2011.04.25.
01:29

Írta: cayenne

Hogyan legyünk hírhedtek Európában?

(Médiatörvény 2010.)

 

     Nemzetközi szinten híressé válni nem könnyű feladat. Európában a figyelem viszonylagos középpontjába kerülni még nehezebb. A két-harmados többséggel a háta mögött, igen határozott, ám annál nagyobb felháborodást keltő változtatásokat meglépő Fidesz-KDNP frakciójának ez mégis sikerült. Működésüket folyamatos nemzetközi visszhang kíséri, és az új médiatörvény létrehozásával szintén sikerült felkavarni az eddig sem álló vizet. Nemzetközi megítélésben a kormány igen radikálisan lép fel minden olyan intézménnyel szemben és csorbítja meg azoknak jogköreit, amelyek a hatalmi működésüknek korlátokat szabtak. A médiatörvény is egy lépcsőfoka ennek a folyamatnak, mely következményeiben is nagy hatással van a kormány további működésének megítélésére is. Magyarország csupán 20 éves demokráciája újabb hullámvasútra tévedt.

   Nemzetközi visszajelzések alapján ez a törvény is csupán egy, a radikális, majdhogynem tekintélyelvűnek nevezhető rendszer működési folyamatának. Az EBESZ-nél a sajtószabadság fenyegetéséről beszéltek, egyéb francia vezetők pedig már Magyarország alkalmasságát kérdőjelezték meg, a 2011. januártól érvényben lévő EU Soros elnökségünk kapcsán. Ez eddig nem túl pozitív. Nem segít a helyzeten az sem, hogy például egyik miniszterünk egy nemzetközi vacsorán hordta le a saját kormánya által létrehozott törvényt, még ha utána módosított is nyilatkozatán.

     De mi lehetett a motiváló erő e mögött a lépés mögött? Miért kellett megcsorbítani egy újabb független intézmény működési jogait? Nem elég a kétharmados többség? Vagy már a következő választásokra készülnek? Nem könnyű meglátni mi a vezérelv az egyes döntési mechanizmusok mögött, főleg mikor ekkora kockázatot vállalnak, a nemzetközi szintéren való megszégyenülésre, még ha azt is nyilatkozták egyesek, hogy nem vártak ekkora ellenérzést Európa felől. Habár mondhatni ilyen változtatások mellett ez korántsem volt előre nem várható. Lehet, hogy ha nem az EU-hoz és a nyugathoz szeretnénk közelíteni, hanem mondjuk inkább keleti irányultságot vennénk fel, akkor nagyobb elismerést söpörhetnék be ezen változtatások után.                     

   A kormány kétharmados többsége lehetőséget ad arra hogy eddig megvalósíthatatlan változtatásokat hozzanak létre, ezenfelül, hogy akár saját arcukra formálják Magyarország közigazgatási rendszerét. A médiatörvény módosítása kapcsán l Orbán Viktor azt nyilatkozta, hogy a "common sense", józan paraszti ész és a "reasonable arguments", ésszerű érvek elvei alapján határozták meg az új és módosított részeket, melyek az ország fejlődését szolgálják. Nemzetközi szinten más véleménnyel vannak a sajtó leszorításával, a média korlátozásával kapcsolatosan. Eme döntéseket inkább tekintik radikális intézkedéseknek, mint  józan, ésszerű logika mentén felépülő döntéshozatalnak. Egyelőre nem sikerült Orbán Viktort hős államférfi szintre emelni.

  Magyarázható természetesen a szimbolikus döntéshozatal mechanizmusával is, ugyanúgy, ahogy a többi radikálisabb döntés is. Emellett valószínűsíthetően szerepet játszott a Fidesz a médiát mondhatni kissé pirosban látása, és ettől a baloldali irányultságtól való óvakodása. Valamint, mivel az előző (1996/ I. tc) törvényt az MSZP-SZDSZ frakció fogadta el, még ha az ellenzék beleegyezésével is, de ha már birtokoljuk a kétharmados többséget, szinte alapvető, hogy mindent a saját arcunkra formáljunk, főleg ha olyan komoly befolyásoló tényezőről van szó, mint amilyet a média képvisel Magyarországon.

   Felmerül egy újabb kérdés, mégpedig az időzítés kérdése, melyre nem kapott még tartalmas választ a magyar választópolgár, de még a politikában jártasabb szereplők sem. Annyiban érthető a média szabadon szárnyalásának korlátozása, hogy a januártól Magyarország felelőssége alá kerülő Soros Elnökség kapcsán a kormány valószínűsíthetően egy kontrolláltabb véleményformáló egységet szeretett volna működésben tudni, melynek a határait időben kiszabta, így mondhatni egy gonddal kevesebb lesz az egyébként is zsúfolt időszakban.

   Sajnálatosan azonban nem jelenthetjük ki, hogy jó döntést hozott az időzítéssel kapcsolatban. A sajtót ugyan rövid pórázra fogta, de a kedvezőnek egyáltalán nem nevezhető nemzetközi visszhang éppen az elnökség megkezdése előtt, nem valószínű, hogy pozitívan hatott az ország működésére. Az alkotmánymódosítást sem valószínű, hogy pont ebben az időszakban kellett volna meglépni, bár mivel a sajtó jogai már meg lettek nyirbálva, így sok negatív közleményt magyar médiában nem fogunk találni, legfeljebb egy újabb nemzetközi háttérzajjal találkozhatunk, ha esetlegesen betekintünk más államok, vagy csupán az EU által közvetített médiába.

    Összességében elmondhatjuk, hogy a médiatörvény majdnem olyan nagy port kavart, mint maga a média szokott, nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is. Fekete folt ebben, hogy mint ahogy a médiánál megszokhattuk már, most sem pozitív értelemben kerültünk a köztudat színterére. Országunk vezetője pedig, mint negatív hős szerepel egyelőre a nemzetközi tudatban, s bár az ellenzéki hisztire próbálták hárítani a felelősséget, a Magyarországon történtek negatív megítélése miatt, holott mindenki emlékszik a neves 2006os eseményekre, ahol a Fidesz ostromolta a nemzetközi színteret, ám úgy tűnik ellenzéki színekben nem volt oly sikeres, mint most kétharmados többséggel vezérelve országunkat.

 

 

Szólj hozzá!

2011.04.25.
00:28

Írta: oakleaf

2010/CLXXXV

A 2010.évi CLXXXV. törvény, vagyis a Médiatörvény felháborodást, ellenérzéseket és tüntetéshullámot indított el mind az utcákon, mind az ellenzéki pártok parlamenti soraiban, mind pedig a publicisták tollaiban itthon és külföldön. Érdemes elsősorban megnézni, mire is hivatkoztak a köz- és szakvélemények, amikor az új törvényt a sajtószabadság halálaként értékelték, miért is gondolják úgy, hogy a médiatörvény a hatalom koncentrációjának eszköze a kormánypárt kezében – a törvény szövegét olvasva vajon igazuk lehet? A következő felmerülő kérdés pedig, vajon a médiatörvény körüli felbolydulás és elégedetlenség megingatta-e a Fidesz biztos és/vagy bizonytalan szavazóinak bizalmát, valamint hogy a történések folyama alapot szolgálhatott-e a baloldali gondolkodók számára, hogy az általuk előre jósolt sötét napok bekövetkeztére igazolást leljenek?

 

Az új médiaszabályozás körüli vitát alapvetően a december 21-én elfogadott médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény váltotta ki, ám kitöréséhez nagymértékben hozzájárult a közszolgálati médiák összevonása is. A Médiatanács kizárólagosan kormánypárti tagjainak kilenc évre való megválasztása keltette talán a leginkább negatív visszhangot, melyet a demokratikus keretek megbontásaként és a szabadságjogok egyértelmű támadásaként lehetett értelmezni. Könnyen megállapítható ugyanis az a tendencia, miszerint a kormány bizalmi emberei kerülnek jelentős és egyre hosszabb időt felölelő hatalmi pozíciókba, mely pozíciók helyes működésük esetén a függetlenség státuszában őrzik a hatalmi egyensúlyok kényes működését. A kérdés tehát abban a kérdésfeltevésben ragadható meg, hogy a média részese a kormány ellenőrzésének, vagy a hatalomnak kell ellenőrzése alá vonnia a médiát. E kérdés eldöntéséhez történelmi tapasztalatunk mellett Frank La Rue, ENSZ szólásszabadság-raportőre mutatott utat: szerinte az efféle gondolkodásmód, vagyis „a környezet szabályozását erősen szorgalmazó gondolkodásmód vezetett autoriter rendszerek kiépüléséhez a világ más tájain”. Új és szigorú médiaszabályozásra szükség volt: a televízióból áradó szenny, a szülők nemtörődömsége, a tévészolgáltatók nyereségorientáltsága, a közszolgálati médiák rossz és szakszerűtlen vezetése vezetett oda, hogy az adásokat ma már valóban nem a szabadság, hanem szabadosság jellemzi. A probléma ezért nyilvánvalóan nem a gyermekek és kiskorúak védelme miatt fogalmazódott meg, hanem a Médiatanács széleskörű önkényessége és „önhatalmú beavatkozásának veszélye” miatt, amely hatalmas bírságok kiszabása által veszélyezteti az öncenzúra megjelenését, így pedig a politikai véleménynyilvánítás és tájékoztatás szabadságát.

 

Az Európai Unióból érkező bírálatok könnyű táptalajt biztosítottak az ellenzék számára ahhoz, hogy érvelésük létjogosultságának érvényt szerezzenek a hazai közvélemény előtt. Tiltakozásul a parlamentben is láthattuk őket, amint az MSZP a Népszava üres címlapjával, az LMP szájkosárként emlegetett narancssárgán leragasztott szájjal tiltakozott a Médiatörvény egésze ellen. E figyelemfelkeltő akciók, valamint az egyéb országos szintű tüntetések nyilvánvalóan nem csupán a sajtószabadságról és a médiatörvényről szóltak, inkább a balliberális és demokrata ellenzék ismételt egységesítéséről, a kormánnyal szembeni összefogás ürügyeként szolgáltak. Az események nyilvánvalóan sikeresnek bizonyultak, hiszen rengeteg ember vonult utcára, és amennyiben az imént említett politikai indokok húzódnak a háttérben, e megmozdulások sikeresnek mondhatók. Az elmúlt húsz év baloldali szavazói, akik csalódtak pártjukban, esetleg teljes mértékben elvesztették szavazói motivációjukat és mobilitásukat, azok ismét felfedezhették a közös ellenfél képét. Több közvélemény-kutatás is készült a Fidesz-KDNP szavazóbázisának változásairól, a pártpreferenciák jelenlegi állásáról. Az eredmények ugyan egybeesnek a választások utáni kormányok támogatottságának általános visszaesésével, a TÁRKI felméréséből egyértelműen látható: ugyan a Fidesz-KDNP tábora egyharmadával csökkent, a szavazók inkább a bizonytalanok táborát erősítették, mint az ellenzékiekét. Feltételezésem szerint tehát az MSZP az utóbbi időben apolitikussá vált szavazóit tudta sikeresen mozgósítani, közös célt adva kezükbe.

 

Politikai tapasztalatának fényében nem gondolhatjuk a Fideszt annyira naivnak, hogy ne lett volna tisztában a törvény megszületése által kiváltott bírálathullámnak az EU részéről, főként a soros elnökség kezdetekor. Mégsem tudta csillapítani azokat sem hiteltelen fordítások küldése által, sem pedig módosítások ígéretével. A módosítások ugyan megtörténtek, hiszen az Európai Parlament nyomásának talán még Orbán Viktor is engedni kényszerül, ám az alkotmányozás előtérbe kerülése nagymértékben eltolta a hangsúlyokat. Így talán a médiaszabályozás körüli botrány elülni látszik, az ország vezetésének bírálata kihat úgy a soros elnökség megítélésére – annak sikerei ellenére –, mint az ország nemzetközi kapcsolataira és helyzetére Európában.

 

Szólj hozzá!

2011.04.24.
23:58

Írta: Krezsnyev

Média. Törvény.

Az 2010. évi CLXXXV. törvény képében megszületett az új, média és tömegkommunikáció szabályozásáról szóló rendelkezés. A Fidesz kormány első évének legmeghatározóbb pontjaként tekinthetünk rá, amennyiben a leginkább politikai napirenden maradni képes közpolitikai kérdést keressük. A törvény tartalmi oldalának figyelembevételével, és az események tudatában sem kezelném azonban önálló politikai aktusként, a médiaszabályozás körül történteket. Mondom ezt annak okán, hogy a kormány „alkotó” tevékenységét övező általános jelenségek erre a kérdésre is messzemenően érvényesek. Éppen ezért, az esemény egy más, nagyobb volumenű hatalmi kontextusban találja meg helyét.

A parlamenti erőviszonyokat érvényesítő és egyszersmind szimbolikus értelemben a médiarendszer működésproblémáira megoldást kínáló intézkedés komoly hatásokra és egészen új jelentőségekre talált. A 2010-es választásokat követő egy évben ismét elmondhatjuk, hogy létrejött egy ugyan tömegében és indulatában nagyságrendekkel kisebb, de demonstratív és önmagát kifejezni képes mozgalom a médiatörvény kapcsán.

A Fidesz láthatóan nem számolt olyan állampolgári-és természetesen választói- jellegzetességekkel, melyek nagymértékben befolyásolják a közpolitikai kérdésekhez való álláspontokat. Egyrészt adott a tény, hogy média viszonyait szabályozandó a teljhatalmú kormánypárt komoly intézkedést helyez kilátásba. A média önállóságát féltő és a pártos sajtó gondolatára is megdermedő általános magyar álláspont azonnali kapaszkodót talál a kérdésen. Ennek lenyomata, nem csak e kérdésben, hanem egyéb ügyek kapcsán is látszik a társadalom képén. Ráadásul nem feledkezhetünk meg az alábbi tényről: Az állampolgári aktivitás bizonyos erős szimbolikával bíró kérdésekben megnő. Nem véletlen, hogy a professzionális becsatornázást leginkább nélkülöző -tehát a politikai akaratokkal legkevésbé kivételező-internetes jelenléten egyszerűen nyomon követhető volt egy ellenálló állampolgári megnyilvánulás. Másrészt politikai szempontból kijelenthetjük, hogy az „átlag polgár” véleményformálása információhiányban szenvedve is értéket képvisel. Teljesen lényegtelen, hogy tartalmilag milyen egy törvény, ha szimbolikusan eladhatatlan. A „sajtószabadság” kérdésével ráadásul az ellenzék saját bázisa is elegendő a „győzelemhez”. Állandóan tömegmédia középpontjában tartható, megnyilvánulási felületeket találó, közhangulatot meghatározó politikai téma.

