a kontextusban minden politikai aktort az ideológia-stratégia-operatív politika háromszögében lehet csak megfelelően értelmezni. Elemzésemben külön hangsúlyt szeretnék a brit gyökerű, ún. harmadik utas új baloldali ideológiára helyezni, amely az utóbbi években a legjobban hatással volt a hazai baloldal arculatára.

Azért különösen csalóka a párt belső erőviszonyaira helyezni a hangsúlyt, mivel ez a törésvonalakat és az esetleges alternatívákat jól szemlélteti, és a főszereplők - különösen Gyurcsány Ferenc volt és Mesterházy Attila jelenlegi pártelnökök - minden egyes megnyilvánulása minden ízében lényeges hatalmi jelentést is hordoz magában. Ne feledjük azonban, hogy a politika elsősorban nem akármilyen hatalomról, hanem a közhatalomról szól. A közhatalom szempontjából pedig másodlagos - és ezzel együtt egyáltalán nem elhanyagolható - az a kérdés, hogy a szocialisták mely csoportja és melyik vezetővel fogja a párt feletti irányítást megszerezni. A közhatalmat sokkal inkább befolyásolja az, hogy az MSZP, mint a politikai rendszer hatalmi versengésének az egyik önálló entitása milyen erősen tudja magát az állami intézmények, a többi párt és a választóközönség határolta feszültségi terében megjeleníteni. Az állami intézmények a legtöbb esetben csak a pártok napi politikai tevékenységével szembesülnek, míg a választópolgárok és a vetélytársak a pártok ideológiáját is látják e mellett. Mind a politikai sikeresség, mind az ideológia hatékony képviselete azon áll vagy bukik, hogy a kettőt mennyire átgondolt és valós helyzeten alapuló stratégia köti össze. Az, hogy e három közül melyik határozza meg melyiket, elsősorban a hitelesség szempontjából fontos, hiszen a választók jobban szeretik, ha az elvek és a jövőkép határozzák meg a cselekedeteket, és nem a napi politikai érdek az előbbit.

Ennek akkor van különösen nagy jelentősége, ha az MSZP jelenleg legsúlyosabb problémájáról, a mindenki által vállalt értékrend és a koherens világkép hiányáról beszélünk. Jó ideig nem is volt célja a szocialistáknak ennek a megfogalmazása: az egy maga abszolút parlamenti többséget élvező, Horn Gyula vezette szocialista kormány még arculatában és rekrutációjában is teljesen a Kádár-korszak nosztalgiájára építve képviselte az ötvenes-hatvanas évekbeli amerikai modernizáló társadalomtudósok világképére építő depolitizált-technokrata felfogást. Medgyessy Péter „csendesen populista” évei után következett a Harmadik út politikájának itthoni átültetési kísérlete. Ez az MSZP-nek politikailag a projekt kitalálóihoz, a brit Munkáspárt megújítóihoz hasonló lehetőséget hordott magában: eszközt az „ideológiai kitörésre”, ami Közép-Kelet-Európában lehetőség is egyben a posztkommunista örökségtől való eltávolodásra. Gyurcsány mindazonáltal miniszterelnökként több ponton is eltért a haladó kormányzás brit modelljétől, majd amikor a 2008-as szociális népszavazás után végleg veszni látta a bizalmi tőkéjét, „bársonyos reformokat” hirdetve, lényegében feladta kormányzásának az ideológiai dimenzióját, és a túlélésre összpontosítva, szinte csak a stratégiai és az operatív szemléletre figyelt.

A fenti két bekezdés értelme ezzel az volt, hogy feltárja: milyen kényszerek, deficitek és politikai döntések vitték el az MSZP-t abba az állapotba, ahol most van. A szocialisták politikusait figyelve leginkább az a benyomás érhet minket, hogy a baloldalnak nincsen jelenleg megfelelően kidolgozott jövőképe, sőt talán még egységes értékrendjük sincs - amelynek megfelelő tünete a Gyurcsány-féle pártetikai felvetések kavarta vihar. Hiába fogalmazta meg az MSZP legfőbb politikai célként a szavazói bázis újjáépítését, a fiatalok és a kozmopolita rétegek megszólítását, ezek leginkább csak a párt kommunikációját érintik, semmint egy olyan értékrendet, amivel a választók, vagy sokszor a párt tagjai is azonosulni tudnának. Maradtak tehát a jelszavak, mint a „kisemberek pártja”, vagy a szegényebb rétegeket segítő progresszív teherviselés elve, ezek viszont sokkal inkább a választói azonosulás megteremtésére irányulnak, mintsem egy koherens világképre. Egy újabb párhuzam - vagy éppen ellentét - Blair-ékkel: a brit új baloldali szerzők éppen az osztály-tudat látható gyengülésével törekedtek arra, hogy a társadalmi érdekalapot értékalapúságra cseréljék. Ezen a téren is könnyű oda nem illő tendenciákat a szocialistákhoz társítani: a jobboldali többséggel szemben megfogalmazott demokrácia-felfogás sem az MSZP, mint (új) baloldali párt világképét tükrözi, sokkal inkább az 1989-ben kialakult rendszer normáihoz erősen kötődő mégis-morált. Jóllehet ez az ügy számos egyéb szereplőhöz közel hozta a szocialistákat (civil megmozdulások, LMP, mint ellenzéki kollégáik), továbbra sem alkalmas arra, hogy ez által tudja az MSZP magát a hatalmi térben elhelyezni. Ugyanez igaz a többi, MSZP-re jellemző ügy kapcsán, ahol egyfajta proteszt-szerepet vettek fel, a romakérdéstől az oktatáspolitikán át a szociális ellátórendszerekig: még az apró darabocskákat összeillesztve sem tudná az átlagos középosztályú szavazó azt a jövőképet magáévá tenni, amit a baloldal ígér neki - leginkább azért, mert ilyen nincs. Ebből a szempontból tartom különösen fontosnak a 2006-os MSZP ideológiáját, hiszen ekkor a Gyurcsány vezette baloldal először tudta megmutatni, hogy képes a Kádár-nosztalgián túllépve, egy egészségesen középosztályosodó társadalom perspektíváját a szavazóknak kínálni.

Az ezt követő három év eseményeit mindannyian ismerjük, azt azonban nem, hogy maguk a szocialisták miben látják a kormányzási kudarc okát - a hivatalos indoklásokon túl. Ha úgy fogják fel, hogy az ideológia és a napi politika szintje között nem sikerült jó stratégiával a megfelelő egyensúlyt megtartani, akkor értelemszerűen a további ideológiai kitörési pontokat kell keresni, természetesen a megfelelő kommunikációval megtámogatva. Ha viszont a harmadik utas kísérletet tartják magában kudarcnak, akkor az eddig megszokott paradigmát kell megerősíteni, és a posztkádári életérzés középosztálybeli megfelelőjét kell kitalálni, a materiális legitimáció elnyerésére - ami viszont bizonyára a Medgyessy-évekre emlékeztetne.

Mindkettőhöz lesz minden bizonyára hozzászólnivalója a többi ellenzéki pártnak is. Ilyen szempontból kimondottan kellemetlen helyzetben van az MSZP, hiszen szimpatizánsainak két tábora is alternatíva felé tekinthet az új parlamenti pártokra nézve. A különbség két ponton fedezhető fel: egyrészt, a Jobbik az MSZP alsó osztálybeli szavazótáborát erodálja, míg az LMP a jelenlegi, vagy későbbi középosztálybeli szimpatizánsokat vonhatja el. Másrészt pedig, míg a Jobbik lényegében politikai karanténban van a baloldal számára, addig az LMP potenciális szövetségestől (aminek lehetőségét a zöldek határozottan tagadják, jelenleg) a későbbi ellenfélig akármi lehet. A szocialistáknak a Jobbikkal határozottan érdemes szembehelyezkedniük, míg az LMP esetében azt kell kivárniuk, hogy a még meglehetősen eklektikus ideolóiájú formáció a későbbiekben milyen irányba indul el.

