Hosszasan lehetne vitázni azon, hogy volt-e és ha igen mikor az Unió sajtója egy magyar politikai eseménytől ilyen zajos, mint 2011 januárjában. Ekkora visszhangot, mint az idén elfogadott médiatörvény, még a második Orbán kormány elsöprő győzelme sem kapott. A médiatörvénynek az egyik legfontosabb aspektusa tehát a határozott Uniós intervenció, és az arra válaszul adott magyar reakció. Fontosnak tartom továbbá a társadalmi közvélemény és a kormány viselkedésének dimenziójában való vizsgálódást is.
Fontos lehetne a törvény jogi, tartalmi kereteinek a megvitatása, de mind a jogi hiányosságaimnak, mind a jelentőséghiányának köszönhetően ettől most eltekintenék, és már az előbb felvázolt elemekkel foglalkoznék a továbbiakban.
Érdekes kérdés, hogy miért kavart ekkora port az új rendelkezés, hol ott történt már olyan dolog hazánkban máskor is, ami legalább annyira feszegette a demokratikus berendezkedés határait, mint az új médiatörvény. Vannak akik, különböző összeesküvés elméleteket sejtenek a háttérben, (Egyik neves politológus a Magyar Nemzetben leírta, hogy a Wallerstein féle centrum-periféria viszonyának a féltése a valódi ok erre a durva támadásra, de ha megadjuk a kellő támogatást Orbán Viktor kivezethet minket a perifériáról), de vannak olyanok is, akik ténylegesen vélik úgy, hogy még soha semmi nem feszegette ennyire a demokratikus berendezkedés határait. Úgy gondolom, hogy a háttérben más húzódhatott meg, mégpedig a miniszterelnök személye körüli fenntartások, ebben a törvény elleni kritikában öltöttek testet. Egész egyszerűen Brüsszelben megijedhettek egy ilyen karizmatikus egyéniségtől, aki számukra megdöbbentően nagy hatalmat kapott tavaly áprilisában és aki először ekkor bizonyította nem félszeg cselekedni. A probléma ezzel a magatartással azon túl, hogy egy átlátszó politikai játszmának tűnhet, az hogy megkésett aggodalom. Az európai sajtónak tavaly áprilisban kellett volna hangosnak lennie, amikor látták elsöprő sikerét annak az embernek, akit mindannyijuk ismer jól. Viszont ezzel megadták egy egyben nemzetközi és szakértelmi kritikai alapot mind az ellenzéknek, mind a társadalom bíráló részének. Kétségtelen, a támadást nem lehet csak ennek az egy érvnek a számlájára írni; tartalmaz olyan cikkelyeket, melyek sokak szerint különböző szinteken lépnek át, és sértik a demokratikus állam kritériumaként deklarált jogokat. De úgy gondolom, hogy ez nem először történt meg országunkban, és az azóta eltelt hónapok bizonyítják, hogy nem is utoljára. S habár olyan komoly elméletről szerintem nem beszélhetünk, mint melyet már említettem, hogy az EU megijedt volna, attól, hogy Magyarország ki szeretne törni a „ráosztott” szerepből. Inkább arról lehet szó, hogy fenntartásukat fejezték ki eme a magatartás ellen, ami könnyen követőkre találhat és akár folyamatokat is indíthat el, továbbá a soros EU elnökség még szituációja még megerősítette az Unió közbelépési akaratát-
Az Unió a beavatkozása utáni eredményt elkönyvelheti sikeresnek is, meg nem is. Céljukat elérték, hiszen a média törvény módosítása megtörtént, mégpedig a módosítás teljes mértékig őket szolgálta ki és nem a parlamentet. A Miniszterelnök a gesztust megtette, habár csendben is, de tudatta Brüsszellel, hogy még sincs ok komoly aggodalomra személyével szemben. Láthatólag ennyivel ki lehetett elégíteni az EU elvárásait, amit láthatunk az új Alkotmány körül érdektelenségből, vagyis nem láthatunk. Az érdektelenséget természetesen csak a médiatörvény körüli felhajtáshoz viszonyítva írtam.
De miért is kezdtem úgy az előző bekezdést, hogy sikeres is volt meg nem is? Az egyik felét már megmagyaráztam, sikertelenségét viszont abban látom, hogy az EU a tényleges csatát nyerte meg, a látszólagos győzelmet Orbán Viktor aratta, mégpedig azzal a beszéddel, amit január 19-én mondott el az Európai Parlamentben. Mint azt akkoriban sokan megírták már, Orbán beszéde teljes mértékben Magyarországnak szólt, mivel a Miniszterelnök is érezte a médiatörvény hazai társadalmi támogatása is kétes lábakon áll. Ekkor két lehetősége volt, vagy egy nyílt meghajlás Strasbourgban: lettek volna akik elégedetten dőltek volna hátra a székükben, de a legtöbben csalódtak volna kormányukban és megfutamodásnak nevezték volna Orbán viselkedését. Ezt ő is tudta nagyon jól és ezért a másik utat választotta; egy olyan beszédet mondott el amivel, európai népszerűségét nem növelte, könnyen lehet hogy itthon se nyert új támogatókat, de az eddigi Fidesz pártolók ön- és hazaérzete egyszerre erősödött, ahogy a kormány mellett való kitartásuk is. Azt persze itthon senkinek sem kellett tudnia, hogy a törvény történetének a vége a kompromisszum és a kormány engedelmeskedése.
Fontosnak tartom továbbá megvizsgálni a törvény alakulását a társadalmi támogatottságának a szempontjából, s ehhez segítségül hívni egy közvélemény kutatást, miszerint januárban a magyarok 57%-a úgy gondolta, hogy a sajtó szabadság biztosítva van. Ha a voluntarizmus tere érvényesül a médiatörvényt illetően is, akkor kijelenthetjük, hogy a Fidesz alig vesztett táborából, bármennyire is veszélyezteti a demokráciát az új rendelkezés vagy bármennyire is a nemtetszését fejezte ki az EU.
Úgy gondolom, hogy a kormány első igazi megmérettetésén kitűnően vizsgázott; a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. Elégedettek lehetnek Brüsszelben is és vannak, akik elégedettek lehetnek itthon is. Sok hűhó volt, habár nem semmiért, hanem csak egy kiváló politikai fogásért, ami könnyen lehetne iskola példája is az esetnek, ha indítanának az egyetemek politikusi szakot