Ez az attitűd adta meg a kezdő lökést és irányt a médiapolitika folyamatainak, míg az erejét egy ismét csak hatalomtechnikai tévedés határozta meg. Az időzítés. A magyar EU-elnökség ténye erőteljesen befolyásolta a téma élességét. Az időszakukban párhuzamos események következményei egyértelműek. Nem csak „saját pályáján” vizsgázott, hanem nemzetközi színtéren alkotott vélemények és ítéletek össztüzébe került a törvény. Ha Magyarország, és az EU reprezentatív feladatait egyszersmind ellátó Orbán Viktor a médiaelnyomás ügyében kénytelen kérdésekre válaszolni az Európai Parlamentben , az kétségkívül demoralizáló hatással van többségre nézve. Viszont ha azt vesszük alapul, hogy a permanensen kritikus külföldi média állandó utánpótlással látja el az elégedetlenkedő hazai ellenzéket és annak negatív kampányát, akkor az egyébként könnyű prédának vett média ügye, könnyen kormánypárti problémák első hírmondójaként is realizálódhat.

 Lássuk milyen elemzői tapasztalatot vonhatunk le mindebből. Hasonló tévedések sorozatának nem engedhet teret a mostani kormány. Egyrészt helyes mérleget találva ügyesebben kijátszható a rendszer, és nem kerülnek olyan legitimitás problémákba, melyek hosszú távon megsemmisítő hatással érnek fel. Amennyiben az ellenzéknek sikerül egyre több és több olyan kérdést tematizálni, mely a Fidesz eluralkodásához köthető, akkor könnyen leválthatóvá is válhat a komoly kormánypárti többség. A médiatörvény és vele egyenértékű politikai események tárgyilagos felsorolása is leleplezésnek fog érződni, ha egyszer részletesebb elszámolásra kerül a négyévnyi kormányzati teljesítmény. A Fidesz hosszútávon eddig úgy tűnik, pontosan azt egyetlen egy dolgot nem becsüli, amit kellene. A társadalom nagy részének szemében a hazugság, önkény, és korrupció demokratikus váltópártja. Ez a szerep determinál, és meghatároz.

1 komment

2011.04.24.
23:51

Írta: Dr. Reago

A negyedik bevétele?

„Magyarországon megszűnt a sajtószabadság”- hirdette több országos lefedettségű napilap 2011. január 3-án, két nappal az országgyűlés által megszavazott új médiaszabályozás hatálybalépését követően.  

Amennyiben feltétel nélkül elfogadnám az igazságtartalmát eme kijelentésnek, akkor a címben feltett kérdésre egyértelmű igennel kéne válaszolnom. Ez azt jelentené, hogy a Fidesz-KDNP pártszövetség a két klasszikus hatalmi ág (kormány és parlament) szolgáltatta politikai zsákmányon túl- az új médiaalkotmánnyal- megszerezte a negyedik hatalmi tényezőként funkcionáló média feletti felügyeletet is, ami súlyos aránytalanságokat indukálna a jogállamiság garanciális keretének tekintett fékek és ellensúlyok rendszerében. Jelen elemzés célja, hogy átvilágítsa az említett jogszabályt rámutatva azokra a rizikófaktoraira, melyek potenciálisan alkalmasak a lehetnek a politikai beavatkozás csatornáivá válni, illetve ténylegesen veszélyeztethetik az állam demokratikus működését, vagy valamely alapvető szabadságjog érvényesülését.

A törvény megalkotásának módja és körülményei már önmagukban megkérdőjelezik, hogy a kormány-a kétharmados parlamenti támogatás birtokában - tiszteletben tartja-e a felelős jogalkotásra vonatkozó írott és íratlan szabályokat.  Egyrészt azáltal, hogy egyéni képviselők nyújtották be a törvényjavaslatot és nem a kormány, mint testület, jogilag mentesültek a formális társadalmi párbeszéd lefolytatása és az ide vonatkozó hatástanulmányok elvégzési kötelezettsége alól. Másrészt nem kizárólag a széleskörű „nemzeti konzultáció” maradt el ezúttal, hanem az életképes és stabil jogszabályok születését elősegítő szakmai diszkussziók és viták is.

Közerkölcs definiálása

A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló 2010. évi CIV. törvény rendelkezései szerint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (erről később lesz szó) köteles eljárni, ha a médiatartalom szolgáltatója megsérti a közerkölcsöt vagy az ország alkotmányos rendjét. Ez a két objektíven meglehetősen nehezen értelmezhető tényállás nem újdonság a magyar jogrendben, hiszen már az 1986. évi sajtótörvényben is megjelenik. A különbség annyi, hogy az utóbbi jogszabály pártállami kereteken belül jött lére, így érthető a közerkölcs, mint a sajtószabadságot korlátozó tényező alkalmazása, viszont a múlttal deklaráltan szakítani kívánó és a modernizálás szellemében cselekvő kormány részéről nehezen magyarázható a definiálatlan közerkölcs-fogalom hatályban tartása. Az alkotmányos rend kifejezés használata pedig azért kelthet visszatetszést, mert a napokban elfogadott új alaptörvény,- mely tartalommal tölti meg a fogalmat- nem széleskörű politikai-társadalmi konszenzus szülte konstrukció, és épp ugyanazon képviselők szavazták meg, mint akik az új médiatörvényt is. Következésképpen mind a két tényállást közvetetten ugyan, de a regnáló kormánypártok határozzák meg: az elsőt a politikailag egyszínű NMHH döntéseivel, míg az utóbbit a vitatott új alkotmány rendelkezései útján.  

Tartalom szabadsága

A piaci alapon működő, magántulajdonban lévő médiumok esetében erősen aggályos bármiféle tartalmi követelményt megfogalmazni az állam részéről. Az új törvény mégis ezt teszi, megteremtve a politikai beavatkozás lehetőségét. A szerkesztői autonómia és függetlenség elengedhetetlen a plurális, profitorientált média-aréna egészséges működéséhez. Amennyiben az állam határozhatja meg, hogy egy hírműsorban egyes események mennyire relevánsak, azaz mekkora teret kell kapniuk a tájékoztatás során, akkor a központi hatalom a kívánatos kontroll-funkció helyett már befolyásoló tényezőként jelenik meg, ami nem csupán a modern sajtóviszonyoktól teljesen idegen, de a demokratikus állam képével sem összeegyeztethető.

A hatalmi centrum: NMHH

Sem a közerkölcs és az alkotmányos rend, mint hivatkozási alapok konzerválása sem a tartalom-követelmények felállítása önmagukban nem jelentenének effektív veszélyt a negyedik hatalmi ág függetlenségére, ha a törvény nem hozná létre a páratlanul széles jogkörrel rendelkező új kontrollhatóságot, az NMHH. Az autonóm hivatal csúcsszerve a médiatanács a megszűntetett ORTT jogutódjának tekinthető, de jogosítványai és belső hatalmi viszonyai merőben eltérőek. A grémium aránytalanul megállapított hatásköre és a hozzárendelt jogi eszköztár nem csak a kívánatos intézményesített kontrollt teszi maximálisan lehetővé, hanem ezt meghaladva az intézményesített befolyásolást is. A testület „mindenhatósága” már a pályáztatási szabályozásnál megmutatkozik: bármikor megszüntetheti az eljárást, ha „mérlegelése szerinti médiapolitikai szempontok” a pályázat lefolytatásával nem biztosíthatóak, vagyis tulajdonképpen eme indoklással bármilyen pályázót visszautasíthat. Megszűnnek tehát az átlátható döntéshozatal és elbírálás garanciái, helyébe az önkény lehetősége lép. Hangsúlyozom, hogy itt mindösszesen a széles jogkör biztosította lehetőségekről beszélek és nem a napi gyakorlatról. A szelekciós mechanizmus nem kizárólag az új médiumokra esetében érvényesülhet, hanem a meglévő médiatartalom-szolgáltatóra vonatkozóan is. A médiatanács ugyanis olyan aránytalan mértékű bírságok kiszabására is felhatalmazást kapott, amik a gyakorlatban ellehetetleníthetik az adott médium további működését. Aggályos továbbá, hogy a médiatanács feladatkörének ellátásához (szükségtelenül) „kvázi” nyomozati jogkört rendelt a jogalkotó, mely felhatalmazza, hogy bármilyen médiatartalommal kapcsolatos dokumentumot áttekintsen, akár törvényi védelem alatt álló, titkos információkra is kiterjedően.

Meglátásom szerint a három rizikófaktor (hivatkozási alap, tartalom-követelmény, NMHH) permanens, politikai indíttatású felhasználásakor (visszaélés) beszélhetnénk a sajtószabadság megszűnéséről és az alapvető szabadságjogok megsértéséről. Kockázatos azonban, hogy a kormányzat megteremtette a garanciák nélküli önkény alternatíváját a médiaszabályozás és kontroll területén, az Európában szokatlanuk kiterjedt kompetenciával és jogkörrel felruházott hatóság felállításával, valamint tagjainak megválasztásával. Az igazi problémát az új szervezet személyi összetételében látom, mert véleményem szerint egy ilyen kiemelten fontos területet felügyelő hatóságnál elengedhetetlen a politikai pluralizmus bizonyos mértékű megjelenítése. Természetesen nem várható el a jelenlegi aszimmetrikus politikai-hatalmi struktúrában egy ORTT-hez hasonló kiegyensúlyozott összetételű szerv létrehozása, de ha a kormány gesztust gyakorolna és legalább a parlamenti arányoknak megfelelően képviseletet biztosítana benne az ellenzéki pártok jelöltjeinek is, akkor nem csak növelné a médiatanács legitimitását, de párhuzamosan csökkentené az ellenzék kommunikációs munícióját. A kormánypártok tehát ténylegesen még nem „vették be” a negyedik hatalmi ágat, de az elválasztó falakat már teljesen lebontották és innentől csakis önmérsékletükön múlik minden, de a csábítás minden bizonnyal óriási lesz…

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: médiatörvény

2011.04.24.
23:50

Írta: nemvagyoköreg,haver

Fölösleges pofonok?

 Az új médiaszabályozás körüli viták a Fidesz-KDNP választási győzeleme óta meghatározó részei a magyar politikai életnek, ám annak elfogadása, majd módosítása óta, valószínűleg az eltelt idő miatt csitulni látszanak a kedélyek. Ez lehetőséget nyújthat arra, hogy ennek segítségével próbáljuk meg értelmezni az elmúlt év eseményeit, hiszen a törvény elfogadásának során minden politikai szereplő megmutatta a “foga fehérjét”. Én arra szeretnék választ találni, hogy a Fidesz, mint racionálisan működő, a szavazatok maximalizálását szem előtt tartó politikai erő, miért ment bele egy számára szerintem hosszú távon valószínűleg több politikai költséggel, mint haszonnal járó törvény körüli bozótharcba, ahelyett, hogy az ellenzéknek gesztusokat téve, kevésbé konfrontatív módon fogadott volna el egy – a végül megszületőtől – tartalmilag kevéssé eltérő szabályozást. Kérdésemben kétségtelenül van egy implicit előfeltételezés: az, hogy a Fidesz számára világos volt az, hogy a törvény elfogadtatásával komoly belföldi és külföldi frontokat nyit. Ám azt hiszem, még ha ennek mértékét tekintve el is számíthatták magukat, váratlanul nem érhette őket. Ezért ettől eltekintve elemzési eszközként megpróbálom rekonstruálni feltételezhető motivációit és céljait, majd ezeket összevetni a mára már megítélhető hatásokkal.

A feltételezett célok

1. A Fidesz szakpolitikusai, szakértői és meghatározó politikusai szentül meg voltak győződve arról, hogy az általuk elfogadott szabályozás és kialakított intézményrendszer helyes, és hozzájárulhat egy, a párt értékrendjéhez közelebb álló közgondolkodás kialakításához,

2.  A Fidesz prominensei úgy gondolták, hogy közép- és hosszú távon számukra szavazatokban megjelenő hasznot jelenthet az új közszolgálati konstelláció, amennyiben nagyobb teret biztosíthat számukra a hírek gyártásában, keretezésében és értelemzésében. 

3. A Fidesz politikai és kommunikációs boszorkánykonyhájában - természetesen az érdemi, tartalmi érvek meglétét nem kizárva – kitűnő gumicsontot találtak meg a médiaszabályozásban, amely heves vitáinak árnyékbában kevesebb figyelem éri például a “nyugdíjmentést”, vagy az AB jogköreinek a szűkítését, illetve időt hagy a kormány számára a cselekvésre.

4. A törvény tartalma, és elfogadásának módja is jól illeszkedik a kormány- részben szimbolikus eszközökkel operáló- rendszeralakító, “rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több” kormányzási attitűdjéhez.

A feltételezett motivációk közül kiemelkedik a jobboldal és a magyar sajtó hagyományosan nehéz viszonya. Ennek oka az a máig is a jobboldali politikai újságírásban és közbeszédben megjelenő, amúgy az ún. médiaháborúban kicsúcsosodó percepció, miszerint baloldali médiatúlsúly volt és van, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában. Emellett az okok számbavételekor nem lehet kihagyni a politika hatalmi-személyi aspektusait sem, amelyek természetüknél fogva kevéssé jól feltérképezhetőek. Ám a politika jellemzőinél fogva sosem tudhatjuk egészen biztosan, hogy egy-egy döntés mögött gondos tervezés és stratégia, pozicó harc vagy más megfontolások állnak.