Ahogy azt korábban írtam, az MSZP fejlődési irányát nagyban az fogja meghatározni, ahogyan a közelmúltjukat értékelik. Ha elvetik a korábbi ideológiai "kísérletezgetést," a párt elnökét egy darabig Mesterházy Attilának fogják hívni, hosszú távon viszont nyitott marad a további út kérdése; ha a szocialisták hajlandók a modernizációs ideológia kommunitarista liberális változatának további hitelt adni, akkor rövid- és középtávon Gyurcsány Ferenc tűnik az ideológiai pozícionálás megfelelő emberének. Ha az MSZP-n belüli hatalmi folyamatok a további irányukat tartják, idővel vezetési válság alakulhat ki a pártban, jóllehet az elemzők és újságírók egyöntetűen úgy fogalmaznak: még az idén pont kerül a történet végére. Az ennél fontosabb kérdések viszont azok, hogy képes-e az MSZP kormányzóképes alternatívaként az ideológia-stratégia-operatív szint egyensúlyát helyreállítani (vagy éppen létrehozni), és ezt hiteles közpolitikai programokkal is alátámasztani. Ha nem, könnyen lehet, hogy - a brit Munkáspárthoz hasonlóan - jobboldali predominancia alatt, a vereségek keserű tapasztalataiból lesz kénytelen  az egész társadalmat megszólítani képes programját kialakítani. És ez még mindig csak lehetőség, semmi nem determinálja azt, hogy brit mintára újjá is éled a magyar baloldal - írásomban csak a szocialistákra váró, racionálisan belátható útra szerettem volna rávilágítani.

u.i.: Elnézést kérek mindenkitől a késői publikálásért, egy elszabadult mosógép-szűrő miatt katasztrófa súlytotta övezetnek minősült fürdőszobában kellett hosszabban időznöm...

A radikális jobboldali pártok ’90-es években kezdődő európai fellendüléséből Magyarország sem marad ki. A kezdeti sikerek után, a reprezentációs küszöböt átlépve azonban általában fordul a szerencse, és reális alternatívát felmutatni nem képes erőként sokszor kiesnek a törvényhozásból a hasonló pártok, ahogy azt a MIÉP példája is mutatja. Azt próbálom bemutatni az elemzés során, hogy egyrészt mik azok a tényezők, amik a Jobbik sikere mögött állnak, illetve azt, hogy a mai helyzetből milyen jövő rajzolódhat ki a párt számára a magyar politikai rendszerben 2014-ben.

A Jobbik stratégiája alapvetően a tipikus proteszt pártokra jellemző elemekkel ért el eddig sikereket. Programját, valamint mondanivalóját három részre osztom, ami általánosítható a többi európai szélsőjobboldali formációra is. Megfigyelhető a xenofóbia, az erős állam iránti igény, valamint a proteszt hozzáállás mind a hazai mind a nemzetközi rendszerrel szemben.

A magyarországi idegengyűlölet alapvetően a cigány-magyar etnikai törésvonalra épül. Hazánkban a becslések szerint fél és egymillió közti lélekszámú roma kisebbség az ország bizonyos területein koncentrálódik. A népcsoport, amelyikre fokozottan jellemző az aluliskolázottság, munkanélküliség és ennek következményeként a megélhetési bűnözés is, általánosításnak van kitéve, ami rasszizmusba fordul át. A Jobbik erre az érzésre erősít rá hangzatos hívószavaival, botrányt keltő tv spotjaival. A bűnbakkeresésen kívül jellemző továbbá az erős állam iránti igény. Olyan központi hatalmat vázol fel a Jobbik, ami - a támogatóinak nagy részét adó kevésbé képzett, rosszabb helyzetben élő – emberek mindennapi gondjainak megoldásával kecsegtet. Ez az állam képes megsegíteni a bajba jutott devizahiteleseket, megakadályozni a kilakoltatásokat, rendet teremteni. A populizmus további megnyilvánulása – más, ilyen jellegű európai pártokhoz hasonlóan – a fokozott globalizáció és EU ellenesség. Álláspontjuk szerint a globalizációnak kitett magyar kultúra elveszik, magyar gazdaság megsemmisül. Ráerősítve az EU közös piaca miatt kialakult fokozottabb verseny negatív következményeire, a Jobbik belülről szeretné szétverni a hasonló nemzetközi szervezeteket.

Pénzügyi és ennek következtében gazdasági válság sújtotta világban a reménytelen helyzetbe kerültek számára radikális válaszokkal, vezérelvűséggel próbál alternatívát nyújtani a szélsőjobboldal magyar képviselője. Úgy gondolom, hogy a Jobbik előtt három lehetséges útvonal áll a jövőben.

Első lehetőség – ami általában történni szokott a hasonló pártokkal -, hogy 2014-ben nem jut be a parlamentbe. Ez egy reális alternatíva, ami leginkább – amennyiben túl sok hibát nem követ el – nem a Jobbikon fog múlni, hanem a jelenlegi kormány teljesítményén. Amennyiben sikerült véghezvinni a kormányprogramot, munkahelyeket teremteni, megoldani a válság okozta szociális krízist, abban az esetben véleményem szerint a Jobbiknak nincsen reális esélye a reprezentációs küszöb újbóli átlépésére.

Második eshetőség a jelenlegi pozíciók megőrzését jelenti. Stagnálhat a Jobbik a kisebb parlamenti pártok szintjén, amennyiben továbbra is napirenden tudja tartani a párt legfőbb szlogenjeit. Ahogy ez a mostani helyzetben is történik, látványos akciókkal továbbra is magához tudja vonni a választók legalább öt százalékának támogatását, amihez elegendő a legfőbb jelszavak, például a cigánybűnözés hangoztatása. Ha ezeket a kártyákat a Jobbik továbbra is jól időzítve tudja kijátszani, akkor sikerrel veheti a következő választás akadályait is. Ha kormányra - koalícióképtelensége miatt - nem is fog kerülni, de a Fidesz-KDNP átlagos vagy rossz kormányzati teljesítménye, és jól szervezett, jól időzített Jobbik kampány esetén elérhető az újbóli parlamenti képviselet.

Legkevésbé látom esélyesnek a harmadik variációt. E szerint a Jobbik nem hogy újból bejut, de meg is erősödik. A többségi hatalom küszöbének átlépése – a jelenlegi helyzetet előrevetítve – egyáltalán nem lehet reális esély, de egy erős középpárt kialakulását nem tartom kizárható változatnak. Léteznek példák erre Európa szerte. Ilyen volt az osztrák FPÖ esete – amely párt még kormányzó tényezővé is vált. A legutóbbi finnországi választásokat eredményesen vette az Igazi Finnek nevű, a svéd kisebbség és az EU ellen szervezkedő nacionalista párt, amely második legerősebb erőként került ki a megmérettetésből. Azt állítom, hogy amennyiben a gazdasági helyzet nem javul látványosan, és ennek következtében a Fidesz-KDNP koalíció nem fog tudni megfelelő eredményt felmutatni, és mindezek mellett a Jobbik egy hibátlan és bevált kampányt fog tudni véghezvinni, akkor hazánkban is előfordulhat, hogy egy, még a jelenleginél is jelentősebb, középerős pártkén kerül az Országgyűlésbe a nacionalizmus hazai képviselője.

Felvázoltam a Jobbik eredményéhez vezető politikai jelszavakat, valamint a párt lehetséges jövőbeni állapotát. Arra nem vállalkozom, hogy megjósoljam, hogy melyik lehetőség a legvalószínűbb. Egy dolgot szeretnék kihangsúlyozni a végén: a legnagyobb magyarázó erővel bíró változó 2014-ben a Jobbik eredményét illetően nem a párt kampánya, és ellenzéki tevékenysége lesz, hanem a jelenlegi kormány teljesítménye és a nemzetközi gazdasági környezet.

A Magyar Szocialista Párt megalakulását követően számos politikai sikert könyvelhetett el. Az MSZMP utódpártja összesen három alkalommal nyerte meg az országgyűlési választásokat, ezzel a III. Magyar Köztársaság pártverseny-történetében a legeredményesebb résztvevőnek számít, tehát minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy meghatározó politikai alakulatról van szó. Az egykoron a népszerűségi listákat vezető párt, a 2006-tól napjainkig terjedő időszakban, oly mértékű visszaesést produkált a támogatottsági adatokat illetően, mely a modernkori magyar politikai életben ritkán tapasztalható. Egész pontosan hasonló „produkcióra” egyedül éppen az a Fidesz volt képes 1993-94-ben, amelyik soha nem látott fölénnyel nyerte meg a legutóbbi voksolást.

 Az elemzésem két kérdésre keresi a választ: miért? és hogyan tovább?Miért került az MSZP a nagypárti státuszából az egyre zsugorodó középpárt politikai pozíciójába?Hogyan lehetne ebből a helyzetből pozitív irányba elmozdulni, vagyis mik azok a pontok a bukási spirál falán, amik segítségével kitörhet a párt? A kérdések már önmagukban feltételezik, hogy az elemzésem elsősorban a három idődimenzió együttes felhasználásával, a „ma politikája, a holnap történelme” (Lánczi, A.) szemléletmódnak megfelelően az események dinamikus értelmezésével operál.

Miért?

