A 2010.évi CLXXXV. törvény, vagyis a Médiatörvény felháborodást, ellenérzéseket és tüntetéshullámot indított el mind az utcákon, mind az ellenzéki pártok parlamenti soraiban, mind pedig a publicisták tollaiban itthon és külföldön. Érdemes elsősorban megnézni, mire is hivatkoztak a köz- és szakvélemények, amikor az új törvényt a sajtószabadság halálaként értékelték, miért is gondolják úgy, hogy a médiatörvény a hatalom koncentrációjának eszköze a kormánypárt kezében – a törvény szövegét olvasva vajon igazuk lehet? A következő felmerülő kérdés pedig, vajon a médiatörvény körüli felbolydulás és elégedetlenség megingatta-e a Fidesz biztos és/vagy bizonytalan szavazóinak bizalmát, valamint hogy a történések folyama alapot szolgálhatott-e a baloldali gondolkodók számára, hogy az általuk előre jósolt sötét napok bekövetkeztére igazolást leljenek?
Az új médiaszabályozás körüli vitát alapvetően a december 21-én elfogadott médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény váltotta ki, ám kitöréséhez nagymértékben hozzájárult a közszolgálati médiák összevonása is. A Médiatanács kizárólagosan kormánypárti tagjainak kilenc évre való megválasztása keltette talán a leginkább negatív visszhangot, melyet a demokratikus keretek megbontásaként és a szabadságjogok egyértelmű támadásaként lehetett értelmezni. Könnyen megállapítható ugyanis az a tendencia, miszerint a kormány bizalmi emberei kerülnek jelentős és egyre hosszabb időt felölelő hatalmi pozíciókba, mely pozíciók helyes működésük esetén a függetlenség státuszában őrzik a hatalmi egyensúlyok kényes működését. A kérdés tehát abban a kérdésfeltevésben ragadható meg, hogy a média részese a kormány ellenőrzésének, vagy a hatalomnak kell ellenőrzése alá vonnia a médiát. E kérdés eldöntéséhez történelmi tapasztalatunk mellett Frank La Rue, ENSZ szólásszabadság-raportőre mutatott utat: szerinte az efféle gondolkodásmód, vagyis „a környezet szabályozását erősen szorgalmazó gondolkodásmód vezetett autoriter rendszerek kiépüléséhez a világ más tájain”. Új és szigorú médiaszabályozásra szükség volt: a televízióból áradó szenny, a szülők nemtörődömsége, a tévészolgáltatók nyereségorientáltsága, a közszolgálati médiák rossz és szakszerűtlen vezetése vezetett oda, hogy az adásokat ma már valóban nem a szabadság, hanem szabadosság jellemzi. A probléma ezért nyilvánvalóan nem a gyermekek és kiskorúak védelme miatt fogalmazódott meg, hanem a Médiatanács széleskörű önkényessége és „önhatalmú beavatkozásának veszélye” miatt, amely hatalmas bírságok kiszabása által veszélyezteti az öncenzúra megjelenését, így pedig a politikai véleménynyilvánítás és tájékoztatás szabadságát.
Az Európai Unióból érkező bírálatok könnyű táptalajt biztosítottak az ellenzék számára ahhoz, hogy érvelésük létjogosultságának érvényt szerezzenek a hazai közvélemény előtt. Tiltakozásul a parlamentben is láthattuk őket, amint az MSZP a Népszava üres címlapjával, az LMP szájkosárként emlegetett narancssárgán leragasztott szájjal tiltakozott a Médiatörvény egésze ellen. E figyelemfelkeltő akciók, valamint az egyéb országos szintű tüntetések nyilvánvalóan nem csupán a sajtószabadságról és a médiatörvényről szóltak, inkább a balliberális és demokrata ellenzék ismételt egységesítéséről, a kormánnyal szembeni összefogás ürügyeként szolgáltak. Az események nyilvánvalóan sikeresnek bizonyultak, hiszen rengeteg ember vonult utcára, és amennyiben az imént említett politikai indokok húzódnak a háttérben, e megmozdulások sikeresnek mondhatók. Az elmúlt húsz év baloldali szavazói, akik csalódtak pártjukban, esetleg teljes mértékben elvesztették szavazói motivációjukat és mobilitásukat, azok ismét felfedezhették a közös ellenfél képét. Több közvélemény-kutatás is készült a Fidesz-KDNP szavazóbázisának változásairól, a pártpreferenciák jelenlegi állásáról. Az eredmények ugyan egybeesnek a választások utáni kormányok támogatottságának általános visszaesésével, a TÁRKI felméréséből egyértelműen látható: ugyan a Fidesz-KDNP tábora egyharmadával csökkent, a szavazók inkább a bizonytalanok táborát erősítették, mint az ellenzékiekét. Feltételezésem szerint tehát az MSZP az utóbbi időben apolitikussá vált szavazóit tudta sikeresen mozgósítani, közös célt adva kezükbe.
Politikai tapasztalatának fényében nem gondolhatjuk a Fideszt annyira naivnak, hogy ne lett volna tisztában a törvény megszületése által kiváltott bírálathullámnak az EU részéről, főként a soros elnökség kezdetekor. Mégsem tudta csillapítani azokat sem hiteltelen fordítások küldése által, sem pedig módosítások ígéretével. A módosítások ugyan megtörténtek, hiszen az Európai Parlament nyomásának talán még Orbán Viktor is engedni kényszerül, ám az alkotmányozás előtérbe kerülése nagymértékben eltolta a hangsúlyokat. Így talán a médiaszabályozás körüli botrány elülni látszik, az ország vezetésének bírálata kihat úgy a soros elnökség megítélésére – annak sikerei ellenére –, mint az ország nemzetközi kapcsolataira és helyzetére Európában.
