„Magyarországon megszűnt a sajtószabadság”- hirdette több országos lefedettségű napilap 2011. január 3-án, két nappal az országgyűlés által megszavazott új médiaszabályozás hatálybalépését követően.
Amennyiben feltétel nélkül elfogadnám az igazságtartalmát eme kijelentésnek, akkor a címben feltett kérdésre egyértelmű igennel kéne válaszolnom. Ez azt jelentené, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség a két klasszikus hatalmi ág (kormány és parlament) szolgáltatta politikai zsákmányon túl- az új médiaalkotmánnyal- megszerezte a negyedik hatalmi tényezőként funkcionáló média feletti felügyeletet is, ami súlyos aránytalanságokat indukálna a jogállamiság garanciális keretének tekintett fékek és ellensúlyok rendszerében. Jelen elemzés célja, hogy átvilágítsa az említett jogszabályt rámutatva azokra a rizikófaktoraira, melyek potenciálisan alkalmasak a lehetnek a politikai beavatkozás csatornáivá válni, illetve ténylegesen veszélyeztethetik az állam demokratikus működését, vagy valamely alapvető szabadságjog érvényesülését.
A törvény megalkotásának módja és körülményei már önmagukban megkérdőjelezik, hogy a kormány-a kétharmados parlamenti támogatás birtokában - tiszteletben tartja-e a felelős jogalkotásra vonatkozó írott és íratlan szabályokat. Egyrészt azáltal, hogy egyéni képviselők nyújtották be a törvényjavaslatot és nem a kormány, mint testület, jogilag mentesültek a formális társadalmi párbeszéd lefolytatása és az ide vonatkozó hatástanulmányok elvégzési kötelezettsége alól. Másrészt nem kizárólag a széleskörű „nemzeti konzultáció” maradt el ezúttal, hanem az életképes és stabil jogszabályok születését elősegítő szakmai diszkussziók és viták is.
Közerkölcs definiálása
A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény rendelkezései szerint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (erről később lesz szó) köteles eljárni, ha a médiatartalom szolgáltatója megsérti a közerkölcsöt vagy az ország alkotmányos rendjét. Ez a két objektíven meglehetősen nehezen értelmezhető tényállás nem újdonság a magyar jogrendben, hiszen már az 1986. évi sajtótörvényben is megjelenik. A különbség annyi, hogy az utóbbi jogszabály pártállami kereteken belül jött lére, így érthető a közerkölcs, mint a sajtószabadságot korlátozó tényező alkalmazása, viszont a múlttal deklaráltan szakítani kívánó és a modernizálás szellemében cselekvő kormány részéről nehezen magyarázható a definiálatlan közerkölcs-fogalom hatályban tartása. Az alkotmányos rend kifejezés használata pedig azért kelthet visszatetszést, mert a napokban elfogadott új alaptörvény,- mely tartalommal tölti meg a fogalmat- nem széleskörű politikai-társadalmi konszenzus szülte konstrukció, és épp ugyanazon képviselők szavazták meg, mint akik az új médiatörvényt is. Következésképpen mind a két tényállást közvetetten ugyan, de a regnáló kormánypártok határozzák meg: az elsőt a politikailag egyszínű NMHH döntéseivel, míg az utóbbit a vitatott új alkotmány rendelkezései útján.
Tartalom szabadsága
A piaci alapon működő, magántulajdonban lévő médiumok esetében erősen aggályos bármiféle tartalmi követelményt megfogalmazni az állam részéről. Az új törvény mégis ezt teszi, megteremtve a politikai beavatkozás lehetőségét. A szerkesztői autonómia és függetlenség elengedhetetlen a plurális, profitorientált média-aréna egészséges működéséhez. Amennyiben az állam határozhatja meg, hogy egy hírműsorban egyes események mennyire relevánsak, azaz mekkora teret kell kapniuk a tájékoztatás során, akkor a központi hatalom a kívánatos kontroll-funkció helyett már befolyásoló tényezőként jelenik meg, ami nem csupán a modern sajtóviszonyoktól teljesen idegen, de a demokratikus állam képével sem összeegyeztethető.