A szocialista párt 2006-ban végrehajtotta azt, az addig példa nélkül álló tettet, hogy inkumbens erőként megnyerte a választásokat. Népszerűsége azonban rögvest csökkenésnek indult, de ez teljes mértékig beilleszthető, a mindenkori új kormányok hivatalba lépését követően megfigyelhető népszerűség-vesztés általános trendjébe. Az érdekes inkább az, hogy ezután olyan fordulópontok következtek, melyek a mai napig tartó kényszerpályára állították az MSZP-t, és amik nem csak a szavazóbázisának jelentős hányadának elvesztését eredményezték, hanem ellehetetlenítették a szavazói bizalom visszaszerzését, konzerválva a folyamat végtermékét – a jelenlegi hatalmi viszonyokat. A jelenséget meglátásom szerint alapvetően három tényező együttállása konstruálta: 1) restriktív gazdaságpolitika és a hozzá kapcsolódó elégtelen kormányzati kommunikáció, 2) a 2006-os őszi események, és a 3) kudarcos reformpolitika.

1) A politikai ihletettségű ciklikus gazdaságpolitikai logikának megfelelően a második Gyurcsány-kormány már nyár elején bejelentette megszorító csomagját. Az intézkedéssorozat számos eleme (gázár és villanyár emelés, ÁFA emelés) rendkívül érzékenyen érintette a lakosságot. A választók szubíjektív depriváltságát nem csökkentette, hogy a szocialisták a választási programjukban vállaltaktól radikálisan eltérő politikát folytattak, ráadásul ezt az érzetet a kommunikáció szintjén sem tudták hatékonyan enyhíteni, vagy tompítani. A miniszterelnök olyan kijelentései, mint „nem kell félni, nem fog fájni”, „el lehet menni…” széles támadási felületet szolgáltattak az ellenzék számára, amiből idővel a Fidesz-KDNP pártszövetség jelentős politikai tőkét tudott kovácsolni.

2)A megszorítások szinte azonnal éreztették hatásukat a közvélemény-kutatási adatokban, amiken az őszödi beszéd kiszivárgását követő utcai zavargások szignifikáns mértékben nem rontottak. Mégis úgy gondolom, hogy hosszútávon ezek az események is nagyban hozzájárultak a kormány „bukásához”, mert az ellenzék, a hagyományos szólamokon túl („hazudtak a kampányban” stb.), hozzájutott egy plusz kommunikációs munícióhoz, amely végeredményben visszafordíthatatlannak látszó hitelességdeficitet termelt ki Gyurcsány Ferenc személyére és pártjára vonatkozóan.

3) A harmadik komponens talán a legnagyobb súlyú mindközül. Gyurcsány stratégiájának sikeressége ugyanis, elsősorban a költségvetési kiigazítás után beindított strukturális reformokon múlt. A probléma akkor kezdődött, amikor az egyensúlyteremtő intézkedések elhúzódtak, és a kénytelen-kelletlen ezzel párhuzamosan beindított átalakítások széleskörű társadalmi ellenállásba ütköztek, amit az ellenzék tovább erősített azzal, hogy a szavazók számára könnyen értelmezhető üzeneteteket fogalmazott meg, belekapaszkodva egy-egy szimbolikus rendelkezésbe (pl: napidíj, vizitdíj). A közbeszéd ily módon történő tematizálása a három igenes népszavazásban csúcsosodott ki, ami után egyértelművé vált, hogy a kormány előremenekülő, modernizációs stratégiája kudarcot vallott.

Hogyan tovább?

Inkompetens és hiteltelen. Amennyiben ez a két jelző és egy párt/politikus neve egy mondatban szerepel a választók fejében, akkor az adott aktor politikai értelemben véve „halott”. Jelenleg az MSZP-a választók többségét tekintve- ebben, a nem túl kedvező pozícióban leledzik, de véleményem szerint még mindig van esélye önmaga rehabilitálására. Ehhez feltétlenül szükséges egy konzisztens stratégia megalkotása és maradéktalan végrehajtása, melynek a párt tartalmi, személyi, valamint formai megújulására kéne épülnie.

 A tartalmi-szakpolitikai dimenzió az egyik-ha nem a- legfontosabb. Eme területen eszközölt mélyreható változtatások segítségével (pl: a technokrata-szakértői vonal erősítésével ellensúlyt képezhetne,  alternatívát kínálhatna a Fidesz túlzottan szimbolikus politikájával szemben) lemoshatóvá válna az inkompetencia stigmája. Ha azonban ehhez nem társul a pártvezetés vérfrissítése, ergo az egyes szakpolitikai területeknek, illetve a párt egészének ugyanazok az „elhasználódott” politikusok adják az arcukat, akkor az általuk képviselt politika (üzenet) el sem jut a választók tudatáig, mert maga az információforrás egyből hitelteleníteni a tartalmat. Ez a szelekciós-mechanizmus nem teszi lehetővé a hatékony és eredményes politizálást. A politikai tapasztalat is azt mutatja, hogy amikor az MSZP új arcokat állított frontvonalban, akkor nem egy csatát megnyert a jobboldal szemben, gondoljunk csak 2002-ben Medgyessy Péterre vagy 2006-ban Gyurcsányra.

A belső reformfolyamat szükséges, azonban nem elégséges feltétele a párt „feltámasztásának”. A teljes megújuláshoz és az MSZP megerősödéséhez elengedhetetlen a belső hatalmi konfliktusok rendezése. Nem állítom, hogy a sikerhez vezető út kizárólagosan az „egy a zászló, egy a tábor” jelmondat baloldalon történő adaptálásában ragadható meg, inkább azt mondanám, hogy az „egy a zászló, de több a tábor” logika használata lenne a célravezető. A párton belüli egyértelműsített hatalmi struktúrában a közvélemény és a társadalom felé egy kiválasztott vezető közvetíthetné a politikai üzeneteket, miközben párton belül, a tekintélyelvűséget nélkülöző viszonyrendszerben egymással szembenálló legitim vélemények és elképzelések artikulálódhatnának.

A fentiekben kifejtett kritériumok, kivétel nélküli teljesülése esetén az MSZP eredményesen újraépítheti saját politikai brand-jét, és az egykori szociálliberális beállítottságú szavazók megszólításával és aktivizálásával, az országos lefedettségű háttérszervezetére támaszkodva képes lehet kitörni a bukási spirálból. Kibővült mozgásterével pedig reális lehetősége nyílik arra, hogy bebizonyítsa, eddig csupán „tetszhalott” volt.

2009- ben már lehetett sejteni, hogy a magyar pártrendszer komoly átalakulás előtt áll. Az addigi klasszikus politikai váltógazdaságot megtöri a Fidesz térnyerése, egyes pártok pedig eltűnhetnek. Az EP választásokon két új szereplő tűnt fel a politikai palettán: a Jobbik és az LMP. Előbbi már a választás előtt is a közvélemény-kutatások alapján is mérhető volt, utóbbinak viszont csak az SZDSZ-nél magasabb eredménye mutatott rá arra, hogy az új rendszer lehetséges tagja lehet. Az országgyűlési választások előtt valamelyest érzékelni lehetett, hogy a Fidesz előre örülhet választási győzelmének, talán csak a 2/3 volt kérdéses, az MSZP tisztában volt vereségével, csupán a két új pártnak volt szükséges az aktív kampány. Miután a Jobbik eredménye is becsülhető volt a statisztikai adatokból illetve az EP választásokból, már csak az maradt kérdés, hogy az új felállásban benne lesz-e az LMP.

Mi is az az LMP?

Hát, ilyen zöld- öko, baloldali, liberális vagy kitudja micsoda. Közel két évvel az első megmérettetésük után még mindig nehéz meghatározni, hogy az eddigi keretek között milyen pozíciót foglal el vagy kíván elfoglalni az LMP. Ennek főként az lehet az oka, hogy sok fiatalt gyűjtő formáció akkor lépett színre, amikor kavargott az addig álló víz. Így, amíg ki nem alakulnak az új határok nehéz lesz konzekvens állásfoglalásokkal a nyilvánosság elé állni. Egyelőre egy, csak körülbelül meghatározott aktorként említhetjük a parlamentbe jutott legkisebb ellenzéki pártot.

A politikai tér és idő

Nyolc év szociálliberális kormányzás, az elmúlt félévszázad legnagyobb világgazdasági válsága és a magyar társadalom fejlődése teremtette meg a feltételeket ahhoz, hogy az LMP létrejöhessen és parlamenti pártként működhessen. Az első két feltétel együtt ábrándította ki az embereket az MSZP-SZDSZ párosból, viszont a felelőtlen és folyamatosan mindenre ellentmondó Fidesz sem biztos, hogy nyerte el az elfordulók bizalmát. A radikális nézetek vallóknak ott volt a Jobbik, a maradéknak pedig a már nevében is valami újat mutató párt. Ezenkívül érdemes figyelembe venni, hogy a volt szocialista országokban is megjelentek a zöld pártok, tőlünk nyugatabbra pedig egyre nagyobb teret nyernek.

