A kétharmados többséggel megalakult Fidesz-kormány alig egy hónap múltán már felmutatta az első jelét annak, mit ért változás alatt. A szerényen „médiaalkotmánynak” titulált törvényjavaslatot Cser-Palkovics András, Menczer Erzsébet és Rogán Antal egyéni képviselői indítványként nyújtotta be, amely megóvta a tervezetet az annak tartalmát idő előtt módosítani képes fórumok elé kerüléstől. A tervezet már a kezdeti szakaszban hatalmas port kavart, de a hazai és nemzetközi kritikák ellenére a Fidesz ragaszkodott az indítványhoz. Ennek okai véleményem szerint három dimenzióba sorolhatók: a törvény időzítése, szimbolikus jelentősége, az amögött meghúzódó valódi érdekkel együtt, valamint a hazai közvélemény megszondáztatása egyaránt szerepet játszott a folyamatban.
Az időbeliség szempontjából fontos, hogy a kormány az általa hangoztatott gyökeres változások jegyében azonnali cselekvésbe kívánt kezdeni. E törekvés zászlóshajójának olyan témát kellett választania, amely minél szélesebb közönség körében képes elültetni a rendszerváltás azonnali és elkerülhetetlen elindulásának érzetét. A média szabályozása olyan témát jelentett, amelyben az átlag állampolgár is érintettnek érezhette magát, így tehát a kormány számára a lehető legnagyobb publicitást jelentette. A törvény időzítése ugyanakkor kockázatos is volt, hiszen az Európai Uniós elnökség közeledtével és a kétharmados kormánytöbbséggel az országra automatikusan is nagyobb figyelem irányult a nemzetközi színtéren, így a sajtószabadság megbolygatása könnyen helyezhette előnytelenebb rajtkockába a magyar elnökséget. Az Unió egyik fő értékének számító szólásszabadság megrendszabályozása Orbán „van élet az EU-n kívül is”-attitűdjének gyakorlati megnyilvánulásaként volt értelmezhető, amely némi euroszkepszis érzetének közvetítésével nem nyugtatta meg a cseh elnökség emlékét még el nem feledő huszonheteket. Kérdéses tehát, hogy a szabályozás mennyiben jelenti a manifesztációját a jobboldal azon sokat hangoztatott elképzelésének, miszerint a közösségi szabályozás túlzott mértéke nem kívánatos hazánk érdekeit figyelembe véve, vagy annak időzítését inkább belső szempontok határozták meg. A brüsszeli visszhang azonban mindenképpen képes volt megnövelni a vita amplitúdóját, ami talán a szükségesnél nagyobb jelentőséggel ruházta fel a kérdést.
A jelentőség kérdése átvezet az intézkedés szimbolikus jellegének és a mögötte húzódó centralizációs törekvések vizsgálatához. A Montesquieu-i hatalommegosztás koncepciójának hármas tagolását a huszadik században negyedik ágként kiegészítő média függetlenségének megbontása egy, a nyugati politikai színtéren eddig példa nélkül álló törekvés. A törvényhozást és a végrehajtást már egy kézben egyesítő kormánypárt képe önmagában is ijesztő látványt nyújthat a liberális demokráciához szokott szemnek, így a hatalmi ágak harmadik negyedét is ellenőrizni kívánó politikai erő már-már délibábként hathatott az alapvető emberi értékekbe vetett hit horizontján. A parlamenti jelölés által demokratikus köntösbe bújtatott Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) tagjainak valódi összetétele és mandátumának hossza 2020-ig biztosítja a jelenlegi kormányoldal nyomtatott és elektronikus sajtó feletti ellenőrzését a következő két és fél ciklus idejére. A testület számára a törvény által biztosított hatáskörök a hatalomkoncentráció eddig példátlan mértékét jelentik, hiszen az ellenőrzési és bírságolási gyakorlat szubjektivitása képes a tisztán bel- és pártpolitikai törekvések legitimizációjára és a túl hangosnak vélt ellenzéki hangok elnémítására is.
A sokat vitatott szabályozás hátterének harmadik dimenziója véleményem szerint egyfajta belpolitikai erőfelmérés, amely során a Fidesz lakmuszpapírt mártott a társadalmi támogatottság tengerébe, majd a biztos kétharmad által okozott eufória függönye mögül figyelte, hogy a hazai és a nemzetközi vizeken keltett hullámok hány fejet képesek vörösre festeni. A Fidesz számítása helytállónak bizonyult: a csendes gazdasági lépéseket elfedő hangos vita sem volt képes érdemben csökkenteni a népszerűségét, miközben az ellenzéki pártok sokszor látványos és ötletes tiltakozása nem tudott a politikai színtéren elég erős alternatívát képezni. A népszerűségi adatok arra is következtetni engednek, hogy a magyar sajtó nem volt képes a közvéleményt kellő mértékben befolyásolni a törvény benyújtása és a hatályba lépés időpontja között, így a társadalmi tiltakozás a törvénymódosítást kiváltó szint alatt maradt.
A magyar társadalommal ellentétben Brüsszel hangja erősebbnek bizonyult, és mivel az EU nem kívánta szó nélkül lenyelni a kontinens eszmeiségét alapjaiban sértő jogalkotási aktust, politikai össztüzet bocsátott a magyar kormányra. Habár Orbán Viktor március 15-én még tett egy erőtlen kísérletet a szovjet diktatúra és az EU párhuzamba állítására és a Brüsszeltől való függetlenség és távolságtartás kormányoldal által vélt szükségességének hangsúlyozására. Azonban azt, hogy a kormány végül revidiálni kényszerült álláspontját és a brüsszeli igényeknek megfelelően módosította a médiatörvényt, már elnyomta az alkotmányozás kérdése körül kialakult vita, amelynek hangereje minden korábbi zajt képes volt elnyomni. Végeredményben a médiatörvény a hazai erőfölény megnyilvánulása és a Brüsszeltől való távolságtartás szimbólumává vált, és a jól időzített módosítással elérte a kecske jóllakására és a káposzta megőrzésére vonatkozó törekvést: Brüsszelt megnyugtatták a módosítások, miközben a törvényben lényegi tartalmi változás nem történt, így a kormányoldal akarata drasztikus népszerűségvesztés nélkül törvényerőre emelkedhetett.
Közreműködött: túrós bukta
