A Magyar Szocialista Párt jelengi helyzetét elemezve különösen nagy a kísértés arra, hogy a párt jelenlegi belső csatározásait vegye a politikai elemző górcső alá, érdemes mégis szilárdan ellenállni az ilyen irányú vágyaknak. Ahhoz, hogy a politikai folyamatokat ténylegesen meg tudjuk érteni, hogy lássuk az irányokat és a miérteket, elsősorban az érintettek stratégiai gondolkodását kell felfednünk. Ha pedig elemzésünk tárgya egy párt, akkor ez a felfogás ki kell, hogy egészüljön az ideológiai dimenzió vizsgálatával is. Írásom célja tehát az MSZP stratégiai és ideológiai irányvonalának elemzése, két, alapvető feltevéssel: egyrészt, nem a napi események összesége képes a ténylegesen, mélyben történő események felismerésére; másrészt, ebben a kontextusban minden politikai aktort az ideológia-stratégia-operatív politika háromszögében lehet csak megfelelően értelmezni. Elemzésemben külön hangsúlyt szeretnék a brit gyökerű, ún. harmadik utas új baloldali ideológiára helyezni, amely az utóbbi években a legjobban hatással volt a hazai baloldal arculatára.
Azért különösen csalóka a párt belső erőviszonyaira helyezni a hangsúlyt, mivel ez a törésvonalakat és az esetleges alternatívákat jól szemlélteti, és a főszereplők - különösen Gyurcsány Ferenc volt és Mesterházy Attila jelenlegi pártelnökök - minden egyes megnyilvánulása minden ízében lényeges hatalmi jelentést is hordoz magában. Ne feledjük azonban, hogy a politika elsősorban nem akármilyen hatalomról, hanem a közhatalomról szól. A közhatalom szempontjából pedig másodlagos - és ezzel együtt egyáltalán nem elhanyagolható - az a kérdés, hogy a szocialisták mely csoportja és melyik vezetővel fogja a párt feletti irányítást megszerezni. A közhatalmat sokkal inkább befolyásolja az, hogy az MSZP, mint a politikai rendszer hatalmi versengésének az egyik önálló entitása milyen erősen tudja magát az állami intézmények, a többi párt és a választóközönség határolta feszültségi terében megjeleníteni. Az állami intézmények a legtöbb esetben csak a pártok napi politikai tevékenységével szembesülnek, míg a választópolgárok és a vetélytársak a pártok ideológiáját is látják e mellett. Mind a politikai sikeresség, mind az ideológia hatékony képviselete azon áll vagy bukik, hogy a kettőt mennyire átgondolt és valós helyzeten alapuló stratégia köti össze. Az, hogy e három közül melyik határozza meg melyiket, elsősorban a hitelesség szempontjából fontos, hiszen a választók jobban szeretik, ha az elvek és a jövőkép határozzák meg a cselekedeteket, és nem a napi politikai érdek az előbbit.
Ennek akkor van különösen nagy jelentősége, ha az MSZP jelenleg legsúlyosabb problémájáról, a mindenki által vállalt értékrend és a koherens világkép hiányáról beszélünk. Jó ideig nem is volt célja a szocialistáknak ennek a megfogalmazása: az egy maga abszolút parlamenti többséget élvező, Horn Gyula vezette szocialista kormány még arculatában és rekrutációjában is teljesen a Kádár-korszak nosztalgiájára építve képviselte az ötvenes-hatvanas évekbeli amerikai modernizáló társadalomtudósok világképére építő depolitizált-technokrata felfogást. Medgyessy Péter „csendesen populista” évei után következett a Harmadik út politikájának itthoni átültetési kísérlete. Ez az MSZP-nek politikailag a projekt kitalálóihoz, a brit Munkáspárt megújítóihoz hasonló lehetőséget hordott magában: eszközt az „ideológiai kitörésre”, ami Közép-Kelet-Európában lehetőség is egyben a posztkommunista örökségtől való eltávolodásra. Gyurcsány mindazonáltal miniszterelnökként több ponton is eltért a haladó kormányzás brit modelljétől, majd amikor a 2008-as szociális népszavazás után végleg veszni látta a bizalmi tőkéjét, „bársonyos reformokat” hirdetve, lényegében feladta kormányzásának az ideológiai dimenzióját, és a túlélésre összpontosítva, szinte csak a stratégiai és az operatív szemléletre figyelt.
