A következőkben a jelenleg zajló alkotmányozási folyamattal kapcsolatban két kérdést szeretnék alaposabban körüljárni: egyrészt, értelmes-e ebben az esetben a legalitás és a legitimitás fogalmainak határozott szétválasztása, másrészt, a mostani események milyen befolyással lehetnek a magyar politikai rendszer későbbi történéseire. Alapvetően a döntéshozatali folyamatra szeretnék koncentrálni, a várható végeredményre való reflektálás mellett.

Az legfontosabb tények, röviden: a március közepén benyújtott normaszövegű alaptörvény végleges változatát az Országgyűlés Fidesz-KDNP-s többsége az április 18-i zárószavazáson várhatóan elfogadja, és az új Alkotmány 2012. január 1-én életbe lép az immáron új elnevezésű államban. Az alaptörvény legalitásához kétség sem férhet: a jelenleg hatályos 1949/XX. tc. mostani változatát kialakító 1989/XXXI. tc. az Alkotmány módosítását, illetve új alaptörvény létrehozását a mindenkori Országgyűlés kétharmados többségéhez köti. Ezzel kapcsolatban nehezen értelmezhető a jelenlegi tervezet indoklásában az a mondat, hogy „2010-ben olyan lehetőséget, választói felhatalmazást kapott az új Országgyűlés, amivel hiba lenne nem élnie” (Magyarország Alaptörvény, 33. old.), ugyanis ezzel a felhatalmazással mind az öt előző Országgyűlés is rendelkezett. Kiemelkedő felhatalmazással csak a kormánytöbbség rendelkezhet, de ez sem példa nélküli: az 1994-98 közötti MSZP-SZDSZ-koalíciónak is meglett volna a lehetősége az alkotmányozásra, megfelelő politikai konszenzus híján azonban csak az addig hatályos szerkezet felületi módosítását hajtotta végre - a hatalmi ágakat tekinteve a legjelentősebb változás az igazságszolgáltatás területén volt, az alapvető viszonyokat azonban nem alakította át. A második - mostani - történelmi alkalommal a többség a korábbihoz hasonlóan nem rendezi át karakteresen a jelenlegi parlamenti rendszert, ennek fényében három kontextusban lehet a mostani fejlemények jelentőségét értékelni: közjogi jelentősége, szimbolikus ereje, illetve aktuálpolitikai hasznának szemszögéből.

A törvényhozási folyamatot nézve - a napirenden lévő 159 módosító indítvány dacára - kijelenthetjük, hogy a most elfogadandó alaptörvény a a hatalmi viszonyok tekintetében gyökeres változást nem fog hozni, legfeljebb átnevezéseket és szimbolikus aktusokat hordoz magában; vagyis nem képez törést az 1989/90-es demokratikus átmenetben kialakult rendszer történetében. Arra a kérdésre, hogy végülis miért van szükség új Alkotmányra, a leginkább eszenciális érv az lehet, hogy az 1989-ben elfogadott törvény önmagát is ideiglenesnek tartja, tehát a mostani rendszer alapjai is önamaguk meghaladásáért kiáltanak. A mostani alkotmánytervezet tartalmaz olyan jogtechnikai érveléseket is, amelyek az előző alaptörvény elavult szerkezeti felépítésére utalnak, ami nem feltétlenül tartozik a kényszerítő erejű érvek közé, hiszen az Egyesült Államok polgárait se zavarja annyira, hogy Alkotmányuk felépítése a XVIII. századi jogszemléletet tükrözi. Közjogilag hivatkozási alap lehet az a közbeszédben elterjedt nézet, mely szerint hazánknak „sztálinista alkotmánya lenne”, de ennek a szimbolikus erején túl semmilyen tartalmi alapja nincsen. És végül, az sem indokolja az új Alkotmány létrehozását, hogy a jelenlegi berendezkedés egyes elemei a jobboldali kormány vélt többségi demokráciafelfogását és kormányzási szándékait akadályoznák, hiszen ezeket már a Fidesz-KDNP eddigi alkotmánymódosításai már elvileg korrigálhatták. A fenti felvetésekből tisztán látható, hogy az alkotmányozási folyamatnak - és magának az új alaptörvénynek is - elsősorban szimbolikus jelentősége van, hiszen a jelenleg hatályos alkotmány ideiglenes voltát a jelenlegi alkotmányozásnál jóval egyszerűbb formában is meg lehetne szüntetni. Ennek szellemében az egyetlen valódi legitimáló erővé az Alkotmány szimbolikus erővel való felruházása válhat, ami összeköthető az egykori rendszerváltás elit-jellegével, és a ’89/90-es események katarzis-hiányával. Ez viszont azt a kérdést veti fel, hogy van-e értelme húsz évvel az új rendszer megszületése után „kitalálni” a magyar demokrácia szimbólum-rendszerét, és ha igen, ez a fajta alkotmányozás-e az erre legalkalmasabb eszköz.

