A Magyar Szocialista Párt megalakulását követően számos politikai sikert könyvelhetett el. Az MSZMP utódpártja összesen három alkalommal nyerte meg az országgyűlési választásokat, ezzel a III. Magyar Köztársaság pártverseny-történetében a legeredményesebb résztvevőnek számít, tehát minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy meghatározó politikai alakulatról van szó. Az egykoron a népszerűségi listákat vezető párt, a 2006-tól napjainkig terjedő időszakban, oly mértékű visszaesést produkált a támogatottsági adatokat illetően, mely a modernkori magyar politikai életben ritkán tapasztalható. Egész pontosan hasonló „produkcióra” egyedül éppen az a Fidesz volt képes 1993-94-ben, amelyik soha nem látott fölénnyel nyerte meg a legutóbbi voksolást.
Az elemzésem két kérdésre keresi a választ: miért? és hogyan tovább?Miért került az MSZP a nagypárti státuszából az egyre zsugorodó középpárt politikai pozíciójába?Hogyan lehetne ebből a helyzetből pozitív irányba elmozdulni, vagyis mik azok a pontok a bukási spirál falán, amik segítségével kitörhet a párt? A kérdések már önmagukban feltételezik, hogy az elemzésem elsősorban a három idődimenzió együttes felhasználásával, a „ma politikája, a holnap történelme” (Lánczi, A.) szemléletmódnak megfelelően az események dinamikus értelmezésével operál.
Miért?
A szocialista párt 2006-ban végrehajtotta azt, az addig példa nélkül álló tettet, hogy inkumbens erőként megnyerte a választásokat. Népszerűsége azonban rögvest csökkenésnek indult, de ez teljes mértékig beilleszthető, a mindenkori új kormányok hivatalba lépését követően megfigyelhető népszerűség-vesztés általános trendjébe. Az érdekes inkább az, hogy ezután olyan fordulópontok következtek, melyek a mai napig tartó kényszerpályára állították az MSZP-t, és amik nem csak a szavazóbázisának jelentős hányadának elvesztését eredményezték, hanem ellehetetlenítették a szavazói bizalom visszaszerzését, konzerválva a folyamat végtermékét – a jelenlegi hatalmi viszonyokat. A jelenséget meglátásom szerint alapvetően három tényező együttállása konstruálta: 1) restriktív gazdaságpolitika és a hozzá kapcsolódó elégtelen kormányzati kommunikáció, 2) a 2006-os őszi események, és a 3) kudarcos reformpolitika.
1) A politikai ihletettségű ciklikus gazdaságpolitikai logikának megfelelően a második Gyurcsány-kormány már nyár elején bejelentette megszorító csomagját. Az intézkedéssorozat számos eleme (gázár és villanyár emelés, ÁFA emelés) rendkívül érzékenyen érintette a lakosságot. A választók szubíjektív depriváltságát nem csökkentette, hogy a szocialisták a választási programjukban vállaltaktól radikálisan eltérő politikát folytattak, ráadásul ezt az érzetet a kommunikáció szintjén sem tudták hatékonyan enyhíteni, vagy tompítani. A miniszterelnök olyan kijelentései, mint „nem kell félni, nem fog fájni”, „el lehet menni…” széles támadási felületet szolgáltattak az ellenzék számára, amiből idővel a Fidesz-KDNP pártszövetség jelentős politikai tőkét tudott kovácsolni.
2)A megszorítások szinte azonnal éreztették hatásukat a közvélemény-kutatási adatokban, amiken az őszödi beszéd kiszivárgását követő utcai zavargások szignifikáns mértékben nem rontottak. Mégis úgy gondolom, hogy hosszútávon ezek az események is nagyban hozzájárultak a kormány „bukásához”, mert az ellenzék, a hagyományos szólamokon túl („hazudtak a kampányban” stb.), hozzájutott egy plusz kommunikációs munícióhoz, amely végeredményben visszafordíthatatlannak látszó hitelességdeficitet termelt ki Gyurcsány Ferenc személyére és pártjára vonatkozóan.