A hatások közül az alábbiakat emelném ki:

1. Nem egyszer az elmúlt fél évben az ország számára kulcsfontosságú partnerek kormányának tagjai kritizálták az új törvényt, nem is beszélve a nemzetközi sajtóban megjelenő tudosításokról. Eltekintve ezeknek a támadásoknak a genezisétől, az valószínűsíthető, hogy az Orbán-kormány nemzetközi megítélése ma rosszabb, mint abban az esetben volna, ha nem születik új médiatörvény.

2. A kormány ezzel belföldileg is támadási felületet adott maga ellen. Nemcsak az ellenzék pártjainak, hanem teret nyitott olyan, parlamenten kívüli, civil kezdeményezések számára is, amelyek akár hosszú távon, de ma még kiszámíthatatlan módon befolyásolhatják a magyar belpolitikát, jelenthetnek új alternatívát, különösen a bizonytalan pártválasztók számának növekedésével.

3. A Fidesz ezzel  beigazolni látszik olyan félelmeket, beindít olyan reflexeket, amelyek már korábban is sok nehézséget okoztak számukra. Antidemokratikus, arrogáns, csak a hatalomra vágyó alakulatként tették láttathatóvá a pártot, amely mindkét fentebb említett hatás kialakulásában markáns szerepet játszott. 

Azt hiszem, röviden sikerült bemutatnom, hogy milyen célok vezethették a kormányt, és hogy ezeket részben milyen fennáló viszonyok magyarázhatják. Én, mint már bevezetőmben említettem, úgy gondolom, a kormánypártok számára hosszú távon veszteségekkel jár a törvény, és ennek az oka az, hogy még ha az általuk kijelölt célok elérésére alkalmas is lehetett és lehet, az általa elszenvedett presztízsveszteség és a korábbi negatív sztereotípiák tovább erősítése sokkal nagyobb hátrányt jelent.

Szólj hozzá!

2011.04.24.
23:41

Írta: Ede_

Néhány szó a médiatörvényről

A második Orbán-kormány egyik első, nemzetközileg is igen nagy port kavaró intézkedése volt a médiatörvény, vagy médiaalkotmány megalkotása. Ezt a törvényt külföldön és belföldön egyaránt támadták, sokan a sajtó- és szólásszabadság teljes megsemmisülését és jobboldali diktatúrát jósoltak az intézkedések megvalósulása esetében.

A médiaszabályozás rendjének teljes átalakulása némileg kilóg a sorból, már ami a kormány törvényhozási és kommunikációs logikáját illeti. Egyrészről érthető a szabályozás átalakítása, hiszen a Fidesz korábbi retorikájában gyakran szerepelt az a vád, miszerint a magyarországi médiumok erősen balra tolódtak, ennek megfordítására pedig tökéletesen alkalmasnak látszik az új törvény. A médiapiaci szereplők jogainak és kötelezettségeinek meghatározása egy olyan testület irányítása alá került, melynek tagjait a Fidesz-KDNP koalíció akaratának megfelelően választanak ki, hiszen kétharmados többségével a kormánykoalíció kezében a döntés, ennek megfelelően pedig az ellenzéki pártok által javasolt összes nevet el is vetették. Ezzel a kormánykoalíció száz százalékban érvényesítette a zsákmányelvet, illetve elérte, hogy nagy valószínűséggel akkor is megkerülhetetlen tényező legyen, amikor új tagok kinevezésére kerül sor. A kormány a médiatörvény megalkotásával is kifejezésre juttatta, alapelve szerint a médiát szabályozni kell.

Amivel a kormány talán nem számolt igazán, az a törvény rendkívüli visszhangja, országhatárokon belül és azon kívül is. Talán a belső kritikák azok, amik kevésbé okoztak sérülést a kormány számára, hiszen az ellenzéki pártok nem igazán tudtak egységes képet felmutatni ezzel kapcsolatban, azonban nem elhanyagolható az a tény, hogy a törvény lehetőséget adott a civil kezdeményezéseknek, ezek pedig sikeresen gyűjtötték össze egy zászló alá a kormánypolitikával egyet nem értő tömegeket.

A törvényben szerepelnek olyan kritériumok, amelyek hangzásukban tökéletesen megfelelnek az állami frekvenciákat használó média felé támasztható elvárásoknak, mint például az, hogy a törvény kimondja a sokszínűség védelmét, a gyűlöletkeltés tilalmát bármely személy, nemzet, közösség, kisebbség vagy egyház, vallási közösség ellen, illetve a kirekesztésre alkalmas műsorok közlésének tilalmát. Az aggályokat azonban ezen rendelkezések gyakorlati alkalmazása jelenti, tekintve, hogy ezekben a kérdésekben a Médiatanács határoz, melynek tagjai a kormánytöbbség által javasolt személyek, innentől kezdve pedig kritizálhatóvá válik, hogyan is értelmezik a kirekesztés vagy a gyűlöletkeltés fogalmát.

A médiapiacról szóló uniós irányelvek pedig elég nagy mozgásteret engednek a nemzeti szabályozásnak, ugyanakkor a sajtó- és szólásszabadság olyan demokratikus alapelv, amelynek vélt, vagy valós megsértése könnyebben vált ki egységes bírálatot az európai politikusokból, mint mondjuk az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása. A külföldi kritikák elsősorban azt emelték ki, hogy a törvényi szabályozás nem irányulhat a televíziós, rádiós műsorszolgáltatók által sugárzott tartalomra, a számonkérés pedig a fogyasztók feladata, nem az államé. A másik legfontosabb pont pedig a független médiahatóság igénye, amelynek kritériuma lenne, hogy a döntéshozók között képviselve legyen az összes párt, illetve a média- és sajtószervezetek. Továbbá a rendkívül hosszú, kilenc éves megbízatás sem nyerte el a külföld tetszését, főleg úgy, hogy ez egyszer még meg is hosszabbítható.

Kérdéses, hogy megérte-e a kormány számára a médiaszabályozás átalakítása, annak fényében, hogy az ezzel kapcsolatos nemzetközi sajtóhírek meglehetősen borús képet festettek a magyarországi sajtószabadság helyzetéről, és az ezzel kapcsolatos viták és ellenérzések teret nyújtottak a civil kezdeményezéseknek, hogy összefogják az embereket. A viták azonban szépen elcsendesedtek, az új szabályozás életbe lépett, a politikai napirendet pedig más témák vonták az uralmuk alá.

Szólj hozzá!

2011.04.24.
23:40

Írta: hiperorsi

Sok hűhó "semmiért"

Hosszasan lehetne vitázni azon, hogy volt-e és ha igen mikor az Unió sajtója egy magyar politikai eseménytől ilyen zajos, mint 2011 januárjában.  Ekkora visszhangot, mint az idén elfogadott médiatörvény, még a második Orbán kormány elsöprő győzelme sem kapott. A médiatörvénynek az egyik legfontosabb aspektusa tehát a határozott Uniós intervenció, és az arra válaszul adott magyar reakció. Fontosnak tartom továbbá a társadalmi közvélemény és a kormány viselkedésének dimenziójában való vizsgálódást is.

Fontos lehetne a törvény jogi, tartalmi kereteinek a megvitatása, de mind a jogi hiányosságaimnak, mind a jelentőséghiányának köszönhetően ettől most eltekintenék, és már az előbb felvázolt elemekkel foglalkoznék a továbbiakban.

Érdekes kérdés, hogy miért kavart ekkora port az új rendelkezés, hol ott történt már olyan dolog hazánkban máskor is, ami legalább annyira feszegette a demokratikus berendezkedés határait, mint az új médiatörvény. Vannak akik, különböző összeesküvés elméleteket sejtenek a háttérben, (Egyik neves politológus a Magyar Nemzetben leírta, hogy a Wallerstein féle centrum-periféria viszonyának a féltése a valódi ok erre a durva támadásra, de ha megadjuk a kellő támogatást Orbán Viktor kivezethet minket a perifériáról), de vannak olyanok is, akik ténylegesen vélik úgy, hogy még soha semmi nem feszegette ennyire a demokratikus berendezkedés határait. Úgy gondolom, hogy a háttérben más húzódhatott meg, mégpedig a miniszterelnök személye körüli fenntartások, ebben a törvény elleni kritikában öltöttek testet. Egész egyszerűen Brüsszelben megijedhettek egy ilyen karizmatikus egyéniségtől, aki számukra megdöbbentően nagy hatalmat kapott tavaly áprilisában és aki először ekkor bizonyította nem félszeg cselekedni. A probléma ezzel a magatartással azon túl, hogy egy átlátszó politikai játszmának tűnhet, az hogy megkésett aggodalom. Az európai sajtónak tavaly áprilisban kellett volna hangosnak lennie, amikor látták elsöprő sikerét annak az embernek, akit mindannyijuk ismer jól. Viszont ezzel megadták egy egyben nemzetközi és szakértelmi kritikai alapot mind az ellenzéknek, mind a társadalom bíráló részének. Kétségtelen, a támadást nem lehet csak ennek az egy érvnek a számlájára írni; tartalmaz olyan cikkelyeket, melyek sokak szerint különböző szinteken lépnek át, és sértik a demokratikus állam kritériumaként deklarált jogokat. De úgy gondolom, hogy ez nem először történt meg országunkban, és az azóta eltelt hónapok bizonyítják, hogy nem is utoljára. S habár olyan komoly elméletről szerintem nem beszélhetünk, mint melyet már említettem, hogy az EU megijedt volna, attól, hogy Magyarország ki szeretne törni a „ráosztott” szerepből. Inkább arról lehet szó, hogy fenntartásukat fejezték ki eme a magatartás ellen, ami könnyen követőkre találhat és akár folyamatokat is indíthat el, továbbá a soros EU elnökség még szituációja még megerősítette az Unió közbelépési akaratát-

Az Unió a beavatkozása utáni eredményt elkönyvelheti sikeresnek is, meg nem is. Céljukat elérték, hiszen a média törvény módosítása megtörtént, mégpedig a módosítás teljes mértékig őket szolgálta ki és nem a parlamentet. A Miniszterelnök a gesztust megtette, habár csendben is, de tudatta Brüsszellel, hogy még sincs ok komoly aggodalomra személyével szemben. Láthatólag ennyivel ki lehetett elégíteni az EU elvárásait, amit láthatunk az új Alkotmány körül érdektelenségből, vagyis nem láthatunk. Az érdektelenséget természetesen csak a médiatörvény körüli felhajtáshoz viszonyítva írtam.

De miért is kezdtem úgy az előző bekezdést, hogy sikeres is volt meg nem is? Az egyik felét már megmagyaráztam, sikertelenségét viszont abban látom, hogy az EU a tényleges csatát nyerte meg, a látszólagos győzelmet Orbán Viktor aratta, mégpedig azzal a beszéddel, amit január 19-én mondott el az Európai Parlamentben. Mint azt akkoriban sokan megírták már, Orbán beszéde teljes mértékben Magyarországnak szólt, mivel a Miniszterelnök is érezte a médiatörvény hazai társadalmi támogatása is kétes lábakon áll. Ekkor két lehetősége volt, vagy egy nyílt meghajlás Strasbourgban: lettek volna akik elégedetten dőltek volna hátra a székükben, de a legtöbben csalódtak volna kormányukban és megfutamodásnak nevezték volna Orbán viselkedését. Ezt ő is tudta nagyon jól és ezért a másik utat választotta; egy olyan beszédet mondott el amivel, európai népszerűségét nem növelte, könnyen lehet hogy itthon se nyert új támogatókat, de az eddigi Fidesz pártolók ön- és hazaérzete egyszerre erősödött, ahogy a kormány mellett való kitartásuk is. Azt persze itthon senkinek sem kellett tudnia, hogy a törvény történetének a vége a kompromisszum és a kormány engedelmeskedése.

Fontosnak tartom továbbá megvizsgálni a törvény alakulását a társadalmi támogatottságának a szempontjából, s ehhez segítségül hívni egy közvélemény kutatást, miszerint januárban a magyarok 57%-a úgy gondolta, hogy a sajtó szabadság biztosítva van. Ha a voluntarizmus tere érvényesül a médiatörvényt illetően is, akkor kijelenthetjük, hogy a Fidesz alig vesztett táborából, bármennyire is veszélyezteti a demokráciát az új rendelkezés vagy bármennyire is a nemtetszését fejezte ki az EU.

Úgy gondolom, hogy a kormány első igazi megmérettetésén kitűnően vizsgázott; a kecske is jól lakott és a káposzta is megmaradt. Elégedettek lehetnek Brüsszelben is és vannak, akik elégedettek lehetnek itthon is. Sok hűhó volt, habár nem semmiért, hanem csak egy kiváló politikai fogásért, ami könnyen lehetne iskola példája is az esetnek, ha indítanának az egyetemek politikusi szakot

Szólj hozzá!

2011.04.24.
23:10

Írta: kakaós csiga

A média hatalma avagy a hatalmi média

  A kétharmados többséggel megalakult Fidesz-kormány alig egy hónap múltán már felmutatta az első jelét annak, mit ért változás alatt. A szerényen „médiaalkotmánynak” titulált törvényjavaslatot Cser-Palkovics András, Menczer Erzsébet és Rogán Antal egyéni képviselői indítványként nyújtotta be, amely megóvta a tervezetet az annak tartalmát idő előtt módosítani képes fórumok elé kerüléstől. A tervezet már a kezdeti szakaszban hatalmas port kavart, de a hazai és nemzetközi kritikák ellenére a Fidesz ragaszkodott az indítványhoz. Ennek okai véleményem szerint három dimenzióba sorolhatók: a törvény időzítése, szimbolikus jelentősége, az amögött meghúzódó valódi érdekkel együtt, valamint a hazai közvélemény megszondáztatása egyaránt szerepet játszott a folyamatban.

