Közpolitikai szempontból a médiatörvény majdnem biztos, hogy visszatekintve nem lesz rajta a második Orbán kormány által hozott legfontosabb, legproblémásabb vagy akár a legnagyobb tiltakozást kiváltó törvények listáján. A politikai rendszer átalakításában eltörpül az új alaptörvény és az azt kiegészítő sarkalatos törvények hatása mögött, közvetlen társadalmi hatása nem mérhető a három csapás-törvény, az adórendszer átalakítás, a Szél Kálmán Terv vagy a konvergencia program várható hatásához. A szimbolikus politikai döntések között sincs kiemelkedő helyen, a Fidesz-KDNP többség konzervatív, nemzeti, család és rendpárti ideológiájának vegytisztább megnyilvánulásai a határon túli magyarok állampolgárságát segítő törvény, a családtámogatással kapcsolatos intézkedések és az alkotmány történelemmel, vallással és magzati jogokkal kapcsolatos részei.
A médiatörvény és az akörül kialakult konfliktusok mindezek ellenére nagyon fontos momentumai a Fidesz kormányzásának és a magyar politika alakulásának. Ez a kormányintézkedés volt ugyanis az, amely mentén két fronton is formálódni kezdett az Orbán kormány kritikája: az egyik egy határozottan civil profilú ellenzéki „mozgalom”, amely az első igazán jelentős kormányellenes tüntetéseket szervezte, a másik pedig az Európai Parlamentben és a nyugat-európai sajtóban megjelenő „Uniós nyilvánosság”. De miért pont a médiatörvénnyel kapcsolatban vonultak ezrek az utcára Budapesten és miért ehhez kötődően írták tele a nyugati sajtót különböző kommentátorok a magyar demokrácia végét vizionálva? A Fidesz hibája, hogy pont ennél az ügynél hagyta elszabadulni az indulatokat és a kritikát, túl magas labdát adott fel, vagy ami megtörtént a médiatörvénnyel kapcsolatban, az a kormánytöbbség politikai-hatalmi metodológiájának inherens része? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni, amennyire a terjedelem engedi.
A Fidesz a győztes választások után hatalmas hévvel vetette bele magát a kormányzásba, már tavasszal és nyáron hatalmas törvényhozási dömpinggel kifárasztva a parlamenti ellenzéket. A fülkeforradalom kikiáltóinak hatalmi technikái 2010 őszén kezdtek mindenki számára azonosíthatóvá válni. A kormányzás első periódusa a politikai zsákmányszerzés és a 2/3-os többség nyújtotta gördülékeny kormányzás számára kényelmetlenséget jelentő intézményes akadályok lebontásával telt. Ezen folyamatok kiemelhető részei voltak a köztársasági elnök és az Állami Számvevőszék elnökének megválasztása, a Költségvetési Tanács ellehetetlenítése és az Alkotmánybíróság hatáskörének csökkentése. Az ORTT-t felváltó, annál azonban erősebb jogosítványokkal rendelkező Médiatanács 2010 október 10-i megszavazása könnyen beilleszthető mindkét előbb említett tevékenységtípusba. A Fidesz patronázsának kiépítéseként és annak a kormányzati cikluson túlnyúló (kilenc éves) bebetonozásaként fogható fel a Médiatanács Fideszes politikusokkal vagy a párthoz kötődő, azáltal delegált szakemberekkel való feltöltése, míg a tanács széles, gyakran nem-, vagy alig definiált kérdésekre (közerkölcs megsértése, kiegyensúlyozott tájékoztatás) vonatkozó széleskörű hatáskörével, komoly bírságaival a valamelyest hatalmi ellensúlyként működő sajtó ilyen funkcióinak nehezítését is elláthatja, ezzel is segítve a „problémamentes” többségi politizálást. Ha igaz az, hogy a médiaszabályozás nem emelkedik ki a többi politikai intézkedés sorából, akkor miért lehet, hogy ez katalizált egy látható és viszonylag szervezett tiltakozási hullámot? Valójában már korábbi ügyekkel kapcsolatban is láthatóvá váltak a Fidesz politikája elleni civil tiltakozás csírái. A magánnyugdíj megtakarítások államosításával kapcsolatban is voltak kisebb demonstrációk, illetve az LMP és az MSZP valamint a hozzá kötődő Demokratikus Charta megpróbálták tematizálni az Alkotmánybírósággal szembeni kormánypárti fellépést. Ezek a próbálkozások azonban vagy nem tudtak kritikus tömeget mobilizálni, vagy pártkötődésük miatt sok, amúgy elégedetlen állampolgár ellenérzését váltották ki. Ez utóbbi tüntetéseken az alkotmánybíróság ügyét a fékek és ellensúlyok rendszerének megbontásaként mutatták be, és a Fideszt nem kevesebbel vádolták meg, minthogy szisztematikusan leépíti a rendszerváltás után kialakított magyar demokráciát. Ebbe a kialakuló
