Egy év politikai változásait, kormányzati teljesítményét értékelni nem könnyű, de mindenképpen kedves feladat egy politikai elemző számára. Hatások és eredménymutatók híján, nagymértékben a politikai összefüggések ösztönös fellogása működik.Egy év időintervallum, a politika szempontjából nem nevezhető igazán soknak, és ha azt vesszük alapul, hogy egy friss, és szemmel láthatóan még a felek számára is feldolgozandó politikai helyzetben, az addigi ellenzék veszi át a hatalmat kétharmados többséggel, számolnunk kell azzal, hogy egy nehezen megítélhető időszakot kell vizsgálnunk.
További kérdést vethet fel, egy elfogadható és visszakövethető elszámolási-viszonyítási rendszer hiánya, mely hitelesíti magát az elemzést. Sem a választási program és annak ígéretei, sem az összehasonlító elemzés, végképp nem egy normatív igazságosztó felfogás nem szolgáltathat alapot a teljesítmények értékeléséhez. Ugyan az állampolgári elvárások a választási ígéretek betartásán értelmezik, és annak margóján követik nyomon a politika ténykedését, elemzői oldalról –ismerve a politika hatalmi rendszeréből fakadó mechanizmusokat- nem tartanám teljesen megfelelőnek azt. Egyébiránt a Fidesz választási ígéretei, még a szokásosnál is absztraktabb formát öltöttek. Ahelyett, hogy a párt konkrét programpontokkal operált volna a kampány során, egy hangsúlyos értékrendszert mutatott a választók felé. Egyfelől az adócsökkentés, a munkahelyteremtés, a család, az otthon és a közös újrakezdés lehetősége, másfelől a korrupció és bűnözés felszámolása, a rend és béke megteremtése volt a legfőbb ígérete a Fidesz kampányának.
A Fidesznek elég ideje és tere volt arra, hogy átgondolja leendő lépéseinek sorát. Gyakorlatilag a 2006-os önkormányzati választások óta kimutatható egy olyan többség a párt mögött, mely a későbbi sikereinek záloga is. Ennek a többségnek legfőbb tulajdonsága ugyanis a szilárdság. A Gyurcsány kormány és miniszterelnöke körüli botrányok, a világgazdasági válság és hatásai, egyre nagyobb mélységbe taszították a magyar baloldalt. Világossá vált, hogy az ország más vezetés alá kerül 2010-ben. Az egy párti kétharmados kormányzás, a magyar választási rendszert látva, nem is tűnt olyan kivitelezhetetlen küldetésnek. A valós verseny nélküli választás mellett a hosszabb távú politikai célok és törekvések is megfogalmazódhattak.
A Fidesz eredeti forgatókönyve valószínűleg elsődlegesen a hitelességre épült: lekövethető és igazolható lépéseket kell tennie, választói számára. Bizalmat nem veszíthet ,hiszen az elmúlt nyolc év tanulsága lebeg a szeme előtt: a választói psziché érzékeny, és radikális szavazatmozgásokat okozhat. A közérdeklődés középpontjában a sokat hangoztatott „Változás” állt. Ennek megfelelően is látott munkához a második Orbán kormány.
A kormány rég nem látott törvénykezési tempót vett fel, mely ékes bizonyítéka annak- legalábbis a kormányzati ciklus kiindulópontjára értelmezve-, hogy határozott elképzeléssel lépett „hatalomra” a Fidesz-Kdnp. Az olyan többé-kevésbé szimbolikus intézkedéseket, melyek álláspontjukban már jó ideje köthetőek a Fideszhez, és arculatát meghatározó tényezővé léptek elő, azonnal elővett és érvényesített a kormány.
Az első intézkedések egyikeként rendezték a kettős állampolgárság kérdését. Itt már feltűnni látszott az „erős állam” képe. A kissé megosztó nemzetközi vélemények ellenére a párt nem tekintett el álláspontjától, miszerint az országhatáron kívül eső területeken élő magyarok is kaphassanak állampolgárságot. A másik hasonló intézkedés a „kisebb parlament” ügye. A parlamenti képviselők számának radikális csökkentése is egy régóta hordozott téma a magyar politika számára. A politikai elit önmagára alkalmazott, mértéktartó és szabályozó rendelkezései mindenképpen bizalmat ébresztő kezdeményezésnek számítanak a közvélemény szemében. Ezen intézkedések közös pontja a reprezentáció: a párt által képviselt és erős társadalmi támogatottságnak örvendő kérdéseket rendezte le, s egyúttal jelezte: ígéreteit bizonyítani képes, a nemzeti érdekeket prioritásként kezelő kormány alakult meg Magyarországon.