 Az időbeliség szempontjából fontos, hogy a kormány az általa hangoztatott gyökeres változások jegyében azonnali cselekvésbe kívánt kezdeni. E törekvés zászlóshajójának olyan témát kellett választania, amely minél szélesebb közönség körében képes elültetni a rendszerváltás azonnali és elkerülhetetlen elindulásának érzetét. A média szabályozása olyan témát jelentett, amelyben az átlag állampolgár is érintettnek érezhette magát, így tehát a kormány számára a lehető legnagyobb publicitást jelentette. A törvény időzítése ugyanakkor kockázatos is volt, hiszen az Európai Uniós elnökség közeledtével és a kétharmados kormánytöbbséggel az országra automatikusan is nagyobb figyelem irányult a nemzetközi színtéren, így a sajtószabadság megbolygatása könnyen helyezhette előnytelenebb rajtkockába a magyar elnökséget. Az Unió egyik fő értékének számító szólásszabadság megrendszabályozása Orbán „van élet az EU-n kívül is”-attitűdjének gyakorlati megnyilvánulásaként volt értelmezhető, amely némi euroszkepszis érzetének közvetítésével nem nyugtatta meg a cseh elnökség emlékét még el nem feledő huszonheteket. Kérdéses tehát, hogy a szabályozás mennyiben jelenti a manifesztációját a jobboldal azon sokat hangoztatott elképzelésének, miszerint a közösségi szabályozás túlzott mértéke nem kívánatos hazánk érdekeit figyelembe véve, vagy annak időzítését inkább belső szempontok határozták meg. A brüsszeli visszhang azonban mindenképpen képes volt megnövelni a vita amplitúdóját, ami talán a szükségesnél nagyobb jelentőséggel ruházta fel a kérdést.

 A jelentőség kérdése átvezet az intézkedés szimbolikus jellegének és a mögötte húzódó centralizációs törekvések vizsgálatához. A Montesquieu-i hatalommegosztás koncepciójának hármas tagolását a huszadik században negyedik ágként kiegészítő média függetlenségének megbontása egy, a nyugati politikai színtéren eddig példa nélkül álló törekvés. A törvényhozást és a végrehajtást már egy kézben egyesítő kormánypárt képe önmagában is ijesztő látványt nyújthat a liberális demokráciához szokott szemnek, így a hatalmi ágak harmadik negyedét is ellenőrizni kívánó politikai erő már-már délibábként hathatott az alapvető emberi értékekbe vetett hit horizontján. A parlamenti jelölés által demokratikus köntösbe bújtatott Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) tagjainak valódi összetétele és mandátumának hossza 2020-ig biztosítja a jelenlegi kormányoldal nyomtatott és elektronikus sajtó feletti ellenőrzését a következő két és fél ciklus idejére. A testület számára a törvény által biztosított hatáskörök a hatalomkoncentráció eddig példátlan mértékét jelentik, hiszen az ellenőrzési és bírságolási gyakorlat szubjektivitása képes a tisztán bel- és pártpolitikai törekvések legitimizációjára és a túl hangosnak vélt ellenzéki hangok elnémítására is.

 A sokat vitatott szabályozás hátterének harmadik dimenziója véleményem szerint egyfajta belpolitikai erőfelmérés, amely során a Fidesz lakmuszpapírt mártott a társadalmi támogatottság tengerébe, majd a biztos kétharmad által okozott eufória függönye mögül figyelte, hogy a hazai és a nemzetközi vizeken keltett hullámok hány fejet képesek vörösre festeni. A Fidesz számítása helytállónak bizonyult: a csendes gazdasági lépéseket elfedő hangos vita sem volt képes érdemben csökkenteni a népszerűségét, miközben az ellenzéki pártok sokszor látványos és ötletes tiltakozása nem tudott a politikai színtéren elég erős alternatívát képezni. A népszerűségi adatok arra is következtetni engednek, hogy a magyar sajtó nem volt képes a közvéleményt kellő mértékben befolyásolni a törvény benyújtása és a hatályba lépés időpontja között, így a társadalmi tiltakozás a törvénymódosítást kiváltó szint alatt maradt.

 A magyar társadalommal ellentétben Brüsszel hangja erősebbnek bizonyult, és mivel az EU nem kívánta szó nélkül lenyelni a kontinens eszmeiségét alapjaiban sértő jogalkotási aktust, politikai össztüzet bocsátott a magyar kormányra. Habár Orbán Viktor március 15-én még tett egy erőtlen kísérletet a szovjet diktatúra és az EU párhuzamba állítására és a Brüsszeltől való függetlenség és távolságtartás kormányoldal által vélt szükségességének hangsúlyozására. Azonban azt, hogy a kormány végül revidiálni kényszerült álláspontját és a brüsszeli igényeknek megfelelően módosította a médiatörvényt, már elnyomta az alkotmányozás kérdése körül kialakult vita, amelynek hangereje minden korábbi zajt képes volt elnyomni. Végeredményben a médiatörvény a hazai erőfölény megnyilvánulása és a Brüsszeltől való távolságtartás szimbólumává vált, és a jól időzített módosítással elérte a kecske jóllakására és a káposzta megőrzésére vonatkozó törekvést: Brüsszelt megnyugtatták a módosítások, miközben a törvényben lényegi tartalmi változás nem történt, így a kormányoldal akarata drasztikus népszerűségvesztés nélkül törvényerőre emelkedhetett.

 

Közreműködött: túrós bukta

Szólj hozzá!

2011.04.24.
22:05

Írta: Ráchel

Gondolatok a médiatörvény margójára

A média világát érintő szabályozások politikai szempontból általában kockázatosabbak, mint más szakpolitikai területekre vonatkozó jogalkotási folyamatok. Ennek két egyszerű oka, hogy a) jellegéből fakadóan a média erőteljesebben tudja kommunikálni saját álláspontját az adott szabályozásról, így könnyebben győzi meg véleményéről az állampolgárokat is, b) éppen ebből kifolyólag a „negyedik hatalmi ágként” is megnevezett média jelentős politikai-gazdasági hatalommal bír, ezért külső szabályozása sokkal nehezebbé vált. Nem meglepő tehát, hogy a szakmára vonatkozó törvénymódosítások korábban is nagyobb vihart kavartak: 2010-ben sem történhetett ez másképp.

 
A regnáló kormánykoalíció mindezt tetézte azzal, hogy az új médiatörvényt éppen az uniós elnökség kezdetén léptette hatályba. Az elnökségi feladatok miatt ugyanis a nemzetközi közösség egyébként is nagyobb figyelemmel fordult a belpolitikai események felé, aminek következtében a nyugati sajtó gyakrabban cikkezett a hazai médiatörvény átalakításáról is, így a jogszabály kritizált passzusainak száma is többnek tűnhetett. Orbán Viktor – az ellenségkép-alkotás taktikáját követve – eleinte úgy fogalmazott, hogy a külföldi véleményeknek nem sok jelentőséget tulajdonít, és az új törvényt kormánya nem kívánja módosítani. Ez a pozícionálás annyiban eredményes is lehetett volna, hogy az Európai Bizottság mindössze három ponton kérte a törvény módosítását (és nem a paragrafusok törlését!), ami bizonyíthatta volna, hogy a törvénnyel érdemi gond nincsen. Csakhogy, röviddel a médiatörvény módosítása után a Fidesz-KDNP koalíció megszavazta az új alkotmányt is.
 
A két törvény pedig összecseng abban a tekintetben, hogy látható céljuk a hatalom központosítása. Az ORTT helyébe lépő Médiatanács nem csupán megtartotta a politikai jelleget, de egypárti összetételűvé is vált, és hatásköre is kibővült. Az új jogszabály ugyanis az 1986-os sajtótörvényt és az 1996-os rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt összevonva kiterjesztette hatályát minden médiumra, így lapokra, hírportálokra és internetes újságokra is. Az egyik leggyakoribb kritikaként hangzik el, hogy a hatóság ráadásul úgy szabhat ki a korábbinál magasabb bírságokat, hogy közben a törvényben használt fogalmak tartalmi jelentése nem tisztázott, és a médiumok számára a fellebbezési lehetőség sem biztosított.
 
S hiába tartották a szakterület tényleges érintettjei szükségesnek az 1996-os médiatörvény felülvizsgálatát, és hiába üdvözölték annak több pontját is (pl. reklámszabályok liberalizálása, termékelhelyezés lehetősége a tévéműsorokban) a médiaszabályozás kapcsán megjelent félelmet – ti. hogy a kormány egy autoriter rendszer kialakítására törekszik – az új alkotmány csak felerősítette. E gondolatsor alapján elképzelhető, hogy ha nem történt volna alkotmányozás röviddel a médiatörvény elfogadása után, akkor a nemzetközi visszhang ellenére is hamarabb elcsendesülnek a médiaszabályzatot kritizáló hangok.  
 
Így azonban a politikai, társadalmi bírálatok egyelőre kevéssé enyhültek, és ez a kormány népszerűségét veszélyezteti. A Fidesz-KDNP koalíció nagy hibája, hogy a kommunikációs eszközök gyenge használatával a létező pozitív érveket sem tudja a választókhoz eljuttatni. Ennek orvoslása esetén, a kritikák élét tompítani tudná, és a médiatörvény valamint az alkotmány társadalmi megítélését is javíthatná. E jogszabályok stabilitásának megteremtésével pedig további kormányzati intézkedések meghozatala is könnyebbé válhatna, és azok sikere esetén – megfelelő kommunikációs technikával – a kormány népszerűsége is biztosítható lenne.

Szólj hozzá!

2011.04.24.
21:08

Írta: Anne_Shirley

A médiatörvény és a békés elnökség összeférhetetlensége

A 2010. december 21-én megszavazott médiatörvénynek hatalmas visszhangja volt mind belföldön mind külföldön. Belföld esetében e törvény tiltakozásokat, az ellenzéki politikusok részéről demonstrációkat váltott ki. Ilyen volt például a zárószavazás alkalmával az LMP tiltakozása, mikor narancssárga tapasszal ragasztották le a szájukat, illetve Szanyi Tibor a médiatörvény és egy szájkosár között vélt hasonlóságot felfedezni. Külföldön az EU fogalmazta meg aggályait, az Európai parlamenti képviselők egy része is hasonló tiltakozásba kezdett, mint a hazaiak, illetve más Európai Uniós tagállamok alkottak véleményt e kapcsán. A más EU-s országokból érező kritikát Orbán Viktor köszönte szépen, de nem kért belőle, mondván más ország ne avatkozzon bele a belügyekbe. Írásomban a médiatörvény és az Európai Unió viszonyára fókuszálok. Természetesen még ez is egy hatalmas témakör lenne, mivel az EU többször is elmondta mit gondol, illetve az egyes tagállamok sem rejtették véka alá véleményüket. A kérdés, melyre választ próbálok adni az hazánk soros elnökségével van kapcsolatban. Magyarország soros elnöksége ráerősített-e a médiatörvény körüli vitára? A békés elnökségbe már nem fér bele az elnöklő ország belügyeiben történt változás vagy legalábbis a médiát érintő változtatások nem megengedettek az EU soros elnök-országánál? Ha hazánkban akkor született volna meg a médiatörvény, mikor már letöltötte a soros elnöki félévet vagy ha nem most töltené be ezt a tisztséget, akkor kisebb mértékű ellenzést, rosszallást tapasztalt volna? Ez utóbbi természetesen csak találgatás, de előzetes véleményem szerint nem lett volna ekkora cirkusz az új szabályozás körül, ha nem 2011 első félévében tölti be Magyarország az elnökséget vagy, ha nem 2011. január 1-jétől lett volna hatályos az új törvény. Ezt amiatt is feltételezem, mert nem történt olyan változás, amely miatt bárkinek is megváltozott volna a mindennapi élete, tehát ugyanannyi információhoz juthat hozzá mindenki, mint korábban.

Mint ismeretes a médiatörvény 2011. január 1-jével lépett hatályba. A legfontosabb, hogy a szabályozás kiterjed minden médiumra, tehát a rádiótól és televíziótól kezdve a napilapokon keresztül az internetes hírportálokig mindent lefed. (Ezzel az új törvénnyel hatályon kívül helyezték a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényt, a sajtótörvényt, valamint a nemzeti hírügynökségről szóló jogszabályt.) A médiatörvény sajátossága még az, hogy nem csak a Magyarországon letelepedett médiatartalom szolgáltatók, illetve a hazánkban kiadott sajtótermékekre vonatkozik, hanem bizonyos esetekben a más országokból nyújtott, de az országba irányuló, itt terjesztett vagy közzétett médiaszolgáltatásokra is. Többek között ez a tulajdonság is az EU rosszallását váltotta ki. Az EU 2010 decemberében megfogalmazott álláspontja szerint Magyarország új médiatörvénye sérti a sajtószabadságot, illetve aggasztónak tartotta, hogy pont abban az országban történtek tiltakozások, illetve a sajtó korlátozása, amely ország az unió soros elnöki tisztségét tölti be. Itt tehát az EU kimondja, hogy fontos szempont a médiatörvény kapcsán a soros elnökség. Véleményem szerint ez az érv fontosabb, vagyis az elsődleges problémát nem a médiatörvény tartalma jelenti, hanem sokkal inkább az a tény, hogy egyrészt egy olyan országban történtek zavargások, amely épp az elnökséget tölti be, másrészt, hogy azt gondolhatták, hogy ezzel a törvénnyel korlátozzák, csökkentik a nyilvánosságot, kisebb figyelmet kap az Unió hazánkban.

Szintén a magyar médiatörvény körüli, a vártnál nagyobb figyelmet támasztja alá, hogy a Freedom House által nemrégiben készített felmérés három Európai Uniós tagállam esetében is csak részben szabad sajtószabadságot állapított meg. A különbség csak az, hogy e három országban nem az elnöki ciklusuk környékén alakították ki saját médiaszabályozásukat. E három ország az alapító tag Olaszország, Bulgária és Románia. Esetükben nem voltak tiltakozások az Unió részéről, nem akarták felülvizsgálni a szabályozásukat, illetve nem kérték a sajtó nagyobb szabadságát sem. Emiatt a magyar esetben valószínűnek tűnik az elnökség tényének felerősítő hatása.