A hatalmi centrum: NMHH
Sem a közerkölcs és az alkotmányos rend, mint hivatkozási alapok konzerválása sem a tartalom-követelmények felállítása önmagukban nem jelentenének effektív veszélyt a negyedik hatalmi ág függetlenségére, ha a törvény nem hozná létre a páratlanul széles jogkörrel rendelkező új kontrollhatóságot, az NMHH. Az autonóm hivatal csúcsszerve a médiatanács a megszűntetett ORTT jogutódjának tekinthető, de jogosítványai és belső hatalmi viszonyai merőben eltérőek. A grémium aránytalanul megállapított hatásköre és a hozzárendelt jogi eszköztár nem csak a kívánatos intézményesített kontrollt teszi maximálisan lehetővé, hanem ezt meghaladva az intézményesített befolyásolást is. A testület „mindenhatósága” már a pályáztatási szabályozásnál megmutatkozik: bármikor megszüntetheti az eljárást, ha „mérlegelése szerinti médiapolitikai szempontok” a pályázat lefolytatásával nem biztosíthatóak, vagyis tulajdonképpen eme indoklással bármilyen pályázót visszautasíthat. Megszűnnek tehát az átlátható döntéshozatal és elbírálás garanciái, helyébe az önkény lehetősége lép. Hangsúlyozom, hogy itt mindösszesen a széles jogkör biztosította lehetőségekről beszélek és nem a napi gyakorlatról. A szelekciós mechanizmus nem kizárólag az új médiumokra esetében érvényesülhet, hanem a meglévő médiatartalom-szolgáltatóra vonatkozóan is. A médiatanács ugyanis olyan aránytalan mértékű bírságok kiszabására is felhatalmazást kapott, amik a gyakorlatban ellehetetleníthetik az adott médium további működését. Aggályos továbbá, hogy a médiatanács feladatkörének ellátásához (szükségtelenül) „kvázi” nyomozati jogkört rendelt a jogalkotó, mely felhatalmazza, hogy bármilyen médiatartalommal kapcsolatos dokumentumot áttekintsen, akár törvényi védelem alatt álló, titkos információkra is kiterjedően.
Meglátásom szerint a három rizikófaktor (hivatkozási alap, tartalom-követelmény, NMHH) permanens, politikai indíttatású felhasználásakor (visszaélés) beszélhetnénk a sajtószabadság megszűnéséről és az alapvető szabadságjogok megsértéséről. Kockázatos azonban, hogy a kormányzat megteremtette a garanciák nélküli önkény alternatíváját a médiaszabályozás és kontroll területén, az Európában szokatlanuk kiterjedt kompetenciával és jogkörrel felruházott hatóság felállításával, valamint tagjainak megválasztásával. Az igazi problémát az új szervezet személyi összetételében látom, mert véleményem szerint egy ilyen kiemelten fontos területet felügyelő hatóságnál elengedhetetlen a politikai pluralizmus bizonyos mértékű megjelenítése. Természetesen nem várható el a jelenlegi aszimmetrikus politikai-hatalmi struktúrában egy ORTT-hez hasonló kiegyensúlyozott összetételű szerv létrehozása, de ha a kormány gesztust gyakorolna és legalább a parlamenti arányoknak megfelelően képviseletet biztosítana benne az ellenzéki pártok jelöltjeinek is, akkor nem csak növelné a médiatanács legitimitását, de párhuzamosan csökkentené az ellenzék kommunikációs munícióját. A kormánypártok tehát ténylegesen még nem „vették be” a negyedik hatalmi ágat, de az elválasztó falakat már teljesen lebontották és innentől csakis önmérsékletükön múlik minden, de a csábítás minden bizonnyal óriási lesz…
