„A választási rendszer sohasem semleges technika” (Körösényi). Ez a mondat a politikatudomány egyik alaptézise, melynek igazságtartalmát felesleges lenne vitatni. A magyar választási szisztéma lehetséges reformjaira és a változtatások politikai hatásaira vonatkozó elemzésemet ezért ebből a kiindulópontból kívánom végrehajtani, arra keresve a választ, hogy a kormánypártok hatalomfelfogásából és egyéves tevékenységéből következtetve, előreláthatólag milyen irányba kívánják megváltoztatni a hatályos választási procedúrát. Meglátásom szerint ugyanis a politikai erőtér jelenlegi viszonyait figyelembe véve, mindössze a Fidesz- KNDP szempontjai, hosszú távú politikai érdekei lesznek relevánsak és meghatározóak a vizsgált kérdésben.
A választási rendszer gyökeres átalakítása azonban kétélű fegyver. Amennyiben kizárólagosan az aktuális versenyhelyzetnek megfelelően, a konszenzust nélkülözve egyetlen politikai csoportosulás szándékait leképezve kerül életre hívásra, akkor egyrészt legitimitásdeficittel terhelheti az eljárást és annak outputját (kormányt). Ezt a negatív hatást még megfelelő kommunikációs stratégiával ellensúlyozni lehet, ráadásul a legtöbb parlamenti párt, ha kényszerűségből is, de valószínűsíthetően elfogadná az új játékszabályokat. Kivételt a rendszerellenes pártok (Sartori) jelenthetnének, de jelenleg Magyarországon ilyenek nem lelhetőek fel a pártpolitikai palettán. Másrészt a politikai szerencse fordultával a hatalomkonzerválást célzó intézkedések – a regnáló erők szempontjából- akár kontraproduktívvá is válhatnak. Mindezt számba véve érdemes megvizsgálni, hogy a különféle alapvető választási eljárások (arányos, vegyes, többségi) esetleges bevezetése, milyen politikai hasznokkal kecsegteti az inkumbens pártszövetséget és a politikai síkon értelmezett „ars poeticájukkal” milyen mértékben egyeztethető össze, ugyanis ez alapján már megalapozott prognózist állíthatunk fel.
Többségi rendszer
A legkézenfekvőbb megoldás a hatályos vegyes helyett a többségi rendszer adaptálása lenne, hiszen az erőviszonyokat szemlélve (kormánypártok népszerűsége riválisaival szemben) így tudná leginkább maximalizálni politikai profitját a Fidesz. Az egyszerű többségi rendszer ugyanis az országos lefedettségű, kiterjedt háttérszervezettel rendelkező nagypártokat preferálja, arányosító kompenzáció nélkül. Az általa indukált versenyklíma pedig két fő vonzattal bírna, átalakítva a pártrendszert: 1) a legutóbbi választási eredményekből kiindulva (176-ból 173 egyéni mandátumot nyert a Fidesz-KDNP) a kormánypártok talán még több mandátumot tudnának szerezni az országgyűlésben, 2) mindazonáltal a magyar választói psziché azon jellegzetességéi, hogy „elvesztegetett” voksnak minősíti az egyéni körzetekben az esélytelennek számító kispártok jelöltjeire leadott szavazatokat, a fragmentált ellenzéki szavazótáborra összefogó erőként tudna hatni.
Véleményem szerint a tisztán arányos rendszer bevezetése reális forgatókönyvként fel sem merült a döntéshozók körében, mert nem szolgálná a hatalmon lévők rövid és hosszú távú érdekeit, ráadásul a magyar politikai kultúrával, illetve hagyományokkal is nehezen lenne összeegyeztethető. Érdemi kérdés azonban, hogy milyen politikai haszonnal járna egy olyan vegyes konstrukció, melyben a többségi ág dominálna, de továbbra is magába foglalná a kompenzációs-arányosító mechanizmusokat is.
Többségi ág által dominált vegyes rendszer
A formailag vegyes rendszer megtartása mellett több érv is szól. Egyrészt kommunikációs síkon talán ez a legvédhetőbb konstrukció, mert tudjuk, hogy minél kisebb a változtatás látszólagos mértéke, annál kisebb ellenállásba fog ütközni annak végrehajtása. Másrészt ez a megoldás feloldaná a kormánypártok „gordiuszi csomóját”, vagyis olyan rendszert hívna életre, ami a kormányzat szakpolitikai területeken hozott döntéseivel járó népszerűségvesztés esetén is garantálná a hatalmi kontinuitást. Ha tehát a Fidesz- KNDP pártszövetség elveszíti egy-egy „sztálingrándi csatáját” (Török) és ezzel párhuzamosan megerősödik valamelyik ellenzéki párt, egy többségi rendszer felé eltolt vegyes szisztémával még így is képes lehet megőrizni pozícióit.
Előbbi fejtegetésemet alátámasztja, hogy a nyilvánosságra hozott aktuális elképzelések szerint a parlamenti helyek számát 386-ról 200-ra kívánják csökkenteni, ami egybecseng a társadalom valószínűsíthető akaratával, illetve nem elhanyagolható tény, hogy a kisebb parlament kérdése több ellenzéki párt politikájában is fontos napirendi pont. A Fidesz ezzel a lépéssel három dimenzióban is profitálhat; felkeltetheti/növelheti a választók szimpátiáját, kihúzná az ellenzéki csoportok egyik „méregfogát”, valamint még saját hídfőállásait is megerősíthetné. Főleg úgy, hogy arányaiban a bevezetendő új rendszerben jóval hangsúlyosabb szerepet kap a többségi ág az arányossal szemben, hiszen míg a régi struktúrában 386 mandátumból csak 176 került ezen az ágon kiosztásra, addig az újban 200-ból 95-t darab.
Láthatjuk tehát, hogy a kormánypártok valószínűleg az óvatosságtól és a politikai előrelátástól vezérelve az erőpolitika és az önmérséklet sajátos elegyének jegyében reformálhatják meg a választási procedúrát. A politikai kommunikáció szintjén természetesen a változtatások, mint a választók többsége által támogatott kis parlament létrehozásának technikai kivitelezéseként fognak megjelenni. Visszatérve írásom kiinduló tézisémhez, fontos meglátni a reform változatlan formai keretein túl, az érdemi tartalmát, ami felfedi számunkra a mögöttes motivátorokat és a kormánypártok szándékait. Úgy gondolom, hogy a Fidesz vizsgált kérdésben tanúsított magatartása, sokkal előrelátóbb, megfontoltabb és átgondoltabb, mint számos más területen folytatott politikája. Nem csak a stratégia kommunikációs védernyőjére (formailag vegyes rendszer marad érvényben, kisebb parlament) gondolok, hanem arra, hogy az eddigi egy éves működését tekintve a kormány egyik releváns intézkedésében sem hangolta össze ilyen magas fokon saját politikai érdekeit, a társadalom vélhető akaratát, illetve részlegesen az ellenzéki pártok szándékát.
