A média világát érintő szabályozások politikai szempontból általában kockázatosabbak, mint más szakpolitikai területekre vonatkozó jogalkotási folyamatok. Ennek két egyszerű oka, hogy a) jellegéből fakadóan a média erőteljesebben tudja kommunikálni saját álláspontját az adott szabályozásról, így könnyebben győzi meg véleményéről az állampolgárokat is, b) éppen ebből kifolyólag a „negyedik hatalmi ágként” is megnevezett média jelentős politikai-gazdasági hatalommal bír, ezért külső szabályozása sokkal nehezebbé vált. Nem meglepő tehát, hogy a szakmára vonatkozó törvénymódosítások korábban is nagyobb vihart kavartak: 2010-ben sem történhetett ez másképp.
A regnáló kormánykoalíció mindezt tetézte azzal, hogy az új médiatörvényt éppen az uniós elnökség kezdetén léptette hatályba. Az elnökségi feladatok miatt ugyanis a nemzetközi közösség egyébként is nagyobb figyelemmel fordult a belpolitikai események felé, aminek következtében a nyugati sajtó gyakrabban cikkezett a hazai médiatörvény átalakításáról is, így a jogszabály kritizált passzusainak száma is többnek tűnhetett. Orbán Viktor – az ellenségkép-alkotás taktikáját követve – eleinte úgy fogalmazott, hogy a külföldi véleményeknek nem sok jelentőséget tulajdonít, és az új törvényt kormánya nem kívánja módosítani. Ez a pozícionálás annyiban eredményes is lehetett volna, hogy az Európai Bizottság mindössze három ponton kérte a törvény módosítását (és nem a paragrafusok törlését!), ami bizonyíthatta volna, hogy a törvénnyel érdemi gond nincsen. Csakhogy, röviddel a médiatörvény módosítása után a Fidesz-KDNP koalíció megszavazta az új alkotmányt is.
A két törvény pedig összecseng abban a tekintetben, hogy látható céljuk a hatalom központosítása. Az ORTT helyébe lépő Médiatanács nem csupán megtartotta a politikai jelleget, de egypárti összetételűvé is vált, és hatásköre is kibővült. Az új jogszabály ugyanis az 1986-os sajtótörvényt és az 1996-os rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt összevonva kiterjesztette hatályát minden médiumra, így lapokra, hírportálokra és internetes újságokra is. Az egyik leggyakoribb kritikaként hangzik el, hogy a hatóság ráadásul úgy szabhat ki a korábbinál magasabb bírságokat, hogy közben a törvényben használt fogalmak tartalmi jelentése nem tisztázott, és a médiumok számára a fellebbezési lehetőség sem biztosított.
S hiába tartották a szakterület tényleges érintettjei szükségesnek az 1996-os médiatörvény felülvizsgálatát, és hiába üdvözölték annak több pontját is (pl. reklámszabályok liberalizálása, termékelhelyezés lehetősége a tévéműsorokban) a médiaszabályozás kapcsán megjelent félelmet – ti. hogy a kormány egy autoriter rendszer kialakítására törekszik – az új alkotmány csak felerősítette. E gondolatsor alapján elképzelhető, hogy ha nem történt volna alkotmányozás röviddel a médiatörvény elfogadása után, akkor a nemzetközi visszhang ellenére is hamarabb elcsendesülnek a médiaszabályzatot kritizáló hangok.
Így azonban a politikai, társadalmi bírálatok egyelőre kevéssé enyhültek, és ez a kormány népszerűségét veszélyezteti. A Fidesz-KDNP koalíció nagy hibája, hogy a kommunikációs eszközök gyenge használatával a létező pozitív érveket sem tudja a választókhoz eljuttatni. Ennek orvoslása esetén, a kritikák élét tompítani tudná, és a médiatörvény valamint az alkotmány társadalmi megítélését is javíthatná. E jogszabályok stabilitásának megteremtésével pedig további kormányzati intézkedések meghozatala is könnyebbé válhatna, és azok sikere esetén – megfelelő kommunikációs technikával – a kormány népszerűsége is biztosítható lenne.
