A tavaly ősszel elfogadott médiatörvény (vagy ahogy a kormányoldalon nevezték: médiaalkotmány) mind hatásban, mind időben bőven túllépte a maga „eredeti” kereteit. Szó sincs róla, hogy egy alapvetően átlagos, vagy kevésbé jelentős aktusról lett volna szó, ami idővel felfújódott, hiszen a szólás és a véleménnyilvánítás szabadságát valóban garantáló törvény minden valódi demokrácia sajátja, de talán maguk a beterjesztők se gondolták volna, hogy az EU-elnökség rajtját is ez a kérdés fogja majd meghatározni. Az új médiaszabályozást érdemes ugyanazzal a két dimenziós megközelítéssel megvizsgálni, amely tulajdonképpen a második Orbán-kormány eddigi összes intézkedésére érvényes: a politikai aktusok hatalmi és szimbolikus jelentőségét szem előtt tartva. Annak okán, hogy a választókkal való kapcsolattartás (vagyis közlés) legfontosabb eszközéről van szó, ez a két megközelítés most az eddigieknél jobban is összefonódik. És természetesen nem feledkezhetünk el az országhatáron belüli és kívüli politikai realitás feszültségéről, mintsem az időbeliség dimenziójáról sem.
Nehéz helyzetben vagyunk, ha a Fidesz-KDNP eredeti szándékait szeretnénk kifürkészni, a médiaszabályozás megújítása ugyanis nem illik a kormányoldal egyik kommunikációs paneljébe sem - az elmúlt 8 évvel való szakításba ugyanúgy nem, ahogy a „bepótolt rendszerváltásba” sem. Utóbbiba a legkevésbé, hiszen - ellentétben a nemrég elfogadott alkotmánnyal - a tavalyig hatályos törvényt (1996/I. tc.) nem az elit-jellegű Nemzeti Kerekasztal, hanem a demokratikusan megválasztott Országgyűlés hozta meg, ráadásul nem az első, hanem a második. Jóllehet azt a törvényt is az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányzása alatt hozták meg, elfogadása a parlamentben konszenzussal történt meg, és az Orbán-kormány évei alatt is ez volt érvényben - vagyis a szakítás jelszava nehezen volt köthető ehhez az aktushoz. Mégis van szimbolikus jelentősége a mostani eseményeknek, legfeljebb az eddigiektől eltérő módon.
Arra a kérdésre, hogy miért éppen ilyen törvény született, és miért éppen most, két folyamat találkozásában találhatjuk meg a választ. Értéktelítettségében egyértelműen a mostani kormányoldal világképét tükrözi a szabályozás, hatalmi szempontokból pedig a sajtó kormányoldalhoz - nem kimondottan a mindenkorihoz, hanem leginkább a mostanihoz - való kötésének némileg aggályos szándéka olvasható ki az átalakításokból. Az első tényező alkalmassá teszi arra, amilyen célból az eddigi szimbolikus aktusok is születtek: tematizálják a politikai napirendet, elkerülvén a - kevesebb népszerűséget hozó - kézzel fogható eredményekkel értékelhető szakpolitikai mezőket. Megfelelő jelszó lehetett volna a médiapiac viszonyainak „rendbetétele”, az aktusnak viszont ezúttal a Költségvetési Tanács ellehetetlenítéséhez vagy az Alkotmánybíróság hatáskör-csökkentéséhez mérhető hatalmi vetülete is volt - a közvélemény pedig az utóbbi tényezőt emelte ki. Hatalmi szempontból viszont ennek ellenére is motiváló volt a médiapiac feletti kontroll megszerzése. Nem meglepő ez a szándék annak fényében, hogy milyen frusztrációkat fogalmazott meg korábban a Fidesz a média vélt vagy valós baloldali elfogultságával kapcsolatban (elég például arra gondolnunk, hogy a 2002-es miniszterelnöki vitát miért a kampánycsend elé „szúrták be”...). Árnyalja viszont némelyest a képet, hogy éppen a közmédiumok területén kezdődött meg először a „kormányváltás”, ráadásul elég nyilvánvaló módon. Ez némileg azt az érvelést erősítheti, hogy a közmédiumok műsorpolitikájának egyértelmű jobbratolódása ellenére a Fidesz-KDNP „még biztosabb” hátországként szerette volna a közsajtót maga mögött tudni.