Itt megemlíteném Neele Kroes EU-biztos is aggályait a magyar médiatörvény kapcsán, illetve Magyarország válaszát a megfogalmazott kritikákkal kapcsolatban. Kroes egyrészt azt kifogásolta, hogy a más tagállamokban létesített médiavállalkozásokra is vonatkozik a törvény, másrészt a kiegyensúlyozottság tarthatatlanságát hangsúlyozta, amennyiben az minden médiumra vonatkozik, mivel az tarthatatlan lenne pl. az internetes blogoldalakon. Azonban ez utóbbi nem igaz, tehát alaptalan ez a kifogása, mivel az internetes tartalmak zömére nem vonatkozik a kiegyensúlyozottság követelménye. Az első aggályához kapcsolódóan azonban létezik az AVMS irányelv, melyben megfogalmazták, hogy a médiavállalkozásnak elvben csak az eredet szerinti országban érvényes szabályokhoz kell igazodnia. Ez azt jelenti, hogy a médiatörvény nem vonatkozhat a külföldi székhellyel rendelkező, de Magyarországon is terjesztett lapokra.

Magyarország ezekre az aggályokra, illetve az EU-s tiltakozásokra, ellenzésekre azzal reagált, hogy a médiatörvény minden egyes passzusa megtalálható egy-egy uniós tagállam hasonló szabályozásában. Amennyiben ez igaz, felmerül a kérdés, hogy ez az egyveleg valóban célravezető és hatásos-e. Csak elviekben jó az, hogy a mindenhonnan elvett „jóból” összességében valami jó fog kisülni. A gyakorlatban ez nem feltétlenül van így. Ráadásul „kiderült”, hogy ez a keverékelmélet nem is igaz, ugyanis például a svédek jelezték, hogy elutasítják a megfeleltetést, tehát, hogy náluk bármely passzushoz hasonló szabályozás lenne érvényben. Emellett pedig tény, hogy az Európai Unióban eddig egyedüli megoldásnak számít az, hogy a médiatörvényt kiterjesztették a nyomtatott és az internetes tartalmakra is. Mindenesetre, ha vannak is átvett elvek a magyar médiatörvényben, akkor érdemes megvizsgálni a forrásdokumentumokat is.

Véleményem szerint egyrészt a magyar médiatörvénynek nem lett volna ennyire negatív vagy legalábbis ilyen nagy visszhangja, ha nem a soros elnökségi ciklusa előtt hozzák meg, másrészt mint kiderült a Freedom House felméréséből nem Magyarország az egyetlen, ahol korlátozott a sajtó. Most, hogy Magyarország tölti be az elnöklő ország szerepét nagyobb figyelem veszi körül, és az ország belpolitikáját is jobban nyomon követik. Mivel egy kelet-európai, relatíve fiatal tagállamról van szó, mely első elnökségét tölti ki és eddig nem részesült túl rózsás nemzetközi megítélésben, ezért az „öreg” EU tagállamok árgus szemmel figyelik minden egyes rezdülését. A médiatörvény feltehetőleg a soros elnökség miatt sikerült ilyen hangosra. Ahhoz  azonban, hogy valós képet kapjunk a média helyzetéről az egyes EU tagországokon belül érdemes lenne megvizsgálni az összes médiatörvényt, ahogy azt Viviane Reding, uniós biztos is javasolta. Ez alapján láthatóvá válna, hogy mi a helyzet a magyar médiatörvénnyel, a többi országhoz képest milyen ez a szabályozás, illetve segítene arra is választ adni, hogy a magyar médiatörvény körüli jelentős figyelemhez mennyi köze van a soros elnökségnek. Egy valami azonban biztos, nem célszerű a média szabályozását a soros elnökség idejére tervezni.

Szólj hozzá!

2011.04.24.
20:43

Írta: Monaldi

A médiatörvény vitája („a sajtó szabályozása nem ördögtől való”)

 

Számos kritika érte a médiatörvényt, amióta csak megszületett a szabályozás és ez csak fokozódott 2011. január elsejei hatályba lépésével. Elemzésemben szeretném áttekinteni az ősz óta kapott bírálatokat, az év eleje óta történt legfőbb eseményeket, illetve azt, hogy ma mi maradt törvény sajtóvisszhangjából. Igen nehéz korrekt véleményt alkotni a szabályozásról, így csak azt kísérlem meg, hogy megnézem a vita óta bekövetkezett jellegzetességeket és ezek alapján próbálok feltételezésekbe bocsátkozni. Megérte vajon, hogy a tüntetők ezrei azzal ünnepelték a nemzeti ünnepet, hogy kiálltak a sajtószabadságért?
Tény, hogy a médiatörvény sok szempontból szerencsétlen pillanatban érkezett. Az Orbán-kormány működésének megkezdése után ez volt az első nemzetközi viszonylatban is nagy port kavart intézkedés. Eddig a kormányt nem feltétlenül érdekelte a közvélemény, tágította a mozgásterét és úgy vélte, hogy a negatív kritikákra majd válaszolnak a tettek és az idő. A sajtó önszabályozása korábban még nem alakult ki, így az új médiatörvényt a társadalmi érdekek is indokolták, habár a hátterében még sem állt társadalmi konszenzus. Megoszlanak a vélemények abban, hogy vajon szükséges volt-e a korábbi médiatörvény leváltása a sajtó minden területén. A televíziók esetében már időszerű volt, de a nyomtatott és internetes sajtóban már nem feltétlenül volt szükséges. Többen úgy vélik, hogy a médiaszabályozást csak a jogalkalmazást látva lehet majd megítélni (sőt a sajtótermékre és hírportálra vonatkozó szabályok is csak június elsején lépnek hatályba). Azonban a tapasztalatok nélkül is láthatjuk, hogy az új szabályozás öncenzúrát szül, ezért bizonyos álláspontok el fognak tűnni a nyilvánosságból. Az ellenzék is egyetértett abban, hogy a törvény szükséges volt, de bizonyos pontjaiban csak a kormánypárt mozgástere bővítésének jeleit látták.
Az Európai Parlament a médiatörvényt elítélő határozatot fogadott el strasbourgi plenáris ülésén februárban, amely valószínűleg csak egy szimbolikus jellegű aktus volt deklaratív jellege miatt, így nem sarkallta cselekvésre a magyar kormányt, mert a határozat csak ajánlással bír. Nemcsak a magyar kormányt támadta, hanem az Európai Bizottságot is, mert az gyenge véleményt fogalmazott meg és nem vett figyelembe a rasszizmussal, a terrorizmussal vagy az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatos álláspontokat a szabályozás vizsgálatakor. A Bizottságnak sikerült rábeszélnie a kormányt az együttműködésre, így egyes rendelkezések drasztikus módosítására, de a médiacsomag bírálói szerint ez mégis kevés, mert számos területen nem végzett alapos vizsgálódást. A médiaszabályozással kapcsolatos kifogások között szerepel, hogy a médiatanács hatásköre európai viszonylatban is „óriási”, illetve, hogy a testület tagjait kilenc évre választotta meg a kormánytöbbség. Az uniós ellenőrzések nem terjedtek ki a törvénybe foglalt szankciók vizsgálatára sem. A törvény az újságírók szabadságának hihetetlen mértékét garantálta, ezzel szemben a blogolókat már korlátozná a ’regisztrációkényszerrel’. Sőt mi több, a kiegyensúlyozási kényszer is meghátrálásra késztette a szabad publicisztikához szokott újságírókat. Az Európai Unió nyomásának köszönhetően azonban a kiegyensúlyozottságot, mint feltételt megszüntették, sőt mára már a regisztráció maga sem jelent semmit. Politikai értelemben ugyanakkor kellemetlen volt a kormány számára a határozat elfogadása, hiszen korábbi harcias kijelentései ellenére engedett az uniós végrehajtó testületnek. Hazai oldalról legfőbb bírálata pedig az volt, hogy nem egyeztetett az állampolgárokkal, de az Európai Bizottsággal igen és így nem kapta meg a kellő társadalmi konszenzust.
A Bizottsággal egyeztetett változtatások négy pontra korlátozódtak, és elfogadásuk a hatályos szabályozásnál is korlátozóbb eredménnyel járt. A tervezet kimondja, hogy a kiegyensúlyozott tájékoztatás feltétele a médiarendszer egészére, nem pedig az egyes szolgáltatókra vonatkozik, mégis a televíziók és a rádiók számára tájékoztatási kötelezettséggel jár, ami egyúttal közvetlen beavatkozást jelent a szerkesztésbe. A regisztrációkötelezettség módosítása kétarcú, a javaslat kimondja, hogy a nyilvántartásba vétel nem feltétel a működés megkezdéséhez, ám kiegészítették azzal az előírással, hogy a regisztrációs szabályok megsértése 1 millió forintos bírságot vonhat maga után. A harmadik módosítás a más országokban letelepedett médiaszolgáltatókra kiróható szankciókat pontosítja úgy, hogy akkor szabható ki bírság, ha a magyar médiaszabályok elkerülése érdekében történik a kitelepedés. Az indítvány végül pontosítja a sajtótermék és a médiaszolgáltatás fogalmát is: a magáncélú közlemények nem tartoznak a szabályozás alá.
Mára már elvesztette jelentőségét az a vita, amely sokak szerint befolyásolta az év elején megkezdett soros elnökségünk nemzetközi elismertségét is, sőt mára már átvette a helyét az új alkotmány elfogadása körüli viták, feltételezések és nem hallani már olyan hévvel a médiaszabályozást ellenző hangokat. Ahelyett, hogy az elnökség jól szervezettsége került volna a közvéleményhez, csak a bírálatoktól volt hangos, mind a nemzetközi mind a hazai sajtó is. A vitával kapcsolatos egyik legfontosabb cél a külföldi kritika tompítása volt és az ennek érdekében az Európai Unióval történt tárgyalások. A tagállamok is kivették a részüket a kritikából: a német Bundestag sajtótájékoztatót tartott Budapesten, míg a francia Le Monde-ban is a „Budapest továbbra is a miniszterelnök huszáros stílusát folytatja” és ehhez hasonló szalagcímeket olvashattunk. Vajon a kormány döntéseinek következménye az ország nemzetközi elismertségét mennyiben befolyásolta? Az médiaszabályozás eredményei között találunk jót és rosszat is, ami azt mutatja, hogy a Bizottság vizsgálatai és módosításai nem voltak elég átfogóak. A kormánynak nagyobb figyelmet kellett volna fordítania a társadalmi elégedetlenség jeleire, az interneten (Facebook-on) szerveződött tüntetésekre és azokra, amelyek a március 15-ei ünnepségeken is megjelentek. Az állampolgároknak pedig be kell látnia, hogy „a sajtó szabályozása nem ördögtől való” és a kormány céljai sem "ördögiek" . . .

 

Szólj hozzá!

2011.04.24.
15:45

Írta: csakapresszokave

A legkeserűbb pirula

 

 

 

A tavaly ősszel elfogadott médiatörvény (vagy ahogy a kormányoldalon nevezték: médiaalkotmány) mind hatásban, mind időben bőven túllépte a maga „eredeti” kereteit. Szó sincs róla, hogy egy alapvetően átlagos, vagy kevésbé jelentős aktusról lett volna szó, ami idővel felfújódott, hiszen a szólás és a véleménnyilvánítás szabadságát valóban garantáló törvény minden valódi demokrácia sajátja, de talán maguk a beterjesztők se gondolták volna, hogy az EU-elnökség rajtját is ez a kérdés fogja majd meghatározni. Az új médiaszabályozást érdemes ugyanazzal a két dimenziós megközelítéssel megvizsgálni, amely tulajdonképpen a második Orbán-kormány eddigi összes intézkedésére érvényes: a politikai aktusok hatalmi és szimbolikus jelentőségét szem előtt tartva. Annak okán, hogy a választókkal való kapcsolattartás (vagyis közlés) legfontosabb eszközéről van szó, ez a két megközelítés most az eddigieknél jobban is összefonódik. És természetesen nem feledkezhetünk el az országhatáron belüli és kívüli politikai realitás feszültségéről, mintsem az időbeliség dimenziójáról sem.

Nehéz helyzetben vagyunk, ha a Fidesz-KDNP eredeti szándékait szeretnénk kifürkészni, a médiaszabályozás megújítása ugyanis nem illik a kormányoldal egyik kommunikációs paneljébe sem - az elmúlt 8 évvel való szakításba ugyanúgy nem, ahogy a „bepótolt rendszerváltásba” sem. Utóbbiba a legkevésbé, hiszen - ellentétben a nemrég elfogadott alkotmánnyal - a tavalyig hatályos törvényt (1996/I. tc.) nem az elit-jellegű Nemzeti Kerekasztal, hanem a demokratikusan megválasztott Országgyűlés hozta meg, ráadásul nem az első, hanem a második. Jóllehet azt a törvényt is az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányzása alatt hozták meg, elfogadása a parlamentben konszenzussal történt meg, és az Orbán-kormány évei alatt is ez volt érvényben - vagyis a szakítás jelszava nehezen volt köthető ehhez az aktushoz. Mégis van szimbolikus jelentősége a mostani eseményeknek, legfeljebb az eddigiektől eltérő módon.

Arra a kérdésre, hogy miért éppen ilyen törvény született, és miért éppen most, két folyamat találkozásában találhatjuk meg a választ. Értéktelítettségében egyértelműen a mostani kormányoldal világképét tükrözi a szabályozás, hatalmi szempontokból pedig a sajtó kormányoldalhoz - nem kimondottan a mindenkorihoz, hanem leginkább a mostanihoz - való kötésének némileg aggályos szándéka olvasható ki az átalakításokból. Az első tényező alkalmassá teszi arra, amilyen célból az eddigi szimbolikus aktusok is születtek: tematizálják a politikai napirendet, elkerülvén a - kevesebb népszerűséget hozó - kézzel fogható eredményekkel értékelhető szakpolitikai mezőket. Megfelelő jelszó lehetett volna a médiapiac viszonyainak „rendbetétele”, az aktusnak viszont ezúttal a Költségvetési Tanács ellehetetlenítéséhez vagy az Alkotmánybíróság hatáskör-csökkentéséhez mérhető hatalmi vetülete is volt - a közvélemény pedig az utóbbi tényezőt emelte ki. Hatalmi szempontból viszont ennek ellenére is motiváló volt a médiapiac feletti kontroll megszerzése. Nem meglepő ez a szándék annak fényében, hogy milyen frusztrációkat fogalmazott meg korábban a Fidesz a média vélt vagy valós baloldali elfogultságával kapcsolatban (elég például arra gondolnunk, hogy a 2002-es miniszterelnöki vitát miért a kampánycsend elé „szúrták be”...). Árnyalja viszont némelyest a képet, hogy éppen a közmédiumok területén kezdődött meg először a „kormányváltás”, ráadásul elég nyilvánvaló módon. Ez némileg azt az érvelést erősítheti, hogy a közmédiumok műsorpolitikájának egyértelmű jobbratolódása ellenére a Fidesz-KDNP „még biztosabb” hátországként szerette volna a közsajtót maga mögött tudni.