Ezek a feltételek viszont csak szükségesek voltak, de nem elégségesek. El nem hanyagolható tény az is, hogy az MDF és SZDSZ végével vákuum keletkezett a liberális oldalon, ami arra várt, hogy valaki betöltse. Kapóra jött ez a fiatal szervezetnek, hiszen egy modern liberális párt képét mutathatta mindenütt standokkal, lelkes aktivistákkal, labda dobálgatással. Attól függetlenül, hogy a választásokig igencsak homályos ideológia kereteket mutatott az LMP, csak alternatívát tudott mutatni azoknak akik nem találták pártjukat. Mondhatjuk „egyéb párt”-ként jutottak be a parlamentbe. Érdemes megjegyezni, hogy a választások előtti felfokozott kampány hangulat elmaradt, hiszen a két nagy párt versenye eldőlt, így a kisebbeknek, s így az LMP- re is több figyelem jutott.

A zöldfülűek

Parlamenti frakcióként már képviselték az ország lakosainak egy részét. Nekik minimum kellett volna mutatni valamit, ideológia- és érvrendszert felvázolni azonban a hirtelen jött siker feldolgozására sem volt ideje a politikában még tapasztalatlan képviselőknek. A kormánypártok által az ellenzékre zúdított szimbolikus intézkedések megkívánták volna legalább az ideológiai meghatározását a pártnak, azonban nem sikerült minden esetben következetesen viselkedni. Néhány kisebb- nagyobb belső vita és hatalmi harc is rávilágított arra, hogy az egyes értékeket felvállaló tagok sem érzik azt, hogy biztosan jó ügyekért harcolnak. Az öndefiniálást folyamatosan nehezítette és még most is akadály, hogy egyes körök igyekeznek az LMP összemosni a volt liberális párttal, az SZDSZ-szel. Ettől függetlenül a konzekvens állásfoglalások egyértelműen hiányoztak.

Új politikai tér

A bizonytalanságok, a kezdeti hiányos determinizmusok akár véletlenül akár szándékosan új lehetőséget teremtenek az LMP-nek. Az EP választásokon legyőzte az SZDSZ-t, 2010-ben maga mögé utasította az MDF-et és ezzel egyeduralkodóvá vált a liberális nich-ben. Viszont a baloldalt kisajátító MSZP komoly kihívásokkal küzd, nem képes egységes álláspontot a politikai kérdések többségében, ha mégis megteremtődik az összhang egy gyenge mindent elvető ellenzéki demagógia bukik csak ki a szónokokból. A párttagok és a támogatók is már nosztalgiával tekintenek vissza Gyurcsány Ferencre, akinek egyértelmű szándéka a politikai életbe való visszatérés. Ez megindította a hatalmi harcokat párton belül, ami egyelőre tovább gyengíti a szervezetet.

Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az hogy eddig nem volt egyértelmű az LMP pozíciója csak segíthet abban, hogy nyisson a baloldali szavazók felé. Eddig is hallhattunk üzeneteket ű szociális egyenlőségről, a szegények elnyomásáról, s talán érdemes lenne ezt hangoztatni. Persze nem felejthetjük el, hogy a Fidesz tematizálja a politikát, s így csak ügyes alkalmazkodás esélye marad meg, ami ezidáig még gyenge pontja az ökopártnak.

Lehetőségek

Az LMP számára lehetséges irány lehet tehát az ideiglenes baloldali űr betöltése, amennyiben ez nem a liberális vonal rovására megy. A legoptimistább esetben megtestesítheti az egész baloldalt, a régi MSZP és SZDSZ-t. Ugyanakkor a nem egyértelmű és következetes politizálás a főként értelmiségi szavazókat elbizonytalaníthatja, és ez elvezethet a parlamenti státusz elvesztéséhez. Onnan a talpra állás pedig szinte lehetetlen. Ha az első verziót tekintjük akár a Fidesz alternatívája is lehet egyszer, ha nem is a következő választásokon és talán nem is egyedül. Többen megjegyezték, hogy az LMP a közel jövőben úgy is kormányra kerülhet, ha az abszolút többséget egyszer elvesztő Fidesz koalíciós társa lesz, de ezt a szcenáriót egyelőre nem tartom lehetségesnek. A realitások talaján mozogva, azért mégis csak egy 10%-os támogatottságnál is alacsonyabb pártról beszélünk, befolyása és zsarolási potenciálja kicsi. Média megjelenése is kevés, és nagyobb tömegeket sem képes megmozgatni. Viszont felfelé nagyobb tér van, mint lefelé.

Összefoglalva röviden és frappánsan kijelenthetjük, hogy az LMP nem egy ász, de benne van a pakliban.

Ha arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, hogy hogyan alakul a Jobbik helyzete az elkövetkezendő pár évben, először azt kell meghatároznunk, mik lehetnek azok a tényezők, amelyek befolyásolhatják a párt jövőjét és azok milyen irányba. Egy időben megannyi írás jelent meg a párt lehetséges törésvonalairól, de én úgy gondolom, hogy a Jobbik még mindig egységes, és a belső tényezők (tehát a párton belüli bonyodalmak) kevésbé lesznek meghatározóak, és így én is inkább egy belső és több  külső befolyásoló tényezőkre fokuszálnék. Hogy ez alatt konkrétan mit is értek:

 1) a párton belüli törés a pragmatikus és ideologikus politikai konfliktusok mentén;  

2) a Jobbik az egyetlen olyan párt, mely kihasználja a mai Magyarországon létező egyik legnagyobb törésvonalat, így második vizsgálati felületemnek a cigányellenesség kérdését hívom segítségül;  

3) jövőbeli politikai szövetséges.

Gabriek Almond különítette el meg a politikai konfliktusokat a már említett két csoport szerint; pragmatikus és ideologikus. Az egyes típusok mibenléte, a politikai kultúra és a politikai tagoltságban gyökeredzik: a heterogén politikai kultúra ideologikus konfliktusokat von maga után, a homogén társadalmakat pedig pragmatikus konfliktusok jellemzik. Köztudott, hogy a magyar társadalom igen homogén, és ennek megfelelően a parlamentben és a sajtóban is rendre pragmatikus, funkcionális vitákat hallhatunk (egy két kivételt leszámítva), s hosszú évekig csak is olyan pártokkal találkozhattunk a parlamentben, amelyek ezt a cselekvési stílust képviselte. Viszont azáltal, hogy a Jobbik pár évvel ezelőtt feltűnt a térképen, majd rövid időn belül a parlamentbe is került, egyre több ideológiai konfliktust hallhatunk. A Jobbik sikerének titka egy részben ebben rejlik, hogy olyan értékekért kezdett el harcolni nyíltan, amelyek egyrészről teljesen megosztják a szavazókat, másrészről viszont a már rég elfeledett értékek nyílt vállalása rengeteg támogatót vonzott. A kérdés innentől kezdve az, hogy a Jobbik meddig folytatja ezt a stílusú politizálást, hiszen azok, akiknek az általuk képviselt értékek fontosak, már mindannyian a párt mellé álltak a múltban,  új szavazókat a Jobbik nyerni már nem fog tudni az ideológiai újítással (ezt a közvélemény kutatások is bizonyítják, a párt nem tud számottevően előrébb lépni). Viszont, ha a Jobbik a szavazatszerzés érdekében változtatna, könnyen lehet, hogy terv visszájára sülne el; és több szavazót veszítene el, mint amennyit megnyerhet. Ebből kifolyólag szerintem a Jobbik nem fog változtatni és a számukra oly fontos ideológiai értékektől egy méternyit sem fog távolodni. Lehet, hogy gyakrabban vetődnek majd fel funkcionális kérdések, de lényegi változást nem fogunk érezni. A Jobbik nyerhet másképp is szavazatokat, és ezt ők is tudják jól!