A kormányalakítás tényéhez köthető és a kezdeti szépészeti beavatkozásokon túlmutató törvénykezési pontok jól körülhatárolhatóak. A parlamenttől elkülönített, de a törvényhozói-végrehajtói hatalom mellett működő intézményeket erős befolyás alá vonták. Olyan intézményes keretfinomításokat hajtottak végre, melyek a parlamenti erőviszonyokat felerősítik, teremtve a törvényalkotásnak így egy olyan kontinuumot, mely könnyű átfutást biztosít a kormány elképzelései számára. Tételesen fontos jelezni ezeket, természetesen a teljesség igénye nélkül. Új önkormányzati választási rendszer kialakítása, az alkotmánybíróság összetételének jelölési úton való befolyásolása, az államfő személyének kérdése, az Állami Számvevőszék elnöke személyének kérdése, a Gazdasági Versenyhivatal összetétele, a kormánytisztviselők felmentésének leegyszerűsítése - az indokolás nélküli elbocsátások kérdése. A törekvések ezen szintjén nem állt meg terjeszkedés, a hatalmi háló tovább szőhető: a bíróságok kérdése egy jó példa lehet, a még hasonló elven átalakításra váró intézményi lehetőségekre. Az igény, a formális akadályok elhárításán kívül, a kompromisszummentesség. Egyetlen rést sem szabad hagyni a pajzson. Az első év konklúzióját részint megvonhatjuk: hatalmi és személyi kérdések tisztázása a kétharmad tükrében.
A politika és közvélemény dimenziói által leginkább érintett területek, a nyugdíjrendszer átalakításával, és a médiatörvénnyel, és az alkotmányozás kérdésével kapcsolatosak. Mindhárom témáról elmondhatjuk, hogy a tartalmi kérdéseket azzal egyenértékű, és a kormányzati politikai stílussal kapcsolatos viták egészítették ki. Az első főként a nyugdíjstruktúrát és monetáris érdekeket érintő kérdéskör, melynek leginkább két kritikája fogalmazódott meg. Egyrészt kényszerítő ereje, a munkamenet lefolyása zavarta a közvéleményt, hiszen nagyrészt kizárták a konzultációból, másrészt részérdekeket kiszolgáló mivolta: az átalakítás „sebtapasz jellegű” orvoslása csak a jelen nyugdíjproblémájának. A második egy könnyű szabályozottságot érvényesítő eljárást igyekezett megvalósítani, melynek legnagyobb vesztese maga a kormánypárt volt. Olyan közösségi szerveződéseket vonzott és könnyen kommunikálható ellenvetésekre talált, melyek az állandóan napirenden tartható, legitimitáskérdésre helyezték a hangsúlyt. Harmadikként az alkotmányozás kérdése, a számomra legnagyobb jelentőséget érdemlő kérdés. Nagy választóvonalat jelenthet a kormányzati ciklust figyelembe véve. A funkciójában leginkább szimbolikusnak nevezhető új alkotmány problémát jelenthet az összes politikai szereplő számára. Kétes hírnevű és legitimációs válsághelyzetet sejtető alaptörvény születése van kialakulóban. A Fidesz minden eszközt felhasznál legitim kétharmados többségének érvényesítésére, ezzel együtt az ellenzék felé képtelen bármilyen gesztusszintű párbeszéd kialakítására. Ez komoly következményeket von maga után. A talaját vesztett ellenzéki politika, az akaratos és önkényelvű karhatalom képét látja és láttatja a Fidesz politikájában. Ez a szimbolikus jelentőségekre építő, és a hatalom megfogására irányuló következetesség találkozik a „húsvéti alkotmány” dokumentumában. Tovább nincs, mert nem lehet. Az érzelmeket mozgósító üzenetet nem, a hétköznapi léptékben megjelenő hasznosságot lehet, és el is kell adni a választópolgárnak. A kormány politikájában nagyobb vállalásokra kényszerül.
A Fidesz permanens kampánya gyakorlatilag 2002 óta komoly munkával érvényesülni képes. A kormányzati szerep már egészen más tészta. A kormányzás mindenkori befolyásolója a támogatottság kérdése: politikailag kemény, megosztó, sokszor nehezen vállalható döntéseket kell meghozni, mely a háttértábor elvesztéséhez vezethet. Ha nem találnak megoldást azoknak az alrendszereknek a problémáira, melyeknek égető szüksége a rendszerváltás óta látszik, komoly elszámolási problémával ugyan közvetlen nem kerülnek, de egy elveszett lehetőség után bánkódhatnak a mostani kormányoldalon. Az önkormányzatok kérdése, az egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer hosszú távú megoldás után, a benne és vele élő emberek valódi vezetők után kiáltanak.
A folyamatosan széttartó, és a párhuzamosait a messzi végtelenben sem találó magyar politika, hosszú távon nem tudja kezelni az „önállósodó”, és mindenkinek megfelelni képes gyűjtőpártokat. Szakmai szintű hatékonyság és a nyolc év ellenzéki létének frusztrációit maga mögött tudó kétharmados párt megalapozhatja a párt és az ország sikereit egyaránt.
