A 2010-es országgyűlési választások a magyar pártrendszer szempontjából sok újdonságot tartogattak: két, a rendszerváltás óta állandó szereplő is valószínűleg a politika örök vadászmezőire költözött, és két új párt, az LMP és a Jobbik került be a parlamentbe. Kettejük közül egy év elteltével a Jobbik tűnik hatásosabbnak: a Medián legfrissebb adatai szerint a választani tudó népességen belül népszerűségük alig valamivel marad el a tavalyi listás eredményüktől, és az állampolgárok számára is jobban láthatónak tűnnek. Ennek magyarázatához azonban nem kell különösebb elemző-tehetség: a szélsőséges párt a kezdeti bizonytalankodás után, ami betudható volt a Fidesz törvényhozási rohamtempójának, valamint az olyan, szélsőséges szíveknek is kedves intézkedéseknek, mint a még az új kormány megalakulása előtt megszavazott kettős állampolgárságról szóló törvény, hamar visszatalált a biztos siker receptjéhez, a vidéki közbiztonság és a cigány-magyar együttélés feszültségeinek a tematizálásához, amellyel főként az elmúlt időszakban, ismét komoly nyilvánosságot szereztek maguknak. Az LMP azonban sokak szemében mintha nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményeket, nem elég hangos, határozott, profi, hangoznak a vádak, amit a közvéleménykutatási adatok is alátámasztanak: az “ökopárt” a választásokon elért, majdnem 7,5 %-os listás eredmény után jelenleg a bejutási küszöb környékén mozog, szintén a választani tudó népességet vizsgálva. Ami azonban még érdekesebb, hogy a kormánypártok lassú, ám most már annál biztosabb népszerűségvesztéséből, és ezzel együtt a bizonytalanok táborának növekedéséből sem tud profitálni, ami pedig várható volna talán a kvázi-centrumban való elhelyezkedésük miatt. Elemzésemben ezt kívánom gorcső alá venni, és okaira rávilágítani. Kezdésként a stratégiaalkotás világából ismerős SWOT-elemzés segítségével mutatom be a párt helyzetét és mozgásterét a 2010-es választások után, majd ebből kiiundulva, főként a két legnagyobb rivális párthoz fűződő viszony alapján igyekszem választ találni a fenti kérdésre.
Az erősségekkel kezdve, a választási kampányban két tényezőre építhettek, a magas szintű szakmaiságra, illetve a politikai “ártatlanságukra”. Az előbbin lévő komoly hangsúlyt jól szimbolizálta a párt műhelyeiben készült, majdnem 300 oldalas választási program, amely alapvetően a fenntarthatóság fogalma köré épülve vázolja a különböző, a párt által kívánatosnak tartott szakpolitikákat. Míg utóbbi is komoly hivatkozási alap volt az amúgy korrupciós ügyektől hemzsegő tavaly tavasszal, melyek napvilágra jutásában egy-két esetben a párt is komoly szerepet játszott. (Gondolok itt elsősorban a sukorói és sávolyi ügyekre). Ami a gyengeségeket illeti, a párt országos politikában rutintalan képviselői számára kihívást jelentett a parlamenti munkába való belerázódás, különösen a kezdeti, Fidesz által diktált gyilkos törvényalkotási tempóban. Emellett nyílvánvaló problémának tűnt a párttal legalábbis semleges médiumok hiánya, amely azt a veszélyt hordozta magában, hogy az alakulat üzenetei és cselekvései nem jutnak el a választókhoz. És ugyanitt kell megemlíteni a szervezeti “gyengeséget” is, amely alatt egyfelől értem a kis tagságot, valamint a többi országos párthoz képest erős, bázisdemokratikus szerveződést, amely sok esetben akadályozza a modern politikai versenyben elengedhetetlen megfelelő sebességű reakciókat.
A cselekvési lehetőségek a választások után szélesnek tűntek. Az SZDSZ és az MDF parlamentből való kiesésével a pártrendszer “közepe” kiürült, ezzel párhuzamosan az MSZP támogatottsága is a korábbi körübelül felére csökkent, amivel addig egyértelmű váltópárti státusza is bizonytalanná vált. Ez egyrészt nagy mennyiségű szavazó “pártnélkülivé” válását jelentette, és lehetőséget korábbi reflexek felülírására is akár. Ilyen körülmények közt hipotetikusan két út állt az LMP előtt: az MSZP-nek konkurenciát állítva megpróbál szélesebb választói tömegeket megnyerni, vagy megőrzi réteg - vagy talán még pontosabban – single-issue jellegét, amely a potenciális szavazók számát behatárolja.