Az új médiatörvény kapcsán tehát többé-kevésbé világosan körvonalazódnak a kormány szándékai (még ha ezt világosabban is lehetne látni a törvány tartalmának részletesen elemzésével - úgy viszont könnyen elvesznénk a részletekben), sok kérdőjel maradt még a miértekkel kapcsolatban, legfőképp az időzítést nézve. A kétharmados többség erőpolitizálása kapcsán számos keserű pirulát le kellett már az ellenzéknek - és a közvéleménynek - tavaly május óta nyelnie, ezek viszont a hatalmi struktúrákat alakították át csak olyan mértékben, amelyek alapvetően nem változtatták meg a magyar politikai rendszer demokratikus jellegét. Hiába váltott ki itthon nagy felháborodást például az Alkotmánybíróság jogkörének csökkentése, európai szinten nem okozott gondot a kormánynak: a többségi demokráciafelfogású országok politikusai elsiklottak e felett - és az általános európai norma hiánya ugyanígy érvényes a többi hasonló intézkedésre is. A sajtóhoz, mint a demokratikus kontroll egyik legfontosabb eszközéhez hozzányúlni, olyan aknamezőnek bizonyult, ahol a közelgő soros elnökség miatt éppen minden robbanószerkezet élesítve volt. Az aknák pedig sorra robbantak. Nem csak az Európai Parlament baloldali frakciói fejezték ki heves ellenérzésüket, hanem még a jobboldali Merkel-kormány liberális külügyminisztere is határozottan elítélte az új szabályozást, annak demokrácia-defficites vonásait kiemelve. És a két hatás egymást erősítette: a soros elnökség ténye a kritikákat helyezte reflektorfénybe - a helyett, hogy a kormány az alapvetően jó hajrát produkáló szervezéssel növelhette volna presztízsét. Az, hogy a kormány végül jelezte az EB-vel együttműködési szándékat, a rossz rajt kozmetikázására volt csak elég. Alapvetően itthon a médiából mindenhonnan a Magyarországot ért kritikák szóltak, Európában pedig Orbán végképp nem tudott államférfivé emelkedni - ha más nem, maradt a szabadságharcos szerepe. Némelyest rosszul állt ez már neki, különösen annak fényében, hogy először még a strabourg-i EPP-frakción, sőt a néppárti EB-elnökön, Barosso-n keresztül is igazolni próbálta magát. Azon elképzelése, hogy valójában az ellenzék szándékos hisztériakeltése állna a kritikák mögött, különösen annak fényében tűnt visszásnak, hogy a 2006 őszi események után a Fidesz épp az európai közvéleményt akarta a kormány ellen hangolni. Nos, amit a jobboldal 4 év alatt nem tudott Brüsszelben és Strasbourg-ban elérni, az a mostani ellenzéknek - ha ugyancsak az MSZP és az LMP keltette fel a figyelmet a magyar sajtótörvényre - néhány hónap alatt sikerült, javarészt az ügy természete miatt. És alighanem Orbán számára ez volt a legkeserűbb pirula, nem pedig Daniel Cohn-Bendit lila gőzös szónoklata az EP-ben.
Ha az események dinamikáját nézzük, lényegében lehetetlen olyan tényezőt találni, ami a „médiaalkotmány” létrehozásának időzítését indokolná - vagy ha van, az egy olyan rendkívül zseniális kommunikációs csavar, amit a halandó politikai elemző - az ellenzékkel egyetemben - nem képes még felismerni. Tény, hogy az EU-elnökséget jogilag erős médiaháttérrel kezdte meg a kormány, amely hátország viszont közel sem volt elegendő a politikai ellenszél hatásainak kármentésére. Minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lett volna a kormány dolga, ha az új médiatörvényt - és akár az alkotmányt is - a soros elnökség után hozza meg, amikor már egyébként is kevésbé fordult volna ekkora nemzetközi figyelem hazánkra. Járulékos haszonként ráadásul jó fél évvel később kezdődött volna a jobboldali többség által kinevezett Médiatanács-tagok mandátuma - egészen 2020 második feléig. Megúszni újfent az ellenzék feltámadását sikerült: az MSZP és LMP komoly teret kaphattak volna kritikáik megfogalmazására, és az ügy további tematizálására, a Policy Solutions sajtóelemzése viszont kimutatta, hogy a prímet a különböző civil kezdeményezések vitték. Hiába, valós és érdemi kritikát csak koherens világkép és alternatíva mentén lehet megfogalmazni, amivel a jelenlegi baloldali ellenzék nem nagyon rendelkezik. A Jobbiknak rendelkezne ilyennel, de az új szabályozás éppen az ő vitorlájukból fogta ki a szelet.
A kormány hatalmi nyereségei - az említett jogi háttér (hatalmi dimenzió), a újabb politikai szimbólumok a materiális politizálás elhalványítására és a Jobbik tematikájának visszaszorítása - eltörpülnek a veszteségek mellett: az európai közösség szimpátiájának elvesztése, illetve az ellenzéki civil társadalom megszerveződése egy közös platform találása révén. Ha az időzítést nézzük, valószínűleg a kormány túlbecsülte az erőpolitizálás adta lehetőségeit - vagyis rosszul mérte fel a belső politikai lehetőségek és a külső mozgástér egymáshoz való viszonyát. Vagyis attól függetlenül, hogy jónak tartjuk-e az új médiatörvényt vagy sem, meghozatalának módja és időzítése alighanem a második Orbán-kormány első évének legnagyobb politikai melléfogása volt.
