A második Orbán-kormány első évét értékelve ahhoz a körülményhez kell igazodjak, hogy írásom terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé sem az egyes események értékelését, sem az ágazati politikák átfogó, rendszeres áttekintését - de még a legfontosabb ügyek kiemelését sem, tekintve az elmúlt 12 hónap felfokozott politikai légkörét. Amire itt vállalkoznék, az egy olyan írás, amely egy-egy átfogó kormányzáskötet felvezetőjének, esetleg kivonatának lenne alkalmas. Fő célom a kormányzás dinamikájának megértése, az ehhez választott időbeli elemzési egység pedig a kiterjed a Fidesz-KDNP ellenzékben tanúsított politikájára is - a pontos határokról még a későbbiekben szólok. A kérdést 3 vizsgálati fókuszon keresztül közelítem meg: az időbeli hatások, a politikai folyamatok, illetve a hatalmi viszonyok alakulásának elemzésével.
Az időbeliséget vizsgálva politikailag elsősorban a Gyurcsány-korszakhoz való viszony képezte az ellenzéki évek legsúlyosabb örökségét a jobbközép pártszövetség számára. Egyrészt, a Fidesz-KDNP nem csak a népszerűségi mutatókat tekintve profitálhatott a szociálliberális elit elkövette hibákból, hanem számos olyan társadalmi attitűdökben rejlő aknát fedezhettek fel, amire ők semmiképpen sem akartak rálépni - ez később nagyban befolyásolta a politikai kockázatvállaláshoz való viszonyukat. Másrészt, a politikai közeg erősödő polarizálódása olyan helyzetet teremtett meg, amelyben a táborok egyre inkább az ellenféllel szemben határozzák meg magukat, és amely helyzet inkább az ellenzéknek kedvezett. A jobboldal élt is a lehetőséggel, és - főleg 2006 után - lényegében ott támadta a kormányzati politikát, ahol azon akármilyen támadási felületet talált, sokszor a koherens ideológiai pozíció teljes hiányával. Egyszer a kormány megszorító politikáját bírálták, másszor pedig a romló makroökonómiai mutatók kerültek középpontba. Egyszer a kiadáscsökkentést, másszor pedig a növekvő államadósságot kérték számon. Ez paradox helyzetet eredményezett: a Fidesz úgy valósította meg szinte ideáltipikusan a Giovanni Sartori által „felelőtlen ellenzéknek” nevezett politikai magatartást, hogy közben folyamatosan váltópárti státuszát hangsúlyozta, és a kormányzás átvételére készült. Az a Fidesz kisebb önsorsrontásának csak a kisebbik része volt, hogy szinte teljesíthetetlen mércét állított a kormányzó többséggel szemben, a nagyobbik probléma ott jelent meg, hogy szitokszavat csinált olyan szükségszerűségekből (elsősorban a „megszorításból”), amelyek akarva-akaratlanul hozzátartoznak a felelős kormányzati magatartáshoz. A felelős ellenzékiség határát végleg 2008. március 8-án lépték át, amikor a „Szociális népszavazáson” azt az üzenetet küldték a választópolgároknak, hogy a jobbközép egy 300 forintos tételt is hajlandó az emberekre bízni. Ennek a magatartásnak összességében két hosszú távú következménye lehetett: a felelős kormányzás ellehetetlenülése, vagy másik oldalon a hitelesség teljes elvesztése.
Azt, hogy a múlt öröksége a jövő kormányzását hogyan befolyásolja, leginkább a jelen szükségszerűségei határozzák meg. A második Orbán-kormány mozgástere ebből a szempontból meglehetősen szűk volt. A Magyarországnak hitelező IMF-et, és a gazdasági stabilitást őrző Európai Bizottságot nem különösebben érdekelték a kormány népszerűségi mutatói, sokkal inkább a makroökonómiai helyzet stabilizálása. Az EU-elnökség, mint külső tényező kevésbé zavarta az új kormányt, a gazdaságpolitikára nehezedő külső nyomással volt egy ellentétes irányú politikai kihívása is a kormánynak: a közeledő önkormányzati választások.
A 2010-es kormányra kerülés előtti eseményeket azért ilyen fontos külön értelmezni, mert az idő jelenti a leginkább azt a feszültségi teret, amelyben a kormány - a bűvös kétharmad ellenére is - minden fronton determizmusokkal néz szembe, és így nagyban magyarázzák a későbbiekben kijelölt irányokat. És ezen irányok közül kétségkívül a legnagyobb kihívás annak az ösvénynek a megtalálása volt, amelyen a kormány a korábbi retorikai fordulatainak (adócsökkentés, megszorítások hiánya) is eleget téve állva tudott maradni a külső szereplőkkel folytatott érdek-konfliktusban - amit a hazai közvélemény számára sokszor egyfajta „szabadságharcként” állított be. A kommunikációs ellentétek feloldására könnyen választhatta volna Orbán Viktor brit kollégájának, David Cameron-nak a stratégiáját, aki az elődjeitől örökölt válságos állapotokra hivatkozva tudta a fiskális szigort választói torkán lenyomni. A Fidesz viszont itt inkább a Gyurcsány-kormány elrettentő példáját látta, amely a 2006 nyarán elindított konvergencia-program - és nem kis részben az öszödi beszéd - nyomán ősszel katasztrofális vereséget szenvedett, és később kommunikációs defenzívába szorult. Személyes meggyőződésem, hogy az Orbán-kormánynak abban a pillanatban a lehetőségek maximumát merítette ki a bizalmi indexe, amit a Cameron-féle kommunikáció alkalmazásával egy hosszú távú bizalmi befektetésre élhetett volna fel. E helyett inkább - elsősorban Budapesten - biztosra akart menni, de az ellenzék szervezetlenségét és enerváltságát látva talán túlzott volt óvatossága. Mindazonáltal az „állapotfelmérés” itthon is megtörtént, jelentősége sokkal inkább a szükséges áldozatok indoklására szorítkozott, mintsem arra, hogy ezzel megfelelő mértékű és átfogó strukturális reformokat legitimáljon.
