A második Orbán-kormány egyik első, nemzetközileg is igen nagy port kavaró intézkedése volt a médiatörvény, vagy médiaalkotmány megalkotása. Ezt a törvényt külföldön és belföldön egyaránt támadták, sokan a sajtó- és szólásszabadság teljes megsemmisülését és jobboldali diktatúrát jósoltak az intézkedések megvalósulása esetében.
A médiaszabályozás rendjének teljes átalakulása némileg kilóg a sorból, már ami a kormány törvényhozási és kommunikációs logikáját illeti. Egyrészről érthető a szabályozás átalakítása, hiszen a Fidesz korábbi retorikájában gyakran szerepelt az a vád, miszerint a magyarországi médiumok erősen balra tolódtak, ennek megfordítására pedig tökéletesen alkalmasnak látszik az új törvény. A médiapiaci szereplők jogainak és kötelezettségeinek meghatározása egy olyan testület irányítása alá került, melynek tagjait a Fidesz-KDNP koalíció akaratának megfelelően választanak ki, hiszen kétharmados többségével a kormánykoalíció kezében a döntés, ennek megfelelően pedig az ellenzéki pártok által javasolt összes nevet el is vetették. Ezzel a kormánykoalíció száz százalékban érvényesítette a zsákmányelvet, illetve elérte, hogy nagy valószínűséggel akkor is megkerülhetetlen tényező legyen, amikor új tagok kinevezésére kerül sor. A kormány a médiatörvény megalkotásával is kifejezésre juttatta, alapelve szerint a médiát szabályozni kell.
Amivel a kormány talán nem számolt igazán, az a törvény rendkívüli visszhangja, országhatárokon belül és azon kívül is. Talán a belső kritikák azok, amik kevésbé okoztak sérülést a kormány számára, hiszen az ellenzéki pártok nem igazán tudtak egységes képet felmutatni ezzel kapcsolatban, azonban nem elhanyagolható az a tény, hogy a törvény lehetőséget adott a civil kezdeményezéseknek, ezek pedig sikeresen gyűjtötték össze egy zászló alá a kormánypolitikával egyet nem értő tömegeket.
A törvényben szerepelnek olyan kritériumok, amelyek hangzásukban tökéletesen megfelelnek az állami frekvenciákat használó média felé támasztható elvárásoknak, mint például az, hogy a törvény kimondja a sokszínűség védelmét, a gyűlöletkeltés tilalmát bármely személy, nemzet, közösség, kisebbség vagy egyház, vallási közösség ellen, illetve a kirekesztésre alkalmas műsorok közlésének tilalmát. Az aggályokat azonban ezen rendelkezések gyakorlati alkalmazása jelenti, tekintve, hogy ezekben a kérdésekben a Médiatanács határoz, melynek tagjai a kormánytöbbség által javasolt személyek, innentől kezdve pedig kritizálhatóvá válik, hogyan is értelmezik a kirekesztés vagy a gyűlöletkeltés fogalmát.
A médiapiacról szóló uniós irányelvek pedig elég nagy mozgásteret engednek a nemzeti szabályozásnak, ugyanakkor a sajtó- és szólásszabadság olyan demokratikus alapelv, amelynek vélt, vagy valós megsértése könnyebben vált ki egységes bírálatot az európai politikusokból, mint mondjuk az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása. A külföldi kritikák elsősorban azt emelték ki, hogy a törvényi szabályozás nem irányulhat a televíziós, rádiós műsorszolgáltatók által sugárzott tartalomra, a számonkérés pedig a fogyasztók feladata, nem az államé. A másik legfontosabb pont pedig a független médiahatóság igénye, amelynek kritériuma lenne, hogy a döntéshozók között képviselve legyen az összes párt, illetve a média- és sajtószervezetek. Továbbá a rendkívül hosszú, kilenc éves megbízatás sem nyerte el a külföld tetszését, főleg úgy, hogy ez egyszer még meg is hosszabbítható.
Kérdéses, hogy megérte-e a kormány számára a médiaszabályozás átalakítása, annak fényében, hogy az ezzel kapcsolatos nemzetközi sajtóhírek meglehetősen borús képet festettek a magyarországi sajtószabadság helyzetéről, és az ezzel kapcsolatos viták és ellenérzések teret nyújtottak a civil kezdeményezéseknek, hogy összefogják az embereket. A viták azonban szépen elcsendesedtek, az új szabályozás életbe lépett, a politikai napirendet pedig más témák vonták az uralmuk alá.