Ezeket a szavazatokat pedig azáltal szerezheti meg, hogy kihasználja azt az eddig idegen felületet, amivel egy párt nagyon sokat veszíthet, de legalább annyit nyerhet is. Ez pedig a roma kérdés, mely az egyik legjelentőségteljesebb probléma Magyarországon. Nincs még egy ilyen kérdés, mely ennyire kettéosztaná társadalmunkat. A pártok számára viszont igen veszélyes terep, nem véletlen, hogy a Jobbik előtt eddig senki sem vállalta ennyire nyíltan az álláspontját, de még a kérdéssel sem foglalkozott ennyit ezelőtt senki. Veszélyes, mert a megosztottság tényleg nagyon erős, ez az egyetlen politikai kérdés, amiről egy állampolgár sem nyilatkozik közömbösen. Ugyanakkor szent meggyőződésem, hogy a Jobbik annak köszönheti szavazóinak többségét, hogy kihasználta az eddig kiaknázatlan lehetőséget. A sors pedig a bátraknak kedvez, és ezt bizonyítja is: a cigánykérdés napról napra problematikusabbá válik, egyre többen várnak a mielőbbi megoldásra. A fokozódó problémák a romák körül, az érintettek növekvő száma és a kormány tehetetlensége is csak az ő malmukra hatja a vizet, hiszen csak ők kínálnak megoldást, még ha az legtöbbünk elveivel szigorúan ütközik is. Így hacsak a helyzet hamarosan nem változik gyökeresen, a Jobbik tovább fog erősödni.

Harmadik tényező pedig a jövőbeli szövetség kérdése, mely egyben a pártra nézve a legnagyobb veszély is. Ugyanis Jobbik ideológiája olyan távol áll bármely más mai releváns párttól, hogy ha bármilyen okból kifolyólag szövetséget kötne valamelyikkel, az végzetes is lehet. Egyrészről azért, mert a szélsőséges szavazók ezt nem tűrnék meg, másrészről pedig azért mert ez törést okozhat a párton belül, a kettészakadás pedig az esetek többségében nem jár sikerrel (Független Kisgazda Párt). Bármilyen eshetőség állhat elő 3 év múlva, a mai Jobbik nem léphet koalícióba egy jelenleg releváns párttal sem, és szerintem nem is fog.

A Jobbik a következő években tovább fog erősödni, viszont az ideológiai távolságtartás és a romakérdés megosztottsága miatt, nem fogja tudni elérni az 50%-ot egyedül, és mivel a koalíció nem a járható út számukra, így a Jobbik meg fog maradni ellenzéki pártnak, de azon belül a legjelentősebbé fog válni, mely következik a növekvő támogatásukból, illetve a politikusainak és aktivistáinak karizmájából.

A 2010-es országgyűlési választások a magyar pártrendszer szempontjából sok újdonságot tartogattak: két, a rendszerváltás óta állandó szereplő is valószínűleg a politika örök vadászmezőire költözött, és két új párt, az LMP és a Jobbik került be a parlamentbe. Kettejük közül egy év elteltével a Jobbik tűnik hatásosabbnak: a Medián legfrissebb adatai szerint a választani tudó népességen belül népszerűségük alig valamivel marad el a tavalyi listás eredményüktől, és az állampolgárok számára is jobban láthatónak tűnnek. Ennek magyarázatához azonban nem kell különösebb elemző-tehetség: a szélsőséges párt a kezdeti bizonytalankodás után, ami betudható volt a Fidesz törvényhozási rohamtempójának, valamint az olyan, szélsőséges szíveknek is kedves intézkedéseknek, mint a még az új kormány megalakulása előtt megszavazott kettős állampolgárságról szóló törvény, hamar visszatalált a biztos siker receptjéhez, a vidéki közbiztonság és a cigány-magyar együttélés feszültségeinek a tematizálásához, amellyel főként az elmúlt időszakban, ismét komoly nyilvánosságot szereztek maguknak. Az LMP azonban sokak szemében mintha nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket, nem elég hangos, határozott, profi, hangoznak a vádak, amit a közvéleménykutatási adatok is alátámasztanak: az “ökopárt” a választásokon elért, majdnem 7,5 %-os listás eredmény után jelenleg a bejutási küszöb környékén mozog, szintén a választani tudó népességet vizsgálva. Ami azonban még érdekesebb, hogy a kormánypártok lassú, ám most már annál biztosabb népszerűségvesztéséből, és ezzel együtt a bizonytalanok táborának növekedéséből sem tud profitálni, ami pedig várható volna talán a kvázi-centrumban való elhelyezkedésük miatt. Elemzésemben ezt kívánom gorcső alá venni, és okaira rávilágítani. Kezdésként a stratégiaalkotás világából ismerős SWOT-elemzés segítségével mutatom be a párt helyzetét és mozgásterét a 2010-es választások után, majd ebből kiiundulva, főként a két legnagyobb rivális párthoz fűződő viszony alapján igyekszem választ találni a fenti kérdésre.

Az erősségekkel kezdve, a választási kampányban két tényezőre építhettek, a magas szintű szakmaiságra, illetve a politikai “ártatlanságukra”. Az előbbin lévő komoly hangsúlyt jól szimbolizálta a párt műhelyeiben készült, majdnem 300 oldalas választási program, amely alapvetően a fenntarthatóság fogalma köré épülve vázolja a különböző, a párt által kívánatosnak tartott szakpolitikákat. Míg utóbbi is komoly hivatkozási alap volt az amúgy korrupciós ügyektől hemzsegő tavaly tavasszal, melyek napvilágra jutásában egy-két esetben a párt is komoly szerepet játszott. (Gondolok itt elsősorban a sukorói és sávolyi ügyekre). Ami a gyengeségeket illeti, a párt országos politikában rutintalan képviselői számára kihívást jelentett a parlamenti munkába való belerázódás, különösen a kezdeti, Fidesz által diktált gyilkos törvényalkotási tempóban. Emellett nyílvánvaló problémának tűnt a párttal legalábbis semleges médiumok hiánya, amely azt a veszélyt hordozta magában, hogy az alakulat üzenetei és cselekvései nem jutnak el a választókhoz. És ugyanitt kell megemlíteni a szervezeti “gyengeséget” is, amely alatt egyfelől értem a kis tagságot, valamint a többi országos párthoz képest erős, bázisdemokratikus szerveződést, amely sok esetben akadályozza a modern politikai versenyben elengedhetetlen megfelelő sebességű reakciókat.

A cselekvési lehetőségek a választások után szélesnek tűntek. Az SZDSZ és az MDF parlamentből való kiesésével a pártrendszer “közepe” kiürült, ezzel párhuzamosan az MSZP támogatottsága is a korábbi körübelül felére csökkent, amivel addig egyértelmű váltópárti státusza is bizonytalanná vált.  Ez egyrészt nagy mennyiségű szavazó “pártnélkülivé” válását jelentette, és lehetőséget korábbi reflexek felülírására is akár. Ilyen körülmények közt hipotetikusan két út állt az LMP előtt: az MSZP-nek konkurenciát állítva megpróbál szélesebb választói tömegeket megnyerni, vagy megőrzi réteg - vagy talán még pontosabban – single-issue jellegét, amely a potenciális szavazók számát behatárolja.

A fenyegetések közül a legsúlyosabbnak a párt láthatatlanná válása tűnt, megfelelő miédiaháttér hiányában nehéz eredményesen politizálni. Ez összefüggésben lehet egy másik veszéllyel: azzal, hogy a kormánypártok kommunikációjukban megpróbálják a lassan szitokszónak számító liberálisként, valamennyire az SZDSZ újjászületéseként beállítani a pártot, ami az MSZP potenciális szövetségese. Míg másik oldalról már a két választási forduló közt, amikor az LMP-s jelöltek nem léptek vissza olyan körzetekben, ahol elméletileg lett volna esélyük, megindult az LMP valamiféle “őfelsége ellenzéke” szerepébe tolása. Lássuk, hogy alakultak az események ezt követően, néhány kiemelt figyelmet kapó esemény tükrében.  

Az első nehéz helyzetbe az ökopárt a kettős állampolgárság ügyében került. Itt tulajdonképpen két út állt elöttük: megszavazzák a törvényt, amivel feltehetően sok szavazójuk és potenciális szavazójuk nem ért egyet, vagy nem szavazzák meg, amivel rájuk éghet a magyar jobboldal által kiosztható legsúlyosabb jelző, a nemzetietlenség. A párt ebben a helyzetben valószínűleg hatalomtechnikai döntést hozott: parlamenti karrierjük kezdetén nem akarták ezt a kaput bezárni maguk előtt, főként úgy, hogy a törvényt a szocialisták döntő többsége is támogatta. Ez a döntésük rövid távon sikeresnek is tűnt, ezt követően a Fidesz sem kezdett egész pályás letámadásba ellenük, sőt: a parlamenti vitákban mintha a másik két, “szélsőséges” párttal szemben a kormánypárt is őket emelte volna ki, Orbán Viktor is többször láthatóan megkülönböztetett figyelemmel és tisztelettel vitatkozott Schifferrel a parlamentben, és a meghívásukra egy frakcióülésre is ellátogatott. Nyílvánvaló, hogy jelentős különbségek voltak a pártok elképzeléseiben, de partnernek tekintették egymást.