értelmezési keretbe könnyen beilleszthető volt a politikai napirendben soron következő médiatörvény-ügy, amelyet a liberális és baloldali sajtó a hamar a sajtószabadság elleni merényletként aposztrofált, és kezdett erős kampányt a törvény ellen. Az ügy alapvető polgári jogok csorbításaként való tálalása alkalmassá tette azt arra, hogy a tiltakozók kilépjenek a baloldali-jobboldali megosztottságból, és az elvileg minden demokratikus párt által elismert liberális minimum védelmére hivatkozva erősen civil profilú tiltakozó akciókat szervezzenek. Ez történt először december 20-án, a törvény parlamenti elfogadásának idején a Szabadság téren diákok által szervezett, körül-belül 2000 fős tüntetésen, amelyen hangsúlyozták, minden politikai párt politikusát arra kérték, maradjon távol a tüntetéstől, amennyiben pedig megjelennek a tömegben, elküldik őket onnan. Ezzel párhuzamosan megalakult a Facebook-on az Egymillióan a Sajtószabadságért nevű csoport, amely azóta a Fidesz kormány elleni négy legnagyobb tüntetéseket szervezte, ebből hármat a sajtószabadság ügyében, egyet pedig már az alkotmányozás folyamata ellen tiltakozva, amely tüntetéseken rendszeresen felszólalnak az Amnesty International, a Társaság a Szabadságjogokért, és egyéb civil szervezetek és csoportok tagjai. A kormányellenes tüntetések képei hamar bejárták az európai sajtót, és az EU soros elnöki programját bemutatni Brüsszelbe utazó Orbán Viktort már egy igazán ellenséges közeg fogadta az Európai Parlamentben. Míg a kormány korábbi intézkedései csak szórványosan jelentek meg és nem vertek nagy port az európai sajtóban, a magyar médiumokkal való szolidaritás miatt, valamint mivel a tiltakozások felhívták rá a figyelmet, neves európai lapok immár nemzetközi szinten folytatták azt a kampányt, amelyet magyar kollégáik kezdtek itthon. Ezen kampány során a magyar kormány mint a demokrácia ellensége, mint egy „putyinizálódó”, erőszakos és autoriter hajlamú, retrográd politikai erő jelent meg, amely megágyazott a magyar kormány további intézkedéseiről való külföldi tudósításnak és gondolkodásnak. Egy kis országról a nemzetközi sajtóban, főleg az EU elnökség átvétele előtt.
Ha a Fideszt nem részegítette volna meg a kétharmados többség, és nem érezné úgy, hogy gyakorlatilag mindent megtehet, ha kicsit óvatosabban és átgondoltabban hozza meg döntéseit a médiatörvénnyel, vagy a korábbi intézkedéseivel kapcsolatban, elkerülhette volna mind a hazai tiltakozást, mind a külföldi negatív médiafigyelmet, miközben gyakorlatilag hasonló eredményeket érhetett volna el. A kormánytöbbség azonban véleményem szerint arrogáns módon és gyakran átgondolatlanul kezeli a hatalmát, amely a tiltakozás fő oka. Hogy a Fidesznek van-e valamilyen átfogó célja, amelynek eléréséhez elengedhetetlen a tanúsított erőszakos hatalomgyakorlás, azt csak évek távlatából lehet majd megmondani, mindenesetre a médiatörvénnyel kapcsolatban folytatott dacpolitika azt gondolom, túl magas labda volt itthon és külföldön egyaránt. Ennek ellenére amellett érvelek, hogy a médiatörvény elfogadása nem emelkedik ki a hasonló stílusban és körülmények között elfogadott törvények és intézkedések közül, így valószínűleg csak egy alkalmas pillanat volt a tiltakozás megszervezésére, de nem az egyetlen, ami jött volna.
A médiatörvény politikai jelentősége véleményem szerint abban áll, hogy jól tematizálható és támadható mivoltának köszönhetően kiinduló konfliktusa lehetett egy, a kormány politikáját elutasító civil tiltakozó mozgalomnak, amely megtörte a jeget a tiltakozásra nem túl nyitott magyar társadalomnak és olyan csoportokat szocializált a politikai tiltakozásba, amelyek korábban nem vettek részt ilyen eseményeken. Az, hogy az elmúlt hetekben, az alkotmányozással vagy a különböző csoportok, például a rendvédelmi dolgozókkal szembeni megszorításokkal kapcsolatban számos, egymástól független tüntetés volt Budapesten azt jelzi, hogy felbátorodnak azok a csoportok, akik ellenzik a jelenlegi kormány politikáját, és amelyek elvesztették bizalmukat a parlamenti pártokban, és amelyek szolidaritást vállalnak egymással a kormány ellen. Véleményem szerint a jövőben a tiltakozások szaporodása várható, amelyekben fontos szerepet játszhatnak azok a csoportok, akiket először tiltakozásra a médiatörvény ügye inspirált. Ezen kívül az országot és annak kormányát a kritikus figyelem középpontjába helyezte a nemzetközi sajtóban, amely ezután árgus szemmel figyeli a kormány tevékenységét, és közvetve nyomást jelentve a magyar kormányra, az akár el akarja ezt ismerni, akár nem.