Az új médiatörvény kapcsán tehát többé-kevésbé világosan körvonalazódnak a kormány szándékai (még ha ezt világosabban is lehetne látni a törvány tartalmának részletesen elemzésével - úgy viszont könnyen elvesznénk a részletekben), sok kérdőjel maradt még a miértekkel kapcsolatban, legfőképp az időzítést nézve. A kétharmados többség erőpolitizálása kapcsán számos keserű pirulát le kellett már az ellenzéknek - és a közvéleménynek - tavaly május óta nyelnie, ezek viszont a hatalmi struktúrákat alakították át csak olyan mértékben, amelyek alapvetően nem változtatták meg a magyar politikai rendszer demokratikus jellegét. Hiába váltott ki itthon nagy felháborodást például az Alkotmánybíróság jogkörének csökkentése, európai szinten nem okozott gondot a kormánynak: a többségi demokráciafelfogású országok politikusai elsiklottak e felett - és az általános európai norma hiánya ugyanígy érvényes a többi hasonló intézkedésre is. A sajtóhoz, mint a demokratikus kontroll egyik legfontosabb eszközéhez hozzányúlni, olyan aknamezőnek bizonyult, ahol a közelgő soros elnökség miatt éppen minden robbanószerkezet élesítve volt. Az aknák pedig sorra robbantak. Nem csak az Európai Parlament baloldali frakciói fejezték ki heves ellenérzésüket, hanem még a jobboldali Merkel-kormány liberális külügyminisztere is határozottan elítélte az új szabályozást, annak demokrácia-defficites vonásait kiemelve. És a két hatás egymást erősítette: a soros elnökség ténye a kritikákat helyezte reflektorfénybe - a helyett, hogy a kormány az alapvetően jó hajrát produkáló szervezéssel növelhette volna presztízsét. Az, hogy a kormány végül jelezte az EB-vel együttműködési szándékat, a rossz rajt kozmetikázására volt csak elég. Alapvetően itthon a médiából mindenhonnan a Magyarországot ért kritikák szóltak, Európában pedig Orbán végképp nem tudott államférfivé emelkedni - ha más nem, maradt a szabadságharcos szerepe. Némelyest rosszul állt ez már neki, különösen annak fényében, hogy először még a strabourg-i EPP-frakción, sőt a néppárti EB-elnökön, Barosso-n keresztül is igazolni próbálta magát. Azon elképzelése, hogy valójában az ellenzék szándékos hisztériakeltése állna a kritikák mögött, különösen annak fényében tűnt visszásnak, hogy a 2006 őszi események után a Fidesz épp az európai közvéleményt akarta a kormány ellen hangolni. Nos, amit a jobboldal 4 év alatt nem tudott Brüsszelben és Strasbourg-ban elérni, az a mostani ellenzéknek - ha ugyancsak az MSZP és az LMP keltette fel a figyelmet a magyar sajtótörvényre - néhány hónap alatt sikerült, javarészt az ügy természete miatt. És alighanem Orbán számára ez volt a legkeserűbb pirula, nem pedig Daniel Cohn-Bendit lila gőzös szónoklata az EP-ben.

Ha az események dinamikáját nézzük, lényegében lehetetlen olyan tényezőt találni, ami a „médiaalkotmány” létrehozásának időzítését indokolná - vagy ha van, az egy olyan rendkívül zseniális kommunikációs csavar, amit a halandó politikai elemző - az ellenzékkel egyetemben - nem képes még felismerni. Tény, hogy az EU-elnökséget jogilag erős médiaháttérrel kezdte meg a kormány, amely hátország viszont közel sem volt elegendő a politikai ellenszél hatásainak kármentésére. Minden bizonnyal sokkal egyszerűbb lett volna a kormány dolga, ha az új médiatörvényt - és akár az alkotmányt is - a soros elnökség után hozza meg, amikor már egyébként is kevésbé fordult volna ekkora nemzetközi figyelem hazánkra. Járulékos haszonként ráadásul jó fél évvel később kezdődött volna a jobboldali többség által kinevezett Médiatanács-tagok mandátuma - egészen 2020 második feléig. Megúszni újfent az ellenzék feltámadását sikerült: az MSZP és LMP komoly teret kaphattak volna kritikáik megfogalmazására, és az ügy további tematizálására, a Policy Solutions sajtóelemzése viszont kimutatta, hogy a prímet a különböző civil kezdeményezések vitték.  Hiába, valós és érdemi kritikát csak koherens világkép és alternatíva mentén lehet megfogalmazni, amivel a jelenlegi baloldali ellenzék nem nagyon rendelkezik. A Jobbiknak rendelkezne ilyennel, de az új szabályozás éppen az ő vitorlájukból fogta ki a szelet.

A kormány hatalmi nyereségei - az említett jogi háttér (hatalmi dimenzió), a újabb politikai szimbólumok a materiális politizálás elhalványítására és a Jobbik tematikájának visszaszorítása - eltörpülnek a veszteségek mellett: az európai közösség szimpátiájának elvesztése, illetve az ellenzéki civil társadalom megszerveződése egy közös platform találása révén. Ha az időzítést nézzük, valószínűleg a kormány túlbecsülte az erőpolitizálás adta lehetőségeit - vagyis rosszul mérte fel a belső politikai lehetőségek és a külső mozgástér egymáshoz való viszonyát. Vagyis attól függetlenül, hogy jónak tartjuk-e az új médiatörvényt vagy sem, meghozatalának módja és időzítése alighanem a második Orbán-kormány első évének legnagyobb politikai melléfogása volt.

Szólj hozzá!

2011.04.24.
13:42

Írta: Kockáslepedő

A médiatörvény karrierje

A médiatörvény a 2/3-os többséggel rendelkező Fidesz-KDNP kormány első és talán legnagyobb port kavart olyan intézkedésének tekinthető, melyet a hazai és nemzetközi szakmai- és közvélemény egyaránt sarkalatos kritikával illetett. Írásomban megpróbálok választ keresni arra a kérdésre, hogy miért szabadultak el az indulatok a médiatörvény nyilvánosságra kerülését követően.


Az átlag magyar polgár még csak hírét sem hallotta az új médiára vonatkozó rendelkezéseknek, amikor a sajtó már a diktatúra kiépítésétől volt hangos. Az ellenzék mantraszerűen szajkózta, hogy kétharmaddal mindent lehet, totális állami ellenőrzés alá kerül a média, csorbul a sajtószabadság, egyetemes jogok sértése történik, a médiatörvény az első lépés a jobboldali diktatúra kiépítésében, pusztán figyelemelterelés a valós problémákról etc… A kormányoldal kezdeti reakcióját a magyarázatok mellőzése és az „ez van, ezt kell szeretni” attitűd jellemezte. Látva, hogy az indulatok nem csillapodnak és az Európai Unió érdeklődését is felkelti a Magyarországon zajló csatározás, a kormány megpróbálta elplántálni azt a magot, hogy a médiatörvény jó és szükséges. Felszínre került azonban, hogy az új rendelkezés számos ponton erősen megkérdőjelezhető vagy éppen „homályos” és nem mellesleg az alaptörvény módosítása révén lehetséges csak érvénybe léptetése.

Ekkor lépett közbe az EU és felszólította az Orbán-kormányt a törvény tartalmának módosítására a polgári szabadságjogok tiszteletben tartása mellett. A nemzetközi bírálathullám megállítása végett a kormány lefordította a médiatörvényt, mely az indulatok újabb elszabadulását eredményezte a hazai fronton. A fordításból kimaradtak a „lényegtelennek” titulált részek, melyek egyesek szerint valóban mellőzhetőek voltak a törvény lényegének megértése szempontjából, hiszen az ideiglenes intézkedésekre vonatkoztak; mások viszont gigantikus összeesküvés elméletek gyártásába kezdtek, mondván, hogy a kormány túl akar járni az EU eszén elfedve a törvény valós célját. Akadtak kevésbé politikai jellegű vélemények is, melyek szerint a kormány csupán „elbaltázta” a fordítást.

Véleményem szerint azonban az előbbiekben említett okok egyike sem fedi a valóságot. Személyes meggyőződésem, hogy a Fidesz-KDNP kormánynak elképzelése sem volt, hogy ekkora port fog kavarni a média szabályozása. Természetesen élve a 2/3 erejével saját képére kívánta formálni a média világát, azonban ennek hátterében diktatúra, illetve totális hatalom kiépítésére nem volt törekvés, egyszerűen kedvezőbbé akarta tenni saját maga számára azokat a feltételeket, melyek esetleges akadályokat jelenthettek volna. Túl sok munkát nem fektettek a törvény kidolgozásába, hiszen akkor olyan sarkalatos pontok, mint például a média politikai célokra való felhasználásának lehetősége nem kerülték volna el a figyelmüket. Nem feltételezhették, hogy egy ilyen nagy volumenű kérdés kikerülheti a közvéleményt és az ellenzéket. A médiatörvény csupán egy volt a sorban a rohamos gyorsaságú törvénygyártási folyamatban, ezért váratlanul érte a kormányt a közvéleményben bombaként való robbanása, melynek oka, hogy az ellenzék által generált, diktatúra és hasonló dinamikus kifejezéseket használó vita futótűzként terjedt el a polgárok soraiban.

Az Európai Unió felszólalásával azonban újabb felvonásához érkezett a média szabályozása körül zajló huzavona. Eleinte az Orbán-kormány dinamikusan kiállt gyermeke támogatása mellett, mondván hogy „esze ágában sincs változtatni” a rendelkezésen, minimális figyelmet fordítva ezáltal a külföldi kritikának. Ezt a hozzáállást gyökeresen megváltoztatta a magyar soros elnökség kezdete. És hogy mi történt ezután? Lehetségesnek tartom az állampolgárok jelentős része nem tudna választ adni a kérdésre. Ennek oka pedig, hogy az elnökség elindulásával az Európai Unió vigyázó szemeinek közelsége végett csendesen megtörtént a médiatörvény módosítása. Egyetlen hangos szó, védekező retorika – semmi nem hangzott el. Nyoma sem volt a kormány korábbi vehemens kiállásának új rendelkezése mellett.

Mi állhat a kezdetben foggal-körömmel védett médiatörvény zokszó nélküli szabályozása mögött? Egyszerűen az idő. Elévült, elcsendesedett a vihar, felváltotta az alkotmányozás körül zajló vita, illetve a kormány gazdasági problémák megoldására irányuló intézkedései. Akármennyire is bátran szónokolt Orbán Viktor arról, hogy a magyar állam bizony nem fog fejet hajtani az Európai Unió akarata előtt, a soros elnöki szék betöltését követően egészen némulásig csavarta a hangerőt. Természetesen annak kommunikálása már elmaradt, hogy az európai akaratnak megfelelően megtörtént a törvény módosítása, hiszen a szabályozás kudarca, ráadásul uniós utasításra való meghiúsulása súlyos csorbát jelent a kormány portfóliójában. Ennek hangoztatását kormányoldalról senki sem szorgalmazza szívesen – az ellenzék pedig egyszerűen el van foglalva az alkotmányozás legitimációjának támadásával.

Összefoglalva a médiatörvény pályáját egy mai celeb „karrierjéhez” tudnám hasonlítani. Szülei soha nem hitték, hogy valaha ismert lesz a neve, azonban a sors fintora, hogy egy véletlen folytán ország-világ figyelmének központjába került. Hónapokon keresztül táncolt a közbeszéd fókuszában, egyesek támadták, mások szerették, majd jött egy újabb csillag és amilyen hirtelen fellobbant a hírnév lángja, oly gyorsan el is apadt, míg végül mindenki meg nem feledkezett róla…


Szólj hozzá!

2011.04.24.
11:09

Írta: kiscsibe88

Az új médiatörvény a sajtószabadság végét jelenti?