Egy alkotmánytól ugyanis azt várjuk el, hogy foglalja össze a politikai közösség alapvető értékeit, jelölje ki annak határait és hozza létre azokat a mechanizmusokat, amelyek biztosítják a politikai rendszer stabilitását, akár vészhelyzetek esetén is. Ezek a kritériumok csak széles körű elfogadottság mellett teljesülhetnek, az alkotmány jogászi minőségétől valamelyest függetlenül. Az alkotmányokat ennek szellemében a politikai közösség tagjainak közvetlen részvételével - többnyire referendumon -, vagy népképviseleti eljárás során egy olyan minősített többségi eljárással érdemes létrehozni, amely az alaptörvény mögötti konszenzust biztosítja (pl. minősített többség, következő parlament megerősítése). A  mi esetünkben a közvetlen bevonásra érdekes kísérlet volt a szétküldött kérdőív (valószínűleg ezzel akarta a kormányoldal a népszavazási igények vitorlájából kifogni a szelet), az ehhez kapcsolódó kötelezettségvállás hiánya miatt azonban érdemes ezt inkább kommunikációs fogásnak, egyfajta legitimációs „mentőövnek” tekinteni. A konszenzus szempontjából maga a berendezkedés is  sajátságos: a minősített többséghez kötött kérdések magas száma egy konszenzuális demokráciafelfogást sejtet a rendszer keretei mögött, hiányoznak viszont a konszociós rendszerek egyéb biztosítékai. Így egészen addig, amíg a politikai rendszerben egyik fél sem rendelkezik minősített többséggel, a dolgok jórészt a konszenzuális rendszerek keretei között zajlanak. Onnantól fogva viszont, hogy valamelyik erő a népképviselet kétharmadát birtokba veszi, nincsen egyéb korlát, így a rendszer a „minősített többség demokráciájává” válik, amelyben a kormányzó fél a többségi rendszerekre emlékeztető - sőt, annál szélesebb - felhatalmazást kap. A tény, hogy kevesebb, mint 53%-os szavazatarány mellett bírja a mostani kormányzó oldal a rendkívüli felhatalmazást, mindesetre kérdőre vonja azt a felfogást, hogy az a nemzet egészének képviseletére alkalmas. Mindazonáltal, a választási rendszer okozta felülreprezentáció csak az egyik legitimációs problémája az alkotmányozási folyamatnak. A másik nehézséget az új tartalmi többlet, a szimbólumrendszer jelenti, ami a húsz évvel ezelőtti konstrukcióhoz képesti legnagyobb hozzáadott értéket jelenti. A jobboldal által felvállalt, értéktelített szimbólumok önmagukban is alkalmasak lehetnek a politikai közösség megosztására, főleg egy olyan helyzetben, amikor az alkotmányozást nem nehéz a felülreprezentált többség diktátumaként is értelmezni.

Különösen egy olyan helyzetben nem, amikor az ellenzék úgy gondolja, hogy politikai racionalitása az alkotmányozástól való távolmaradásra készteti. Érdekes, hogy a három ellenzéki párt közül egyedül az maradt bent az eseti előkészítő-bizottságban, amelyiknek az elképzelései a legtávolabb állnak a Fideszétől: a Jobbik. Míg a Fidesz-KDNP kialakult tervezete nagy vonalakban ugyanazt szeretné, amit az MSZP és az LMP - az eddigi köztársasági berendezkedés megőrzését -, a radikálisok egy még inkább értéktelített, és még inkább a múltba révedő szöveget szeretnének április 18-án elfogadni. Éppen ezért kevesebb a vesztenivalójuk: kisebbségben tudják a különállásukat demonstrálni, mégsem tűnnek sértődöttségből távolmaradóknak. Ezzel szemben az MSZP-nek és az LMP-nek hasonlóan kevés kevés esélye lett volna érdemben változtatni az új alaptörvény szövegén, viszont azzal a kockázattal maradhattak volna bent az alkotmányozási folyamatban, hogy a közvélemény ingerküszöbét nem éri el az általuk nyújtott alternatíva - és a jobboldal statisztáiként vonulnak be a történelembe.

Azt, hogy az új kereteket hogyan fogják a politikai szereplők „belakni”, nagyban meghatározzák majd a további rendelkezések, amik közül kiemelkedik a választási rendszer reformja. Bár nem létezik politikai csillagjóslás, a Fidesz-KDNP mintha azzal számolna, hogy az új felállásban - amelyben a választási rendszer nagyban hasonlítani fog a mostanira - nem lesz egyhamar másnak is kétmarmados többsége, így a legalitás talaján állva győzelmet könyvelhetnek el: mindenki kénytelen lesz az általuk megszabott mintákban gondolkodni. A legitimitás terén viszont az a veszély áll fent, hogy mostani folyamat egyoldaúsága miatt a szimbólumok végképp elvesztik összefogó erejüket, és lényegében kontraproduktívvá válik a mostani alkotmányozás. Hosszú távon valószínűleg jobban járt volna a Fidesz-KDNP, ha valóban „magalkotmányt” hoz létre, amivel közös elvi alapot teremthetett volna a többi politikai erővel. Ha ugyanis az új alaptörvény elfogadottsága alulmúlja a konzenzusos alapon elfogadott, ámde elit-jellegű 1989-esét, az a jobbközép táborral együtt az egész magyar demokratikus közösségnek is a hátrányára lesz. Egy elmaradt katarzis bepótlása - vagy inkább az arra irányuló kísérlet - ennyit talán nem ér meg.