Az eseménydús ősz végére azonban ez a tiszteletteljes viszony a múlté lett. Mert még ha addig sok kérdésben nem is értettek egyet (egykulcsos adózás, három csapás, stb.), az LMP a Fidesz demokratikus és jogállamot tisztelő mivoltát érdemben nem vitatta. A vízválasztónak ebben a kérdésben az Alkotmánybíróság jogköreit szűkítő döntés tekinthető, amely ellen a párt is tiltakozott, tüntetést is szerveztek. A médiatörvény ellen is hangosan protestált a párt, az elfogadás ellen már-már perfomansznak is beillően tiltakoztak, leragasztott szájjal. Ám az ekkor is feltűnő volt, hogy a civilek által szervezett tüntetés mennyivel több embert vonzott.

Az alkotmányozás kérdése az, ahol leginkább tényezővé válhattak volna, hiszen a Fidesz számára is hasznos lehetett volna, ha egy ellenzéki pártot az alkotmányozók közt tudhat. Föl is röppentek olyan hírek, miszerint egy-két kérdésben a Fidesz igyekszik az ökopártnak tetsző “gesztust” tenni, de végül sem a közvetlen előkészítő munkában, sem az alaptörvény megszavazásban nem vettek részt. Amit ha megtesznek, feltehetően sok kormányellenes szavazót elidegenítenek maguktól, hiszen a kormány talán legfontosabb szimbolikus intézkedésének a legitimitását növelték volna.

Az MSZP-hez való viszonynak nem volt ekkora dinamikája sem. A két párt az elmúlt évben rengeteg kérdésben került egy platformra, amennyiben ez a Fidesz döntéseinek eluatsítását jelenti. De közös cselekvésre,- közös sajtótajékoztatón túl,- nem került sor. Sőt, az LMP retorikai eszköztárából sem hiányzik az “elmúlt nyolc év” és a szocialisták korrupciós ügyeinek állandó szapulása, még ha ez náluk inkább általános elitellenes szinezetet ölt is, mint a kormánypártnál.

Áttekintve az elmúlt egy évet, kevés esetben adódott a párt számára olyan szituáció, amelyben érdemben a sorsuk alakítójaként tűnhettek föl. A ciklus elején még igyekeztek mozgásterüket legalábbis nem szűkíteni(kettős állampolgárság), de később a nagy horderejű kérdésekben (alkotmányozás, médiatörvény) saját maguk szembe köpése és hitelességük teljes erodálása elkerülése érdekében sem mozoghattak más pályán. Az ellenzéki pártokkal való együttműködéssel ugyanez a helyzet: a “lehet más az SZDSZ”- stigma árnyékában nem működhetnek érdemben együtt az MSZP-vel. Így marad számukra a mindkét irányba kritikus attitüd, ami sok potenciális szavazó számára valószínűleg túl “nemzeti”, még többek számára túlzottan “balos”, és amivel szerény önálló hangjuk megőrizhető, de a népszerűségük érdemben nem növelhető. Ám a két nagy, valamint a saját korábbi szavak nyomása alatt valószínűleg az a csoda, ha nem fulladnak meg.

A Jobbik – ahogyan erre már sokan rávilágítottak – javarészt a gazdasági válság és a belpolitikai kiábrándultság együttes hatása miatt tudott mára a harmadik legnagyobb parlamenti párttá válni. A válsághelyzetek a közhangulat romlása miatt általában kedveznek a szélsőséges pártoknak, hiszen azok könnyű és gyors megoldást ígérnek egy-egy problémára, így vizionálva a „szebb jövő” megteremtését a szavazók felé.

A jelenlegi parlamenti pártok közül a Jobbikkal kapcsolatban fogalmazódtak meg a legnagyobb várakozások a választások előtt. A párt előéletét, általában véve aktív közszerepeléseit ismerve az elvárások nem tűntek irreálisnak. Sokan úgy vélték, hogy a Fidesz komolyan félni kezdhet a Jobbik parlamenti jelenlététől, hiszen szinte mindenki a radikális pártra jellemző harcias szellem folytatására számított.  

Lassan egy évvel az országgyűlésbe kerülése óta azonban a Jobbik messze elmaradt a várakozásoktól, a párthoz kapcsolható jellegzetes mentalitás és stílus pedig vesztett erejéből. Ez a vártalannak tűnő változás számos kérdést felvet. 

Vajon mi állhat a változás hátterében? Melyek azok a tényezők, amelyek gátolják a Jobbiktól megszokott radikális és erőteljes megjelenést?  Egyszóval, miért maradt el a párt parlamenti szereplése a várakozásoktól? Ha a problémákat és a következményeket sikerül beazonosítani, akkor lehetőség nyílik annak a megválaszolására is, hogy mit tehet a Jobbik azért, hogy visszataláljon önmagához.

Érzékelhető elbizonytalanodás, zavartság, kudarcos próbálkozások, az erőfitogtatás hiánya és az önmeghatározás problémái. Jelenleg ezekkel lehetne leginkább jellemezni a Jobbik parlamenti létét és helyzetét. Még a választási kampány során, úgy képzelték el jövőjüket, mint a jövőbeni legnagyobb ellenzéki párt, ha számban nem is, de legalábbis a legdominánsabb politikai erőként a kormánypártokkal szemben. Aztán az országház kapuin belépve az az elszántság és hév, ami belépőként szolgált, kezdett eltűnni és a szavazóik számára a Jobbik „rosszabbik” énje látszott kirajzolódni.

A radikálisok számára az első törést maga a kormányváltás okozta, hiszen az új kormány hatalomra kerülésével megszűnt a Jobbik protesztpárti jellege. A kormány viselkedése - az hogy megerősítette a bal-jobb értelmezési keretet - sikeresen megakadályozta, hogy a Jobbik legyen az igazi ellenfele. Ehhez kapcsolódik a Jobbik egyik legnagyobb hiányossága, a helyes önmeghatározás, a politikai palettán való elhelyezés sikertelensége. A párt népszerűsége, támogatottsága és sikerének kulcsa abban rejlett, hogy eddig meg tudta különböztetni magát a többi párttól. Most azonban olyan helyzetbe került, ahol nem igazán találja önmagát és megkülönböztető jegyeit.

Nagyrészt okolhatják ezért a Fideszt, amely konkrétan kihasználta a magyar pártrendszerre jellemző ideológia besorolást, megosztottságot. Mindezt tetőzte az, hogy a kezdeti aktívabb szerepvállalásukat a Fidesz elnyomta azáltal, hogy számos szimbolikus elképzelést (Trianon, kettős állampolgárság) átvett és kormánypárti formába öntött. A Jobbik ebben a helyzetben két szék között a pad alá esett, hiszen nem tudott önálló pozíciót kialakítani. A rossz helyezkedés miatt a párt saját magát is hibáztathatja. Ha a Fidesz ellen érvelt, akkor furcsa módon és számukra vállalhatatlanul egy táborba került a másik két ellenzéki párttal. (Itt elég csak a sajtószabadságért való küzdelemre gondolni, amit a Jobbik, az MSZP és az LMP is mind a szívügyének érzett.) Amennyiben viszont egyet tudott érteni a kormány bizonyos lépéseivel, akkor pedig az enyhülés és a Fideszhez húzás címkéi jutottak a Jobbiknak osztályrészül. Jól példázza ezt a kettősséget az alkotmányozási folyamat, amelyben ugyan egyedüli ellenzéki pártként részt vett a Jobbik, de alapvetően nem értett egyet a folyamattal és a végszavazásnál sem támogatták az alkotmányt.

Összességében egyik opció sem tett jót a pártnak, amelynek tábora mindezek következtében csökkenésnek indult. Már az is negatívumként értékelhető, hogy nem tudják növelni a szimpatizánsaik számát, de az, hogy még veszítsenek is belőlük, egyáltalán nem megengedhető a Jobbik nézőpontjából. Mindez azt jelenti, hogy sürgősen változtatniuk kellene a hozzáállásukon.  A „visszatérés a gyökerekhez” elképzelés tűnik az egyedüli esélyüknek, vagyis a választások előtti stratégia újjáélesztésére lenne szükség. Azokat a megosztó témaköröket (szociális, demográfiai problémák, cigánykérdés, közbiztonság) kellene újra hangoztatniuk, amik egyedivé tették a Jobbik arculatát, más pártokhoz képest. Ez, vagyis a radikális mentalitás előtérbe helyezése újra megkülönböztető jelként szolgálna, egyértelmű helyet biztosítana a politikai palettán és mindenképpen visszahívná, megtartaná a párt szavazóbázisát. Ugyanakkor, ha ezekben a kérdésekben tartják a radikális szemléletüket, akkor nagy valószínűséggel a valamikori kormányra kerülés lehetősége veszne el. Egyértelmű, hogy a Jobbik a szavazók elvesztését nem engedheti meg magának és belátható, hogy szavazók nélkül amúgy sem kerülnének kormányra, így kétség kívül a szimpatizánsok megtartása lesz a párt jövőbeni célja. Sőt, a jelenlegi aktuálpolitikai helyzet is azt mutatja, hogy a Jobbik kezd visszatalálni az erősséget és megkülönböztetést jelentő témáihoz.