A „kitakarás” ezen formái másrészt viszonylag jól működnek a kormány politikájában, főleg arra tekintettel, hogy Orbán Viktor hol és milyen eszközökkel igyekezett saját mozgásterét tágítani. A szimbolikus politizálás megnyilvánulási formái (kettős állampolgársági törvény, új médiaszabályozás, egyházjogi törvény módosítása, stb.) arra kiválóan alkalmasnak bizonyultak, hogy elképesztő tempót diktálva, az ellenzéknek levegővételnyi helyet sem engedve tematizálják a politikai napirendet. Itt viszont újra felvetődik a kérdés: a kormányba vetett bizalom fenntartása megéri-e az aktuspolitizálással járó külső és belső konfliktusokat (magyar-szlovák vita, médiatörvény nagyon kedvezőtlen európai fogadtatása, stb.)? Ebből a szempontból ugyancsak van néhány kérdőjel a kormányzati struktúra brit mintájú átalakítása kapcsán, amely kielégíti ugyan a „kisebb kormány” (ami közel sem egyenlő az olcsóbb kormánnyal) iránt vonatkozó népi elvárásokat, de előreláthatólag is sok nehézséget hordozott magában - mind az EU-elnökségre, mind a későbbiekre vonatkozóan. A kormány pedig a szűk külső mozgásterén hol tudott tágítani, hol pedig inkább az időzítéssel tudta a történések élét tompítani. Erre jó példa a márciusban bemutatott Széll Kálmán-terv is: a kormány végül - hónapokat várva - kiadáscsökkentésre szánta el magát, amiket pedig inkább a közintézményekre, mintsem közvetlenül a választópolgárokra nézve igyekezett elérni.
A kormány mozgásterének harmadik dimenziója az időbeli determizmusok illetve a külső és belső elvárások mellett természetesen a hatalmi viszonyokban látandó. Ebből a szempontból nem volt kétség afelől, hogy az Fidesz-KDNP nem fogja hagyni, hogy a politikailag egyedül járható útról a független kontrollintézmények letérítsék. Az Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács hatáskörének csorbítása, vagy a médiaszabályozás intézményrendszerének átszabása egy olyan folyamatot indítottak meg, amely az új alkotmánytervezetben csúcsosodott ki, melyben lényegében a jobboldal mostani parlamenti többéséghez igazítják a pártfüggetlen hatalmi intézmények szabályrendszerét. Ezzel a felfogással vitatkoznának azok az elemzők akik szerint nem történik más, mint a többségi demokrácia-modell kiépítése, én személy szerint továbbra is eseti hatalomtechnikai okokra vezetném vissza a mostani változásokat. Erre a legfőbb érvem az, hogy demokrácia-felfogásből eredő átalakítások valószínűleg következetesen ebbe az irányba mutatnának. Ezzel szemben 3 fajta hozzáállást tanúsít a kormány: a kinevezések révén elfoglalható intézmények megőrizhették közjogi státuszukat, vagy meg is erősödtek (ÁSZ, Legfőbb Ügyész); a nehezen, vagy nem elfoglalható intézmények (pl. Alkotmánybíróság) hatásköre „testre lett szabva”; végül, a kettő szintéziziseként voltak olyan átalakulások is, amelyek mind a rekrutációs, mind a hatásköri szabályokat is átírták (Médiatanács, Költségvetési Tanács).
Összegezve, egy különös kettőség jellemzi az Orbán-kormány eddigi magatartását: egyik oldalon a minősített parlamenti többség korlátlan uralmát, a másikon viszont a nemzetközi intézmények és az érzékeny költségvetési helyzet szorítása mellett nagyban saját retorikájától is behatárolt politikai aktort láthatunk. A közjogi szerkezetek magabiztos barkácsolása az előbbit, a sokszor homályos és bizonytalan gazdaságpolitikai lépések viszont az utóbbit láttatják inkább. Mindazonáltal az első év problémái - nehézkes kezdetű EU-elnökség, szimbolikus politika kontraproduktív hatása, szerencsétlen gazdaságpolitikai megnyilatkozások - intő jelet adhat a mostani kormánynak. Egyrészt, sok, Orbánnál kevésbé megosztó politikus is belebukott a „sajtótájékoztatóknak való kormányzásba”, amikor a választói bizalom megtartása fontosabbá válik a kijelölt politikai céloknál. Ha három év múlva tényleges eredményekkel akar Orbán Viktor a választókhoz fordulni, jobb lesz, ha megszívleli a gondolatot: Gyurcsány és Bajnai kényszerpályának kerülése idővel maga is kényszerpályává fog válni.
