A 2010-es magyarországi választásokon győztes és kormányalakításra a választók által érdemesnek találtatott Fidesz kétharmados többséggel váltotta a regnáló szocialista kormányzatot. Az akkori szakértői vélekedések szerint –melyeket a közvélemény kutatások tisztán igazolni látszottak- ez volt a legnagyobb kérdése a választási versenynek. A találgatások középpontjában az új alakuló többség, a kormányzópárt céljai voltak. Milyen teendők mentén fogható meg a kétharmados kormányzás? Milyen intézkedéseket hozhat, az eddig regnáló politikai hatalmakat meghaladó eszköztárral dolgozó politikai erő? Ahogyan a választások után sejteni lehetett, ilyen az alkotmány többször felszínre került problémája is. 2011 áprilisára a parlament színtere lett az alkotmányozás formális folyamatának. A sajtó, és az érdeklődés szempontjából a fő közpolitikai kérdéssé lépett elő. Érdemi vitára ad okot, mind alkotmányjogi, és politikatudományi szempontból egyaránt. Véleményem szerint a fennálló politikai viszony- és érdekrendszerek a legvégső forrásai a kérdés megértésének.
Mivel abban már 1989-ben egyetértettek, hogy Magyarországnak szüksége lesz egy új alaptörvény megalkotására, ezért azt kell körüljárnunk milyen lehetőségei vannak a magyar politikának, ennek érvényesítésére. Először is fel kell tennünk azt a pár kérdést, amit személy szerint elengedhetetlennek tartok a jelen konfrontációk tisztázásához. Milyen sajátosságokkal rendelkezik az alkotmány? Az alkotmány szerepének több összetevője van. Egyrészt, mint alaptörvény, magát a jogalkotó kezét is megköti. Mindenkire egységesen vonatkozó és általános alapelveket fogalmaz, egy normarendszert fektet le az ország számára. Ez mindenképpen a szimbolikusabb funkció. A további, mélyebb szabályozáshoz- helyes alkotmányértelmezéssel- törvények és jogszabályok alkothatók. Másrészt a legalapvetőbb intézmények kereteit fekteti le az ország működése érdekében.
A magyar parlamentet a képviseleti elv révén töltik meg az egyes politikai pártok. Ez a képviseletiség hivatott biztosítani, hogy az országot kellő és alkalmas emberek irányítsák, mind a döntéshozó, mind végrehajtó oldalon. A Magyar Köztársaság hatályos alkotmánya szerint a Fidesz minden formális joggal rendelkezik ahhoz, hogy ne csak a befolyásolás eszközével éljen, hanem alapjaiban egy új rendszert fektessen le. Újra megszabhatja az állampolgárok alapvető jogait, a választási rendszer mivoltát, vagy éppen a kinevezési jogköröket. A Fidesz által „Húsvéti alkotmány” néven emlegetett tervezet szövegezése és tartalma mindent elárul.
A sokak által vizionált lehengerlő erejű változtatások elmaradtak. A Fidesz a kulcskérdésként értelmezhető intézményi háttér gyökeres megváltoztatását nem tűzte ki célul. A 1989-es alkotmányban meghatározott függés rendszerek fennmaradnak. Az ellenzék fő kritikája ugyanakkor nem alaptalan. Rejtett, a társadalom számára kevésbé kirívó kinevezési és megbízatási jogkörök felől érdemi változtatásokat észlelhetünk a tervezetben. A hivatali idő hossza, vagy a kinevezési rend azonban nem olyan változók, melyek hosszútávon egy vállalhatatlan és pártos alaptörvényhez vezetnének. Még annak fényében sem, hogy a mostani politikai helyzet alapján bizony a kormánypárt aktuálpolitikai érdekeit segíti.