A megoldás adott, visszatérés a radikális beállítottsághoz, annak következetes képviseléséhez és a figyelem középpontjába kerülés olyan konstruktív álláspontokkal, amelyek új színt visznek a magyar politikába, nem pedig csak a részét képezik a már megszokott bal-jobb sormintának. A még hátralévő három év a törvényhozásban, a Jobbikkal kapcsolatban sok mindent eldönt majd. Kiderül, hogy sikerül-e biztos helyet találnia a politikai palettán és, hogy a régi-új irányvonal elég lesz-e ahhoz, hogy a szavazóbázisa megmaradjon annyira, hogy a következő választásokon is bérelt helye legyen a parlamentben, vagy csak egy egyszeri mutatvány volt a Jobbik parlamentbe kerülése.

Hová vezethetnek az MSZP berkein belül dúló hatalmi harcok, valamint milyen megoldásra késztetik őket a berkeiken kívül folyó politikai, környezeti változások? Az ellenzéki párt karrierjének három nyilvánvaló kiútja mutatkozik a jelenlegi langyos vízi ácsorgásból: az újjáalakulás talajára lépve próbál egy korábban már sikeres vezetővel érvényesülni és egységesülni; esetleg egy egyelőre ismeretlen, ám karizmatikus vezető oldalán, egészen új arculattal kíván a felszínen megkapaszkodni; netalán egy lendületes, tapasztalatlan, egyelőre mégis komoly és hiteles, balközép demokrata elveket valló párt (összefogás) fogja lesöpörni a politika színteréről. A következőkben megnézem és elemzem a három lehetséges kimenetelt eredményező utat és annak esélyeit.

1. A korábban már sikeres vezető megnevezés alatt elsősorban Bajnai Gordonra gondolok, aki volt MSZP-s miniszterelnök lévén mégsem mosható össze teljes mértékben az MSZP pártjával, vagyis inkább egy hitelvesztett párt hitelvesztett politikusaival. Szakértői válságkormányzása révén mindvégig igyekezett elhatárolódni a napi politika kisebb botrányaitól és kicsinyes problémáitól, az egyéves időtartamot pedig kormányfővé választása alapvető céljára használta: megóvni az országot a gazdasági válság mélyülésétől, valamint a kormánypárt vezetési válságának kiteljesülésétől. Bajnai ugyan eddig is és ezután is egyértelműen elutasította a magyar pártpolitikában való részvételt, meglátásom szerint sok politikus a párt újraépítésének lehetőségét még mindig a potenciális és támogatott ex-politikus visszatérésében látja és reméli. Sem Gyurcsány, sem pedig Mesterházy nem jelent olyan reális megoldási lehetőséget a jövőben, amely mögött a teljes szocialista párt, illetve annak elbizonytalanodott és elpártolt szavazóbázisa fel tudna sorakozni, Bajnai színrelépése által azonban reális esély mutatkozna a probléma megoldására. Az új, de már ismert, nem utolsósorban pedig elismert vezető alkalmas lehetne arra, hogy a pártot megújult színben tüntesse fel, vezető politikusainak frissítésével pedig egészen visszaszerezze elveszített támogatottságát és hitelét. Az eredményekhez vezető lassú, de biztos utat választva (hiszen Bajnai nem volna a biztos helyett bizonytalan választás), azon ő csakis lendületes munkával és megfontolt, következetes döntések révén tudna végighaladni.

2. Az MSZP egy másik lehetősége egy egyik pillanatról a másikra megjelenő politikusban rejlik, aki főként karizmája révén tudna jelentős sikereket elérni, ami természetesen együtt járna az előző pontban is megjelenő teljes arculatváltással. A szocialisták pártja azonban olyan szinten taszította el magától saját szavazóit, önmaga pedig olyan szinten osztódott nem csak két, több irányba, hogy félő, egyetlen politikus lendülete kevésnek bizonyulna az egész párt alapjainak újbóli lerakására (mindez az előző pontban leírtakra is vonatkozik). E feltételezés bekövetkeztének valószínűségét nagyobb mértékűnek tartom (az MSZP kreativitásának eddig is megmutatkozó csekély mértéke és kiszámíthatósága alapján), mint az előzőét, váltópárti alternatívaként való erősödésére azonban kevés esély mutatkozik. A sikeresség talajára való rálépés első mozzanata az volna, ha a párt belső rendszere minél hamarabb kilökne, azaz kitermelne önmagából egy vezetésre termett politikust – ennek bekövetkezte már reális útirányt rajzolhatna az MSZP süllyedésből való kilábalásának.

3. A harmadik utat két alpontra szeretném bontani. Az egyik irányt egy (akár látszólag) alulról szerveződő baloldali összefogásban látom, amely a Fidesszel szemben önnön természetéből adódóan legitim ellenzéki erőként tudna fellépni. Ilyen összefogás-kezdemények ugyan megmutatkoznak a kormány elleni tüntetésekben és azok szervezésében, ám mindez kevés próbálkozás egészen addig, amíg e kezdeményezés(ek) az internet szintjén vannak megrekedve. Az ellenzéki erők összefogás révén ugyan erősek és sikeresek lehetnek, mindennek összeérésére idő szükségeltetik, amit sürgetni nem lehet. Ahogyan az LMP megszületett, megszülethet más fiatal párt is, válhat erőssé az eltűnés helyett – ehhez azonban szükséges, hogy ne elégedjen meg az LMP által is képviselt kis párt szereppel, komoly szándékokkal mutassa a választók felé elkötelezettségét és fiatal, még korrumpálatlan törekvését.

A másik irány egy MSZP-ből kiváló új párt volna. Ennek bekövetkezte talán a legnagyobb eséllyel indulhatna az új balközép párt címért az általam felsorolt irányok közül, ám arról, hogy az új demokratikus ellenzék élére Gyurcsány Ferenc álljon, ráadásul sikerrel, erős kétségeim vannak: Gyurcsány túlságosan megosztó politikus ma Magyarországon ahhoz, hogy éppen egy összefogás képviseletében lépjen fel. A baloldali űr betöltésének kulcsszava tehát legtöbb esetben a lendületben, újdonságban, fiatalságban gyökerezik, ezek pedig alapfeltételei akár az MSZP újjászületésében, akár pedig a stafétabot átadásának egy újonnan született párt kezébe.

Egy új, legitim erő, avagy egy régi újjászerveződésének forrásaként három szerepre igyekeztem rámutatni: (1) szakértői, (2) karizmára épülő és (3) (látszólag) alulról, esetleg a balközép értelmiség szintjéről építkező legitim vezetési szerepeket. Az idő, valamint az állampolgárok nyomása végül ki fogja kényszeríteni a baloldalon keletkezett elégtelenség és űr betöltését, hiszen mindig minden esetben a nép szüksége és akarata az, ami a politikát és a történelem folyamát végső soron befolyásolja.

Közpolitikai szempontból a médiatörvény majdnem biztos, hogy visszatekintve nem lesz rajta a második Orbán kormány által hozott legfontosabb, legproblémásabb vagy akár a legnagyobb tiltakozást kiváltó törvények listáján. A politikai rendszer átalakításában eltörpül az új alaptörvény és az azt kiegészítő sarkalatos törvények hatása mögött, közvetlen társadalmi hatása nem mérhető a három csapás-törvény, az adórendszer átalakítás, a Szél Kálmán Terv vagy a konvergencia program várható hatásához. A szimbolikus politikai döntések között sincs kiemelkedő helyen, a Fidesz-KDNP többség konzervatív, nemzeti, család és rendpárti ideológiájának vegytisztább megnyilvánulásai a határon túli magyarok állampolgárságát segítő törvény, a családtámogatással kapcsolatos intézkedések és az alkotmány történelemmel, vallással és magzati jogokkal kapcsolatos részei.