 

A Fidesz-kormány első évében hozott intézkedései közül a legnagyobb hazai és nemzetközi visszhangot a Cser-Palkovics András, Menczer Erzsébet és Rogán Antal által a parlamentnek benyújtott médiaszabályozásról szóló törvénytervezet váltotta ki. Az ellenzéki pártok a sajtószabadság védelme érdekében éles hangon kezdték el kritizálni a javaslatot. Egy újabb lehetőséget láttak arra, hogy negatív színben tüntessék fel a kormányt, valamint kiálljanak a Fidesszel ellentétes nézeteket valló állampolgárok mellett. Az ellenzéki pártokon kívül viszont az Európai Unió is felfigyelt a magyar médiatörvény tervezetének tartalmára. Ezáltal felmerülhet a kérdés, hogy a hazai és a nemzetközi támadások hátterében valójában a „magyar sajtószabadság” védelme vagy pedig az Orbán-kormány által már korábban meghozott döntések, mint például a válságadó, a bankadó vagy a magán-nyugdíjpénztáraknak az ügye áll-e? Miért pont a médiaszabályozással kapcsolatosan érték ennyire erős támadások a magyar kormányt?
A médiatörvényről folytatott parlamenti szavazáskor az ellenzék számos szimbolikus lépéssel próbálta meg kifejezni ellenvetését az új szabályozással kapcsolatosan. Az LMP-s képviselők leragasztott szájjal ültek a teremben, miközben Szabó Réka és Schering Gábor „A magyar sajtószabadság élt 21 évet” transzparenst mutatta fel. Szanyi Tibor, MSZP-s képviselő pedig egy szájkosarat emelt a magasba. Ennek ellenére a szavazás most sem okozott nagy meglepetést, hiszen, ahogyan már más törvények esetében is előfordult csak a Fidesz-KDNP támogatta az új jogszabályt.      
Az elfogadott törvénnyel kapcsolatban felmerül bennem a kérdés, hogy veszélyeztetik-e a sajtószabadságot azzal, ha magyar zenei kvótát vezettetnek be a rádiók számára? Vagy, ha kikötik, hogy a reklámok nem lehetnek hangosabbak, mint az a műsor, amelyet megszakítanak? Esetleg azáltal, hogy a két kereskedelmi televízió híradóiban a bűnügyi hírek aránya átlagban nem haladhatja meg a 20%-ot? Az emberek számára ezek azok a változtatások, amelyeket esetleg észrevehetnek a jövőben. A többi módosítás viszont már politikai és kereskedelmi érdekeket sérthetnek, amelyeket az állampolgárok kevésbé fognak érzékelni. Ilyennek számít a törvény egyik legvitatottabb pontja is az Országos Rádió és Televízió Testület jogutódjának tartott Médiatanács felállítása, melynek elnökét és négy tagját a parlament egyidejű listás szavazással, 2/3-os többséggel választja. Ennek köszönhetően a Fidesz ezekbe a pozíciókba is a saját embereit ültetheti a zsákmányelv logikáját követve. A Médiatanács bármelyik médiumot bírsággal sújthatja, ha az nem tartja be a törvényben foglaltakat. Pálffy István KDNP-s és L. Simon László Fideszes képviselők javaslatára úgy módosították az eredeti törvényjavaslat ezen pontját, hogy a bírsággal sújtott médiumoknak nem kell azonnal fizetniük, hanem kérhetik a határozat végrehajtásának felfüggesztését a bíróságtól. Ennek köszönhetően sikerült megakadályozniuk egyes kisebb költségvetéssel rendelkező lapkiadók ellehetetlenülését. A szabályozás értelmében a média nem sértheti egyik kisebbség, egyház vagy vallási közösség érdekeit sem. Azt viszont, hogy mi számít sértőnek azt a jövőben a Médiatanács fogja eldönteni.
Még egy fontos kérdés maradt, amit tisztázni kell az új médiatörvénnyel kapcsolatosan. Ez pedig az Európai Uniónak a hozzáállása az ügyhöz. Neelie Kroes médiaügyekért felelős EU-biztos aggályosnak tartotta a törvénytervezetet, amellyel kapcsolatosan három kifogást emelt. Az egyik, hogy az új törvény hatályos más tagállamokban létrehozott médiacégekre is. Ez viszont már EU-s jogszabályokba ütközik. A másik, hogy a szabályozás a kiegyensúlyozott tájékoztatást várja el még a videoblogoktól is. A harmadik problémája pedig a médiaregisztrációs szabályokkal voltak kapcsolatosak. Navrasics Tibor és Orbán Viktor is több alkalommal vett részt EU-s meghallgatásokon, amelyeken hangsúlyozták, hogy semmiféleképpen sem fogják visszavonni a törvénytervezetet, de hajlandóak tárgyalni róla.
A médiatörvény 2011. január 1-je óta hatályos és mára lekerült a politikai napirendről. Az ellenzék számára pedig nem maradt más lehetőség, mint új ügyeket keresni, amelyeket „meglovagolva” tovább próbálkozhatnak, az amúgy is stabilnak tekinthető második Orbán-kormány gyengítésén. Valószínűleg a médiatörvényt, azért érték ennyire erős nemzetközi kritikák, mivel ez számított a magyar kormány első olyan lépésének, amely nem állt összefüggésben a gazdasági válság okozta megszorító intézkedésekkel. Ezenkívül pedig, a Médiatanács felállításának köszönhetően a Fidesznek lehetősége nyílt arra, hogy a médiaszabályozás területén is saját elképzelései alapján hozza meg a döntéseket. Ettől függetlenül nem gondolom úgy, hogy a törvény hatályba lépésével egyidejűleg elérkezett volna a sajtószabadság vége is. Ennek hangoztatása csak az ellenzék számára nyújtott lehetőséget, hogy megpróbálják maguk mellé állítani az embereket.
Az aktuálpolitikát tekintve viszont, szerencsére a médiaszabályozással kapcsolatos nemzetközi viták nem árnyékolták be a soros magyar elnökséget.
 

Szólj hozzá!

2011.04.18.
00:19

Írta: Kockáslepedő

Az út negyedén

Hamarosan egyéves fordulójához érkezik a 2/3-os többséggel rendelkező Fidesz-KDNP kormány megalakulása. A továbbiakban megkísérlem eddigi teljesítményének értékelését az elmúlt egy évben történt események alapján. Beváltotta-e a koalíció a szavazóinak tett ígéreteit, tehát sikeresnek titulálható-e az elmúlt 12 hónapban folytatott munkássága, vagy pusztán tartalom nélküli hangzatos szavaknak bizonyulnak azok, csalódást okozva ezáltal a közvéleménynek?

A választási kampány során a leghangsúlyosabb problémának a gazdasági helyzetet tartotta a Fidesz, mely orvoslása sürgető megoldásra vár. Számos lépést felvázolt, mely révén lehetséges a gazdaság jobb pozícionálása. Ezekre nem térnék ki részletesen, mivel elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy mi valósult meg a „Nemzeti Ügyek Politikájából”. Kisebb változtatásokkal kedvezőbb adórendszer került kialakításra, melyet legfőképpen a nagycsaládosok, illetve a kis- és középvállalkozások éreznek meg. Legjelentősebb a társasági adó 19-ről 10%-ra való csökkentése 500 millió forint profit alatt teljesítő cégek esetén, mely az elvárások szerint hosszútávon javítja a vállalkozások hitelképességét, ezáltal növeli a magánberuházások mértékét és emeli a GDP-t. Az adók tárgyalásánál elengedhetetlen megemlíteni a bankadó bevezetését, mely révén jelentős jövedelmet generált az államháztartás. A tényleges kérdés azonban az, hogy hogyan fogja felhasználni a kormány e jelentős volumenű forrást. Racionális és szükséges célok megvalósítására fogja fordítani vagy elodázza azt? A válasz egyelőre a jövő zenéje. Visszakanyarodva azonban a gazdasági ígéretek eddigi realizálására, sajnos pontot kell tennem a bekezdés végére, mivel számos feladat teljesítése várat még magára a kormány hangoztatott terveit illetően. Véleményem szerint jelenleg elhamarkodott lépés állást foglalni abban az ügyben, hogy beváltja-e a Fidesz-KDNP koalíció a hozzáfűzött gazdasági reményeket. Az elmúlt egy év nem elegendő ennek a kérdésnek az ésszerű megválaszolására, hiszen több intézkedés megvalósítása hosszabbtávú időszakot igényel, gondoljunk például az egymillió munkahely megteremtésére.

A kormány teljesítményének értékelésekor elengedhetetlennek tartom a népszerűségi mutatók vizsgálatát és azt, hogy vajon mi áll ezeknek a tendenciáknak a hátterében. Személy szerint a kormány népszerűségének bizonyos mértékű csökkenését természetes jelenségnek tartom, hiszen napjainkra „bevett szokássá vált”, hogy a demokratikus berendezkedésű államokban a választásokat nyert párt vagy koalíció veszít népszerűségéből, mivel a választók körében megfigyelhető egy általános, „nem változott semmi” hozzáállás. Országunk statisztikai adatai azonban azt mutatják, hogy a Fidesz-KDNP e jellegű támogatottságának csökkenése mellett stabil szavazói továbbra sem hagyják cserben pártjukat. Érdemes azonban azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy miért vált unszimpatikussá a kormány számos állampolgár számára.

Túl sok fejtörést nem igényel a dilemma, hiszen az elmúlt egy évben három fájó pont van a kormány történelmében, mely hazai és európai szinten egyaránt nagy port kavart. Először a magánnyugdíjpéztárak rendszerét bolygatta meg a kormány, mely heves felháborodást váltott ki a polgárok soraiból. Leginkább a hosszú évek óta magánnyugdíjpénztárt fizető munkavállalók kerültek nehéz helyzetbe, hiszen dönteniük kellett a biztos nyugdíj és az eddig befizetett jelentős pénzösszeg elvesztése között. Ezt követte a médiatörvény, mely révén nem pusztán soros elnökségünk miatt hívtuk fel magunkra Európa figyelmét. Véleményem szerint nagy hibát követett el a kormány a hiányos és hibás kommunikáció által, melynek minden bizonnyal jelentős szerepe volt az indulatok elmérgesedésében. Emellett a félrefordítással és - interpretálással európai szinten járatta le az országot. Várható volt az Európai Unió nemtetszésének kifejezése, azonban érzékelésem szerint Orbán Viktor kiválóan előnyére fordította a helyzetet, amikor március 15-i ünnepi beszédében azt mondta, hogy „nem hagyjuk, hogy Brüsszelből diktáljanak nekünk”. Az Unió felé való elkötelezettség szempontjából, mely kiváltképp érdekes, tekintve, hogy Magyarország tölti be a soros elnök pozícióját, erősen megkérdőjelezhető az elhivatottság, azonban a magyar közhangulatot figyelembe véve véleményem szerint mesterien alkalmazta a miniszterelnök a retorikai fogást, táplálva ezáltal a nemzeti öntudat és nacionalizmus eszméjét. Érdekes azon is elgondolkozni, hogy ha határainkon belül nem vált ki ilyen nagy ellenszenvet a médiatörvény, vajon akkor is szúrta volna-e az EU szemét? Mindenesetre annyi bizonyos, hogy napjainkra csitultak a kedélyek a médiatörvényt illetően. Az már más kérdés, hogy mi áll ennek hátterében. Belenyugodtak a polgárok, megértették azt vagy csak egyszerűen – és ezáltal át is térek harmadik pontomra – az alkotmányozás körül zajló vihar terelte el róla a figyelmet. Az új alkotmány elkészítése az egyik legfoglalkoztatottabb téma az elmúlt hetekben. Számos szimbolikus jellegű intézkedés bevezetése, illetve módosítása mellett legnagyobb hangot az alkotmánybíróság jogköreinek megcsorbítása váltotta ki. A média rögvest leszűrte a következtetést, hogy a kormány 2/3-os többségével elsősorban szilárd alapokra szeretné helyezni vezetését. Mindezt túlzásnak tartom, annak ellenére, hogy nem értek egyet az alkotmánybíróság jogainak módosításával.

Az előbbiekben megpróbáltam röviden összeszedni az egyéves Orbán-kormány eddigi tevékenységét. Láthattuk a gazdasági intézkedések startját, majd azt, hogy a 2/3-os többség erejét megérezve miként kapott vérszemet a kormány és kezdett rohamos törvénygyártásba. Konklúzióként fenntartom a gazdasággal foglalkozó bekezdésben tárgyalt álláspontomat: korán van még ítélkezni. Elkezdődött a legsürgetőbb probléma, a gazdaság orvoslása, azonban számos eredmény elérése még hosszabb távon várat magára. Az is kérdés, hogy folytatni fogja-e a kormány az elkezdett reformokat. Véleményem szerint hibát követett el a Fidesz-KDNP azzal, hogy túlságosan nagy hangsúlyt és energiát szentelt szimbolikus jellegű intézkedéseknek – ilyennek tekintem az alkotmányozást például. Úgy gondolom, hogy ennél sürgetőbb kérdésekkel is foglalkozhattak volna az elmúlt időszakban. Valószínűnek tartom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az állásponttal, így esélyes, hogy népszerűségi mutatói, ha csak minimális mértékben is, de pozitívabbak lennének. Mindenesetre kíváncsian várom, hogy mit hoz az elkövetkező három év. Arról azonban semmiképp sem szabad megfeledkezni, hogy a választók adták a kormány kezébe a 2/3-os többség hatalmát…

Szólj hozzá!

2011.04.17.
23:59

Írta: Krezsnyev

Egynegyednyi kétharmad

 

Egy év politikai változásait, kormányzati teljesítményét értékelni nem könnyű, de mindenképpen kedves feladat egy politikai elemző számára. Hatások és eredménymutatók híján, nagymértékben a politikai összefüggések ösztönös fellogása működik.Egy év időintervallum, a politika szempontjából nem nevezhető igazán soknak, és ha azt vesszük alapul, hogy egy friss, és szemmel láthatóan még a felek számára is feldolgozandó politikai helyzetben, az addigi ellenzék veszi át a hatalmat kétharmados többséggel, számolnunk kell azzal, hogy egy nehezen megítélhető időszakot kell vizsgálnunk.

 

További kérdést vethet fel, egy elfogadható és visszakövethető elszámolási-viszonyítási rendszer hiánya, mely hitelesíti magát az elemzést. Sem a választási program és annak ígéretei, sem az összehasonlító elemzés, végképp nem egy normatív igazságosztó felfogás nem szolgáltathat alapot a teljesítmények értékeléséhez. Ugyan az állampolgári elvárások a választási ígéretek betartásán értelmezik, és annak margóján követik nyomon a politika ténykedését, elemzői oldalról –ismerve a politika hatalmi rendszeréből fakadó mechanizmusokat- nem tartanám teljesen megfelelőnek azt. Egyébiránt a Fidesz választási ígéretei, még a szokásosnál is absztraktabb formát öltöttek. Ahelyett, hogy a párt konkrét programpontokkal operált volna a kampány során, egy hangsúlyos értékrendszert mutatott a választók felé. Egyfelől az adócsökkentés, a munkahelyteremtés, a család, az otthon és a közös újrakezdés lehetősége, másfelől a korrupció és bűnözés felszámolása, a rend és béke megteremtése volt a legfőbb ígérete a Fidesz kampányának.

 

 A Fidesznek elég ideje és tere volt arra, hogy átgondolja leendő lépéseinek sorát. Gyakorlatilag a 2006-os önkormányzati választások óta kimutatható egy olyan többség a párt mögött, mely a későbbi sikereinek záloga is. Ennek a többségnek legfőbb tulajdonsága ugyanis a szilárdság. A Gyurcsány kormány és miniszterelnöke körüli botrányok, a világgazdasági válság és hatásai, egyre nagyobb mélységbe taszították a magyar baloldalt. Világossá vált, hogy az ország más vezetés alá kerül 2010-ben. Az egy párti kétharmados kormányzás, a magyar választási rendszert látva, nem is tűnt olyan kivitelezhetetlen küldetésnek. A valós verseny nélküli választás mellett a hosszabb távú politikai célok és törekvések is megfogalmazódhattak.