A fenti két bekezdés értelme ezzel az volt, hogy feltárja: milyen kényszerek, deficitek és politikai döntések vitték el az MSZP-t abba az állapotba, ahol most van. A szocialisták politikusait figyelve leginkább az a benyomás érhet minket, hogy a baloldalnak nincsen jelenleg megfelelően kidolgozott jövőképe, sőt talán még egységes értékrendjük sincs - amelynek megfelelő tünete a Gyurcsány-féle pártetikai felvetések kavarta vihar. Hiába fogalmazta meg az MSZP legfőbb politikai célként a szavazói bázis újjáépítését, a fiatalok és a kozmopolita rétegek megszólítását, ezek leginkább csak a párt kommunikációját érintik, semmint egy olyan értékrendet, amivel a választók, vagy sokszor a párt tagjai is azonosulni tudnának. Maradtak tehát a jelszavak, mint a „kisemberek pártja”, vagy a szegényebb rétegeket segítő progresszív teherviselés elve, ezek viszont sokkal inkább a választói azonosulás megteremtésére irányulnak, mintsem egy koherens világképre. Egy újabb párhuzam - vagy éppen ellentét - Blair-ékkel: a brit új baloldali szerzők éppen az osztály-tudat látható gyengülésével törekedtek arra, hogy a társadalmi érdekalapot értékalapúságra cseréljék. Ezen a téren is könnyű oda nem illő tendenciákat a szocialistákhoz társítani: a jobboldali többséggel szemben megfogalmazott demokrácia-felfogás sem az MSZP, mint (új) baloldali párt világképét tükrözi, sokkal inkább az 1989-ben kialakult rendszer normáihoz erősen kötődő mégis-morált. Jóllehet ez az ügy számos egyéb szereplőhöz közel hozta a szocialistákat (civil megmozdulások, LMP, mint ellenzéki kollégáik), továbbra sem alkalmas arra, hogy ez által tudja az MSZP magát a hatalmi térben elhelyezni. Ugyanez igaz a többi, MSZP-re jellemző ügy kapcsán, ahol egyfajta proteszt-szerepet vettek fel, a romakérdéstől az oktatáspolitikán át a szociális ellátórendszerekig: még az apró darabocskákat összeillesztve sem tudná az átlagos középosztályú szavazó azt a jövőképet magáévá tenni, amit a baloldal ígér neki - leginkább azért, mert ilyen nincs. Ebből a szempontból tartom különösen fontosnak a 2006-os MSZP ideológiáját, hiszen ekkor a Gyurcsány vezette baloldal először tudta megmutatni, hogy képes a Kádár-nosztalgián túllépve, egy egészségesen középosztályosodó társadalom perspektíváját a szavazóknak kínálni.
Az ezt követő három év eseményeit mindannyian ismerjük, azt azonban nem, hogy maguk a szocialisták miben látják a kormányzási kudarc okát - a hivatalos indoklásokon túl. Ha úgy fogják fel, hogy az ideológia és a napi politika szintje között nem sikerült jó stratégiával a megfelelő egyensúlyt megtartani, akkor értelemszerűen a további ideológiai kitörési pontokat kell keresni, természetesen a megfelelő kommunikációval megtámogatva. Ha viszont a harmadik utas kísérletet tartják magában kudarcnak, akkor az eddig megszokott paradigmát kell megerősíteni, és a posztkádári életérzés középosztálybeli megfelelőjét kell kitalálni, a materiális legitimáció elnyerésére - ami viszont bizonyára a Medgyessy-évekre emlékeztetne.
Mindkettőhöz lesz minden bizonyára hozzászólnivalója a többi ellenzéki pártnak is. Ilyen szempontból kimondottan kellemetlen helyzetben van az MSZP, hiszen szimpatizánsainak két tábora is alternatíva felé tekinthet az új parlamenti pártokra nézve. A különbség két ponton fedezhető fel: egyrészt, a Jobbik az MSZP alsó osztálybeli szavazótáborát erodálja, míg az LMP a jelenlegi, vagy későbbi középosztálybeli szimpatizánsokat vonhatja el. Másrészt pedig, míg a Jobbik lényegében politikai karanténban van a baloldal számára, addig az LMP potenciális szövetségestől (aminek lehetőségét a zöldek határozottan tagadják, jelenleg) a későbbi ellenfélig akármi lehet. A szocialistáknak a Jobbikkal határozottan érdemes szembehelyezkedniük, míg az LMP esetében azt kell kivárniuk, hogy a még meglehetősen eklektikus ideolóiájú formáció a későbbiekben milyen irányba indul el.
Ahogy azt korábban írtam, az MSZP fejlődési irányát nagyban az fogja meghatározni, ahogyan a közelmúltjukat értékelik. Ha elvetik a korábbi ideológiai "kísérletezgetést," a párt elnökét egy darabig Mesterházy Attilának fogják hívni, hosszú távon viszont nyitott marad a további út kérdése; ha a szocialisták hajlandók a modernizációs ideológia kommunitarista liberális változatának további hitelt adni, akkor rövid- és középtávon Gyurcsány Ferenc tűnik az ideológiai pozícionálás megfelelő emberének. Ha az MSZP-n belüli hatalmi folyamatok a további irányukat tartják, idővel vezetési válság alakulhat ki a pártban, jóllehet az elemzők és újságírók egyöntetűen úgy fogalmaznak: még az idén pont kerül a történet végére. Az ennél fontosabb kérdések viszont azok, hogy képes-e az MSZP kormányzóképes alternatívaként az ideológia-stratégia-operatív szint egyensúlyát helyreállítani (vagy éppen létrehozni), és ezt hiteles közpolitikai programokkal is alátámasztani. Ha nem, könnyen lehet, hogy - a brit Munkáspárthoz hasonlóan - jobboldali predominancia alatt, a vereségek keserű tapasztalataiból lesz kénytelen az egész társadalmat megszólítani képes programját kialakítani. És ez még mindig csak lehetőség, semmi nem determinálja azt, hogy brit mintára újjá is éled a magyar baloldal - írásomban csak a szocialistákra váró, racionálisan belátható útra szerettem volna rávilágítani.
u.i.: Elnézést kérek mindenkitől a késői publikálásért, egy elszabadult mosógép-szűrő miatt katasztrófa súlytotta övezetnek minősült fürdőszobában kellett hosszabban időznöm...