Állításom szerint, mivel az alkotmány ezen irányú elköteleződései változatlanok maradtak, a másik funkció irányából kell megközelíteni ezt a konfliktusokat teremtő jogi folyamatot. A 89-es alkotmány legfőbb kritikája - amellett, hogy egy új demokratikus rendszer megszületése hajnalán nem tudott annak működési mechanizmusaihoz igazodni, és optimalizálni azt-, hogy sem a nép, sem a felhatalmazott parlament nem léptette közvetlenül életbe. Ezért is aposztrofálja a Fidesz önálló indítványát az ország első és egységes alaptörvényeként. Szimbolikus téren a Fidesz tetten érhetően követni próbálta eddigi kommunikációját. Erős hatalom, erős nemzet, erős alkotmány. Erősíteni az emberekben az újrakezdés lehetőségét, teremtve ezzel egy olyan friss politikai helyzetet, mely megengedőbb egy kialakítási szakaszban lévő rendszer számára. Politikailag tehát egyaránt rövid- és középtávú célok elérése érdekében is abszolút indokolható egy új alkotmány képe. A megfelelő eszközökkel költséghatékonynak is nevezhető. A leginkább elérhető, a legkevesebb befektetéssel a legnagyobb hasznot hozza. A változtatások, melyek az „új alkotmányt” elhatárolják a korábbi rendszer által hozott alaptörvénytől, puszta korrekciós, szépészeti eljárást kívánnak meg. A megkülönböztető jegyek ugyanakkor emelkedett és modern légkört varázsolnak a származásával is már befeketedett alkotmányra. A választások eredményének forradalmi jellegének hátszelén, a régi és terhes időszakot maga mögött tudni vágyó társadalom így könnyű sikernek örülhet. Politikai szempontból tehát van egy aspektus, mely indokolja az effajta akciót. Azonban van egy másik, mely okot ad számomra egy, a „kétharmadossággal” összefüggésbe hozó gondolatmenet kifejtésére.
A kétharmados egypárti többséget, annak legitimációját kevés téma tudja megingatni, az alkotmányozás kérdése azonban az. A kormányváltást követő hónapok akaratos és célirányos hatalmi pozícióváltásai egyébként is táptalajt adtak az ellenzéknek. Mondhatni azzal vádolták a kormányt, munkamorálja leginkább despotikus eszközöket felhasználva, a politikai haszonszerzésre irányul. Ilyen környezetben a közvélemény bírálatára bízni egy olyan alkotmány létrehozását, melyet egy legitim hatalommal felruházott, ugyanakkor darabszámra mérve valószínűleg a legminimálisabb politikai erő hitelesít, nem éppen kényelmes helyzetet eredményez. A párt célja és eszköze ez esetben üti egymást: az alkotmányt egyéni eredményként nem tudják értékelni. A legitimációs deficitet kiküszöbölendő jött létre a nemzeti konzultáció és annak testülete. Véleményem szerint ez érdemben nem volt képes megoldani a legitimációs problémát. A magyar állampolgárok minőségi kérdésekben a kompetencia elég magas szintjét nem képviselhetik. Ugyanakkor eszköznek kiváló volt. Kiderült, hogy a magyar állampolgár deklaráltan egyetért a következőkkel: „Az új magyar alkotmány az emberi jogok védelme mellett törekedjen a közösen elfogadott társadalmi értékek (munka, otthon, család, rend, egészség) védelmére.” Egyértelmű hivatkozási alap lehet a kölcsönös egyetértésre, érdemi és szakpolitikai viták kizárásával (amiben, hozzá kell tennünk a konstruktivitás látszatával sem törődő ellenzék is szerepet vállal). A legitimáció másik forrása lehetne a népszavazás kihasználása. Egyfelől érthető mennyire próbál távolságot tartani a kormány a pillanat bármilyen társadalmi valóságától, hiszen egy referendum végítélet, bizonyosság egy adott ügy szempontjából. Másrészről viszont bátortalanságáról ad tanúbizonyságot. A népszavazás intézménye egy politikailag megnyerhető felület. Tovább megyek: hasonló módszereken keresztül, hasonló kommunikáció és eszköztár segítségével dőlhet el, mint a 2010-es parlamenti választások Magyarországon. Ez a megjegyzés lenne az értelmezésemben a megoldás kritikája is. Egy, az elutasításon alapuló konszenzus, nem szolgálhat alapjául Magyarország alkotmányának.
A 1989-es alkotmányt legalább szimbolikus szinten váltó alaptörvénynek idővel meg kell születnie. Azonban nem szabad, hogy egy légkörében és konfliktusosságában ennyire élesen megosztó társadalmi helyzetben egy párt önállóan alkossa meg és vigye azt véghez. Döntési helyzetét meghaladva, ezek után már önjáróvá vált folyamat. A Fidesz kétharmados többséggel a háta mögött nem befolyásolható és nem is szabad annak látszatnia. A parlamenti kereteket kiszélesítve a népszavazással, vagy egy más összetételű parlament engedélyezésével segíthető a baljós „Húsvéti Alkotmány”.
Orbán Viktor szavaival csak egyetérthetek:
„Az átmeneti alkotmány is úgy született meg 1989-ben, hogy abba az embereknek nemvolt beleszólásuk és megválasztott parlament sem állt mögötte”
Ezután úgy néz ki születik egy másik. Átmeneti.