A médiatörvény és az akörül kialakult konfliktusok mindezek ellenére nagyon fontos momentumai a Fidesz kormányzásának és a magyar politika alakulásának. Ez a kormányintézkedés volt ugyanis az, amely mentén két fronton is formálódni kezdett az Orbán kormány kritikája: az egyik egy határozottan civil profilú ellenzéki „mozgalom”, amely  az első igazán jelentős kormányellenes tüntetéseket szervezte, a másik pedig az Európai Parlamentben és a nyugat-európai sajtóban megjelenő „Uniós nyilvánosság”. De miért pont a médiatörvénnyel kapcsolatban vonultak ezrek az utcára Budapesten és miért ehhez kötődően írták tele a nyugati sajtót különböző kommentátorok a magyar demokrácia végét vizionálva? A Fidesz hibája, hogy pont ennél az ügynél hagyta elszabadulni az indulatokat és a kritikát, túl magas labdát adott fel, vagy ami megtörtént a médiatörvénnyel kapcsolatban, az a kormánytöbbség politikai-hatalmi metodológiájának inherens része? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni, amennyire a terjedelem engedi.

A Fidesz a győztes választások után hatalmas hévvel vetette bele magát a kormányzásba, már tavasszal és nyáron hatalmas törvényhozási dömpinggel kifárasztva a parlamenti ellenzéket. A fülkeforradalom kikiáltóinak hatalmi technikái 2010 őszén kezdtek mindenki számára azonosíthatóvá válni. A kormányzás első periódusa a politikai zsákmányszerzés és a 2/3-os többség nyújtotta gördülékeny kormányzás számára kényelmetlenséget jelentő intézményes akadályok lebontásával telt. Ezen folyamatok kiemelhető részei voltak a köztársasági elnök és az Állami Számvevőszék elnökének megválasztása, a Költségvetési Tanács ellehetetlenítése és az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentése. Az ORTT-t felváltó, annál azonban erősebb jogosítványokkal rendelkező Médiatanács 2010 október 10-i megszavazása könnyen beilleszthető mindkét előbb említett tevékenységtípusba. A Fidesz patronázsának kiépítéseként és annak a kormányzati cikluson túlnyúló (kilenc éves) bebetonozásaként fogható fel a Médiatanács Fideszes politikusokkal vagy a párthoz kötődő, azáltal delegált szakemberekkel való feltöltése, míg a tanács széles, gyakran nem-, vagy alig definiált kérdésekre (közerkölcs megsértése, kiegyensúlyozott tájékoztatás) vonatkozó széleskörű hatáskörével, komoly bírságaival a valamelyest hatalmi ellensúlyként működő sajtó ilyen funkcióinak nehezítését is elláthatja, ezzel is segítve a „problémamentes” többségi politizálást. Ha igaz az, hogy a médiaszabályozás nem emelkedik ki a többi politikai intézkedés sorából, akkor miért lehet, hogy ez katalizált egy látható és viszonylag szervezett tiltakozási hullámot? Valójában már korábbi ügyekkel kapcsolatban is láthatóvá váltak a Fidesz politikája elleni civil tiltakozás csírái. A magánnyugdíj megtakarítások államosításával kapcsolatban is voltak kisebb demonstrációk, illetve az LMP és az MSZP valamint a hozzá kötődő Demokratikus Charta megpróbálták tematizálni az Alkotmánybírósággal szembeni kormánypárti fellépést. Ezek a próbálkozások azonban vagy nem tudtak kritikus tömeget mobilizálni, vagy pártkötődésük miatt sok, amúgy elégedetlen állampolgár ellenérzését váltották ki. Ez utóbbi tüntetéseken az alkotmánybíróság ügyét a fékek és ellensúlyok rendszerének megbontásaként mutatták be, és a Fideszt nem kevesebbel vádolták meg, minthogy szisztematikusan leépíti a rendszerváltás után kialakított magyar demokráciát. Ebbe a kialakuló

értelmezési keretbe könnyen beilleszthető volt a politikai napirendben soron következő médiatörvény-ügy, amelyet a liberális és baloldali sajtó a hamar a sajtószabadság elleni merényletként aposztrofált, és kezdett erős kampányt a törvény ellen. Az ügy alapvető polgári jogok csorbításaként való tálalása alkalmassá tette azt arra, hogy a tiltakozók kilépjenek a baloldali-jobboldali megosztottságból, és az elvileg minden demokratikus párt által elismert liberális minimum védelmére hivatkozva erősen civil profilú tiltakozó akciókat szervezzenek. Ez történt először december 20-án, a törvény parlamenti elfogadásának idején a Szabadság téren diákok által szervezett, körül-belül 2000 fős tüntetésen, amelyen hangsúlyozták, minden politikai párt politikusát arra kérték, maradjon távol a tüntetéstől, amennyiben pedig megjelennek a tömegben, elküldik őket onnan. Ezzel párhuzamosan megalakult a Facebook-on az Egymillióan a Sajtószabadságért nevű csoport, amely azóta a Fidesz kormány elleni négy legnagyobb tüntetéseket szervezte, ebből hármat a sajtószabadság ügyében, egyet pedig már az alkotmányozás folyamata ellen tiltakozva, amely tüntetéseken rendszeresen felszólalnak az Amnesty International, a Társaság a Szabadságjogokért, és egyéb civil szervezetek és csoportok tagjai. A kormányellenes tüntetések képei hamar bejárták az európai sajtót, és az EU soros elnöki programját bemutatni Brüsszelbe utazó Orbán Viktort már egy igazán ellenséges közeg fogadta az Európai Parlamentben. Míg a kormány korábbi intézkedései csak szórványosan jelentek meg és nem vertek nagy port az európai sajtóban, a magyar médiumokkal való szolidaritás miatt, valamint mivel a tiltakozások felhívták rá a figyelmet, neves európai lapok immár nemzetközi szinten folytatták azt a kampányt, amelyet magyar kollégáik kezdtek itthon. Ezen kampány során a magyar kormány mint a demokrácia ellensége, mint egy „putyinizálódó”, erőszakos és autoriter hajlamú, retrográd politikai erő jelent meg, amely megágyazott a magyar kormány további intézkedéseiről való külföldi tudósításnak és gondolkodásnak. Egy kis országról a nemzetközi sajtóban, főleg az EU elnökség átvétele előtt.

Ha a Fideszt nem részegítette volna meg a kétharmados többség, és nem érezné úgy, hogy gyakorlatilag mindent megtehet, ha kicsit óvatosabban és átgondoltabban hozza meg döntéseit a médiatörvénnyel, vagy a korábbi intézkedéseivel kapcsolatban, elkerülhette volna mind a hazai tiltakozást, mind a külföldi negatív médiafigyelmet, miközben gyakorlatilag hasonló eredményeket érhetett volna el.  A kormánytöbbség azonban véleményem szerint arrogáns módon és gyakran átgondolatlanul kezeli a hatalmát, amely a tiltakozás fő oka. Hogy a Fidesznek van-e valamilyen átfogó célja, amelynek eléréséhez elengedhetetlen a tanúsított erőszakos hatalomgyakorlás, azt csak évek távlatából lehet majd megmondani, mindenesetre a médiatörvénnyel kapcsolatban folytatott dacpolitika azt gondolom, túl magas labda volt itthon és külföldön egyaránt. Ennek ellenére amellett érvelek, hogy a médiatörvény elfogadása nem emelkedik ki a hasonló stílusban és körülmények között elfogadott törvények és intézkedések közül, így valószínűleg csak egy alkalmas pillanat volt a tiltakozás megszervezésére, de nem az egyetlen, ami jött volna.

A médiatörvény politikai jelentősége véleményem szerint abban áll, hogy jól tematizálható és támadható mivoltának köszönhetően kiinduló konfliktusa lehetett egy, a kormány politikáját elutasító civil tiltakozó mozgalomnak, amely megtörte a jeget a tiltakozásra nem túl nyitott magyar társadalomnak és olyan csoportokat szocializált a politikai tiltakozásba, amelyek korábban nem vettek részt ilyen eseményeken. Az, hogy az elmúlt hetekben, az alkotmányozással vagy a különböző csoportok, például a rendvédelmi dolgozókkal szembeni megszorításokkal kapcsolatban számos, egymástól független tüntetés volt Budapesten azt jelzi, hogy felbátorodnak azok a csoportok, akik ellenzik a jelenlegi kormány politikáját, és amelyek elvesztették bizalmukat a parlamenti pártokban, és amelyek szolidaritást vállalnak egymással a kormány ellen.  Véleményem szerint a jövőben a tiltakozások szaporodása várható, amelyekben fontos szerepet játszhatnak azok a csoportok, akiket először tiltakozásra a médiatörvény ügye inspirált. Ezen kívül az országot és annak kormányát a kritikus figyelem középpontjába helyezte a nemzetközi sajtóban, amely ezután árgus szemmel figyeli a kormány tevékenységét, és közvetve nyomást jelentve a magyar kormányra, az akár el akarja ezt ismerni, akár nem.