A fenyegetések közül a legsúlyosabbnak a párt láthatatlanná válása tűnt, megfelelő miédiaháttér hiányában nehéz eredményesen politizálni. Ez összefüggésben lehet egy másik veszéllyel: azzal, hogy a kormánypártok kommunikációjukban megpróbálják a lassan szitokszónak számító liberálisként, valamennyire az SZDSZ újjászületéseként beállítani a pártot, ami az MSZP potenciális szövetségese. Míg másik oldalról már a két választási forduló közt, amikor az LMP-s jelöltek nem léptek vissza olyan körzetekben, ahol elméletileg lett volna esélyük, megindult az LMP valamiféle “őfelsége ellenzéke” szerepébe tolása. Lássuk, hogy alakultak az események ezt követően, néhány kiemelt figyelmet kapó esemény tükrében.
Az első nehéz helyzetbe az ökopárt a kettős állampolgárság ügyében került. Itt tulajdonképpen két út állt elöttük: megszavazzák a törvényt, amivel feltehetően sok szavazójuk és potenciális szavazójuk nem ért egyet, vagy nem szavazzák meg, amivel rájuk éghet a magyar jobboldal által kiosztható legsúlyosabb jelző, a nemzetietlenség. A párt ebben a helyzetben valószínűleg hatalomtechnikai döntést hozott: parlamenti karrierjük kezdetén nem akarták ezt a kaput bezárni maguk előtt, főként úgy, hogy a törvényt a szocialisták döntő többsége is támogatta. Ez a döntésük rövid távon sikeresnek is tűnt, ezt követően a Fidesz sem kezdett egész pályás letámadásba ellenük, sőt: a parlamenti vitákban mintha a másik két, “szélsőséges” párttal szemben a kormánypárt is őket emelte volna ki, Orbán Viktor is többször láthatóan megkülönböztetett figyelemmel és tisztelettel vitatkozott Schifferrel a parlamentben, és a meghívásukra egy frakcióülésre is ellátogatott. Nyílvánvaló, hogy jelentős különbségek voltak a pártok elképzeléseiben, de partnernek tekintették egymást.
Az eseménydús ősz végére azonban ez a tiszteletteljes viszony a múlté lett. Mert még ha addig sok kérdésben nem is értettek egyet (egykulcsos adózás, három csapás, stb.), az LMP a Fidesz demokratikus és jogállamot tisztelő mivoltát érdemben nem vitatta. A vízválasztónak ebben a kérdésben az Alkotmánybíróság jogköreit szűkítő döntés tekinthető, amely ellen a párt is tiltakozott, tüntetést is szerveztek. A médiatörvény ellen is hangosan protestált a párt, az elfogadás ellen már-már perfomansznak is beillően tiltakoztak, leragasztott szájjal. Ám az ekkor is feltűnő volt, hogy a civilek által szervezett tüntetés mennyivel több embert vonzott.
Az alkotmányozás kérdése az, ahol leginkább tényezővé válhattak volna, hiszen a Fidesz számára is hasznos lehetett volna, ha egy ellenzéki pártot az alkotmányozók közt tudhat. Föl is röppentek olyan hírek, miszerint egy-két kérdésben a Fidesz igyekszik az ökopártnak tetsző “gesztust” tenni, de végül sem a közvetlen előkészítő munkában, sem az alaptörvény megszavazásban nem vettek részt. Amit ha megtesznek, feltehetően sok kormányellenes szavazót elidegenítenek maguktól, hiszen a kormány talán legfontosabb szimbolikus intézkedésének a legitimitását növelték volna.
Az MSZP-hez való viszonynak nem volt ekkora dinamikája sem. A két párt az elmúlt évben rengeteg kérdésben került egy platformra, amennyiben ez a Fidesz döntéseinek eluatsítását jelenti. De közös cselekvésre,- közös sajtótajékoztatón túl,- nem került sor. Sőt, az LMP retorikai eszköztárából sem hiányzik az “elmúlt nyolc év” és a szocialisták korrupciós ügyeinek állandó szapulása, még ha ez náluk inkább általános elitellenes szinezetet ölt is, mint a kormánypártnál.
Áttekintve az elmúlt egy évet, kevés esetben adódott a párt számára olyan szituáció, amelyben érdemben a sorsuk alakítójaként tűnhettek föl. A ciklus elején még igyekeztek mozgásterüket legalábbis nem szűkíteni(kettős állampolgárság), de később a nagy horderejű kérdésekben (alkotmányozás, médiatörvény) saját maguk szembe köpése és hitelességük teljes erodálása elkerülése érdekében sem mozoghattak más pályán. Az ellenzéki pártokkal való együttműködéssel ugyanez a helyzet: a “lehet más az SZDSZ”- stigma árnyékában nem működhetnek érdemben együtt az MSZP-vel. Így marad számukra a mindkét irányba kritikus attitüd, ami sok potenciális szavazó számára valószínűleg túl “nemzeti”, még többek számára túlzottan “balos”, és amivel szerény önálló hangjuk megőrizhető, de a népszerűségük érdemben nem növelhető. Ám a két nagy, valamint a saját korábbi szavak nyomása alatt valószínűleg az a csoda, ha nem fulladnak meg.