3) A harmadik komponens talán a legnagyobb súlyú mindközül. Gyurcsány stratégiájának sikeressége ugyanis, elsősorban a költségvetési kiigazítás után beindított strukturális reformokon múlt. A probléma akkor kezdődött, amikor az egyensúlyteremtő intézkedések elhúzódtak, és a kénytelen-kelletlen ezzel párhuzamosan beindított átalakítások széleskörű társadalmi ellenállásba ütköztek, amit az ellenzék tovább erősített azzal, hogy a szavazók számára könnyen értelmezhető üzeneteteket fogalmazott meg, belekapaszkodva egy-egy szimbolikus rendelkezésbe (pl: napidíj, vizitdíj). A közbeszéd ily módon történő tematizálása a három igenes népszavazásban csúcsosodott ki, ami után egyértelművé vált, hogy a kormány előremenekülő, modernizációs stratégiája kudarcot vallott.
Hogyan tovább?
Inkompetens és hiteltelen. Amennyiben ez a két jelző és egy párt/politikus neve egy mondatban szerepel a választók fejében, akkor az adott aktor politikai értelemben véve „halott”. Jelenleg az MSZP-a választók többségét tekintve- ebben, a nem túl kedvező pozícióban leledzik, de véleményem szerint még mindig van esélye önmaga rehabilitálására. Ehhez feltétlenül szükséges egy konzisztens stratégia megalkotása és maradéktalan végrehajtása, melynek a párt tartalmi, személyi, valamint formai megújulására kéne épülnie.
A tartalmi-szakpolitikai dimenzió az egyik-ha nem a- legfontosabb. Eme területen eszközölt mélyreható változtatások segítségével (pl: a technokrata-szakértői vonal erősítésével ellensúlyt képezhetne, alternatívát kínálhatna a Fidesz túlzottan szimbolikus politikájával szemben) lemoshatóvá válna az inkompetencia stigmája. Ha azonban ehhez nem társul a pártvezetés vérfrissítése, ergo az egyes szakpolitikai területeknek, illetve a párt egészének ugyanazok az „elhasználódott” politikusok adják az arcukat, akkor az általuk képviselt politika (üzenet) el sem jut a választók tudatáig, mert maga az információforrás egyből hitelteleníteni a tartalmat. Ez a szelekciós-mechanizmus nem teszi lehetővé a hatékony és eredményes politizálást. A politikai tapasztalat is azt mutatja, hogy amikor az MSZP új arcokat állított frontvonalban, akkor nem egy csatát megnyert a jobboldal szemben, gondoljunk csak 2002-ben Medgyessy Péterre vagy 2006-ban Gyurcsányra.
A belső reformfolyamat szükséges, azonban nem elégséges feltétele a párt „feltámasztásának”. A teljes megújuláshoz és az MSZP megerősödéséhez elengedhetetlen a belső hatalmi konfliktusok rendezése. Nem állítom, hogy a sikerhez vezető út kizárólagosan az „egy a zászló, egy a tábor” jelmondat baloldalon történő adaptálásában ragadható meg, inkább azt mondanám, hogy az „egy a zászló, de több a tábor” logika használata lenne a célravezető. A párton belüli egyértelműsített hatalmi struktúrában a közvélemény és a társadalom felé egy kiválasztott vezető közvetíthetné a politikai üzeneteket, miközben párton belül, a tekintélyelvűséget nélkülöző viszonyrendszerben egymással szembenálló legitim vélemények és elképzelések artikulálódhatnának.
A fentiekben kifejtett kritériumok, kivétel nélküli teljesülése esetén az MSZP eredményesen újraépítheti saját politikai brand-jét, és az egykori szociálliberális beállítottságú szavazók megszólításával és aktivizálásával, az országos lefedettségű háttérszervezetére támaszkodva képes lehet kitörni a bukási spirálból. Kibővült mozgásterével pedig reális lehetősége nyílik arra, hogy bebizonyítsa, eddig csupán „tetszhalott” volt.