 

A Fidesz eredeti forgatókönyve valószínűleg elsődlegesen a hitelességre épült: lekövethető és igazolható lépéseket kell tennie, választói számára. Bizalmat nem veszíthet ,hiszen az elmúlt nyolc év tanulsága lebeg a szeme előtt: a választói psziché érzékeny, és radikális szavazatmozgásokat okozhat. A közérdeklődés középpontjában a sokat hangoztatott „Változás” állt. Ennek megfelelően is látott munkához a második Orbán kormány.

 

A kormány rég nem látott törvénykezési tempót vett fel, mely ékes bizonyítéka annak- legalábbis a kormányzati ciklus kiindulópontjára értelmezve-, hogy határozott elképzeléssel lépett „hatalomra” a Fidesz-Kdnp. Az olyan többé-kevésbé szimbolikus intézkedéseket, melyek álláspontjukban már jó ideje köthetőek a Fideszhez, és arculatát meghatározó tényezővé léptek elő, azonnal elővett és érvényesített a kormány.

 

Az első intézkedések egyikeként rendezték a kettős állampolgárság kérdését. Itt már feltűnni látszott az „erős állam” képe. A kissé megosztó nemzetközi vélemények ellenére a párt nem tekintett el álláspontjától, miszerint az országhatáron kívül eső területeken élő magyarok is kaphassanak állampolgárságot. A másik hasonló intézkedés a „kisebb parlament” ügye. A parlamenti képviselők számának radikális csökkentése is egy régóta hordozott téma a magyar politika számára. A politikai elit önmagára alkalmazott, mértéktartó és szabályozó rendelkezései mindenképpen bizalmat ébresztő kezdeményezésnek számítanak a közvélemény szemében. Ezen intézkedések közös pontja a reprezentáció: a párt által képviselt és erős társadalmi támogatottságnak örvendő kérdéseket rendezte le, s egyúttal jelezte: ígéreteit bizonyítani képes, a nemzeti érdekeket prioritásként kezelő kormány alakult meg Magyarországon.

 

A kormányalakítás tényéhez köthető és a kezdeti szépészeti beavatkozásokon túlmutató törvénykezési pontok jól körülhatárolhatóak. A parlamenttől elkülönített, de a törvényhozói-végrehajtói hatalom mellett működő intézményeket erős befolyás alá vonták. Olyan intézményes keretfinomításokat hajtottak végre, melyek a parlamenti erőviszonyokat felerősítik, teremtve a törvényalkotásnak így egy olyan kontinuumot, mely könnyű átfutást biztosít a kormány elképzelései számára. Tételesen fontos jelezni ezeket, természetesen a teljesség igénye nélkül. Új önkormányzati választási rendszer kialakítása, az alkotmánybíróság összetételének jelölési úton való befolyásolása, az államfő személyének kérdése, az Állami Számvevőszék elnöke személyének kérdése, a Gazdasági Versenyhivatal összetétele, a kormánytisztviselők felmentésének leegyszerűsítése - az indokolás nélküli elbocsátások kérdése. A törekvések ezen szintjén nem állt meg terjeszkedés, a hatalmi háló tovább szőhető: a bíróságok kérdése egy jó példa lehet, a még hasonló elven átalakításra váró intézményi lehetőségekre. Az igény, a formális akadályok elhárításán kívül, a kompromisszummentesség. Egyetlen rést sem szabad hagyni a pajzson. Az első év konklúzióját részint megvonhatjuk: hatalmi és személyi kérdések tisztázása a kétharmad tükrében.

 

A politika és közvélemény dimenziói által leginkább érintett területek, a nyugdíjrendszer átalakításával, és a médiatörvénnyel, és az alkotmányozás kérdésével kapcsolatosak. Mindhárom témáról elmondhatjuk, hogy a tartalmi kérdéseket azzal egyenértékű, és a kormányzati politikai stílussal kapcsolatos viták egészítették ki. Az első főként a nyugdíjstruktúrát és monetáris érdekeket érintő kérdéskör, melynek leginkább két kritikája fogalmazódott meg. Egyrészt kényszerítő ereje, a munkamenet lefolyása zavarta a közvéleményt, hiszen nagyrészt kizárták a konzultációból, másrészt részérdekeket kiszolgáló mivolta: az átalakítás „sebtapasz jellegű” orvoslása csak a jelen nyugdíjproblémájának. A második egy könnyű szabályozottságot érvényesítő eljárást igyekezett megvalósítani, melynek legnagyobb vesztese maga a kormánypárt volt. Olyan közösségi szerveződéseket vonzott és könnyen kommunikálható ellenvetésekre talált, melyek az állandóan napirenden tartható, legitimitáskérdésre helyezték a hangsúlyt. Harmadikként az alkotmányozás kérdése, a számomra legnagyobb jelentőséget érdemlő kérdés. Nagy választóvonalat jelenthet a kormányzati ciklust figyelembe véve. A funkciójában leginkább szimbolikusnak nevezhető új alkotmány problémát jelenthet az összes politikai szereplő számára. Kétes hírnevű és legitimációs válsághelyzetet sejtető alaptörvény születése van kialakulóban. A Fidesz minden eszközt felhasznál legitim kétharmados többségének érvényesítésére, ezzel együtt az ellenzék felé képtelen bármilyen gesztusszintű párbeszéd kialakítására. Ez komoly következményeket von maga után. A talaját vesztett ellenzéki politika, az akaratos és önkényelvű karhatalom képét látja és láttatja a Fidesz politikájában. Ez a szimbolikus jelentőségekre építő, és a hatalom megfogására irányuló következetesség találkozik a „húsvéti alkotmány” dokumentumában. Tovább nincs, mert nem lehet. Az érzelmeket mozgósító üzenetet nem, a hétköznapi léptékben megjelenő hasznosságot lehet, és el is kell adni a választópolgárnak. A kormány politikájában nagyobb vállalásokra kényszerül.

 

A Fidesz permanens kampánya gyakorlatilag 2002 óta komoly munkával érvényesülni képes. A kormányzati szerep már egészen más tészta. A kormányzás mindenkori befolyásolója a támogatottság kérdése: politikailag kemény, megosztó, sokszor nehezen vállalható döntéseket kell meghozni, mely a háttértábor elvesztéséhez vezethet. Ha nem találnak megoldást azoknak az alrendszereknek a problémáira, melyeknek égető szüksége a rendszerváltás óta látszik, komoly elszámolási problémával ugyan közvetlen nem kerülnek, de egy elveszett lehetőség után bánkódhatnak a mostani kormányoldalon. Az önkormányzatok kérdése, az egészségügy, oktatás, nyugdíjrendszer hosszú távú megoldás után, a benne és vele élő emberek valódi vezetők után kiáltanak.

 

A folyamatosan széttartó, és a párhuzamosait a messzi végtelenben sem találó magyar politika, hosszú távon nem tudja kezelni az „önállósodó”, és mindenkinek megfelelni képes gyűjtőpártokat. Szakmai szintű hatékonyság és a nyolc év ellenzéki létének frusztrációit maga mögött tudó kétharmados párt megalapozhatja a párt és az ország sikereit egyaránt.

 

 

Szólj hozzá!

2011.04.17.
23:58

Írta: csakapresszokave

Szabadon választott kényszerpálya

 

A második Orbán-kormány első évét értékelve ahhoz a körülményhez kell igazodjak, hogy írásom terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé sem az egyes események értékelését, sem az ágazati politikák átfogó, rendszeres áttekintését - de még a legfontosabb ügyek kiemelését sem, tekintve az elmúlt 12 hónap felfokozott politikai légkörét. Amire itt vállalkoznék, az egy olyan írás, amely egy-egy átfogó kormányzáskötet felvezetőjének, esetleg kivonatának lenne alkalmas. Fő célom a kormányzás dinamikájának megértése, az ehhez választott időbeli elemzési egység pedig a kiterjed a Fidesz-KDNP ellenzékben tanúsított politikájára is - a pontos határokról még a későbbiekben szólok. A kérdést 3 vizsgálati fókuszon keresztül közelítem meg: az időbeli hatások, a politikai folyamatok, illetve a hatalmi viszonyok alakulásának elemzésével.

Az időbeliséget vizsgálva politikailag elsősorban a Gyurcsány-korszakhoz való viszony képezte az ellenzéki évek legsúlyosabb örökségét a jobbközép pártszövetség számára. Egyrészt, a Fidesz-KDNP nem csak a népszerűségi mutatókat tekintve profitálhatott a szociálliberális elit elkövette hibákból, hanem számos olyan társadalmi attitűdökben rejlő aknát fedezhettek fel, amire ők semmiképpen sem akartak rálépni - ez később nagyban befolyásolta a politikai kockázatvállaláshoz való viszonyukat. Másrészt, a politikai közeg erősödő polarizálódása olyan helyzetet teremtett meg, amelyben a táborok egyre inkább az ellenféllel szemben határozzák meg magukat, és amely helyzet inkább az ellenzéknek kedvezett. A jobboldal élt is a lehetőséggel, és - főleg 2006 után - lényegében ott támadta a kormányzati politikát, ahol azon akármilyen támadási felületet talált, sokszor a koherens ideológiai pozíció teljes hiányával. Egyszer a kormány megszorító politikáját bírálták, másszor pedig a romló makroökonómiai mutatók kerültek középpontba. Egyszer a kiadáscsökkentést, másszor pedig a növekvő államadósságot kérték számon. Ez paradox helyzetet eredményezett: a Fidesz úgy valósította meg szinte ideáltipikusan a Giovanni Sartori által „felelőtlen ellenzéknek” nevezett politikai magatartást, hogy közben folyamatosan váltópárti státuszát hangsúlyozta, és a kormányzás átvételére készült. Az a Fidesz kisebb önsorsrontásának csak a kisebbik része volt, hogy szinte teljesíthetetlen mércét állított a kormányzó többséggel szemben, a nagyobbik probléma ott jelent meg, hogy szitokszavat csinált olyan szükségszerűségekből (elsősorban a „megszorításból”), amelyek akarva-akaratlanul hozzátartoznak a felelős kormányzati magatartáshoz. A felelős ellenzékiség határát végleg 2008. március 8-án lépték át, amikor a „Szociális népszavazáson” azt az üzenetet küldték a választópolgároknak, hogy a jobbközép egy 300 forintos tételt is hajlandó az emberekre bízni. Ennek a magatartásnak összességében két hosszú távú következménye lehetett: a felelős kormányzás ellehetetlenülése, vagy másik oldalon a hitelesség teljes elvesztése.

Azt, hogy a múlt öröksége a jövő kormányzását hogyan befolyásolja, leginkább a jelen szükségszerűségei határozzák meg. A második Orbán-kormány mozgástere ebből a szempontból meglehetősen szűk volt. A Magyarországnak hitelező IMF-et, és a gazdasági stabilitást őrző Európai Bizottságot nem különösebben érdekelték a kormány népszerűségi mutatói, sokkal inkább a makroökonómiai helyzet stabilizálása. Az EU-elnökség, mint külső tényező kevésbé zavarta az új kormányt, a gazdaságpolitikára nehezedő külső nyomással volt egy ellentétes irányú politikai kihívása is a kormánynak: a közeledő önkormányzati választások.

A 2010-es kormányra kerülés előtti eseményeket azért ilyen fontos külön értelmezni, mert az idő jelenti a leginkább azt a feszültségi teret, amelyben a kormány - a bűvös kétharmad ellenére is - minden fronton determizmusokkal néz szembe, és így nagyban magyarázzák a későbbiekben kijelölt irányokat. És ezen irányok közül kétségkívül a legnagyobb kihívás annak az ösvénynek a megtalálása volt, amelyen a kormány a korábbi retorikai fordulatainak (adócsökkentés, megszorítások hiánya) is eleget téve állva tudott maradni a külső szereplőkkel folytatott érdek-konfliktusban - amit a hazai közvélemény számára sokszor egyfajta „szabadságharcként” állított be. A kommunikációs ellentétek feloldására könnyen választhatta volna Orbán Viktor brit kollégájának, David Cameron-nak a stratégiáját, aki az elődjeitől örökölt válságos állapotokra hivatkozva tudta a fiskális szigort választói torkán lenyomni. A Fidesz viszont itt inkább a Gyurcsány-kormány elrettentő példáját látta, amely a 2006 nyarán elindított konvergencia-program - és nem kis részben az öszödi beszéd - nyomán ősszel katasztrofális vereséget szenvedett, és később kommunikációs defenzívába szorult. Személyes meggyőződésem, hogy az Orbán-kormánynak abban a pillanatban a lehetőségek maximumát merítette ki a bizalmi indexe, amit a Cameron-féle kommunikáció alkalmazásával egy hosszú távú bizalmi befektetésre élhetett volna fel. E helyett inkább - elsősorban Budapesten - biztosra akart menni, de az ellenzék szervezetlenségét és enerváltságát látva talán túlzott volt óvatossága. Mindazonáltal az „állapotfelmérés” itthon is megtörtént, jelentősége sokkal inkább a szükséges áldozatok indoklására szorítkozott, mintsem arra, hogy ezzel megfelelő mértékű és átfogó strukturális reformokat legitimáljon.

A „kitakarás” ezen formái másrészt viszonylag jól működnek a kormány politikájában, főleg arra tekintettel, hogy Orbán Viktor hol és milyen eszközökkel igyekezett saját mozgásterét tágítani. A szimbolikus politizálás megnyilvánulási formái (kettős állampolgársági törvény, új médiaszabályozás, egyházjogi törvény módosítása, stb.) arra kiválóan alkalmasnak bizonyultak, hogy elképesztő tempót diktálva, az ellenzéknek levegővételnyi helyet sem engedve tematizálják a politikai napirendet. Itt viszont újra felvetődik a kérdés: a kormányba vetett bizalom fenntartása megéri-e az aktuspolitizálással járó külső és belső konfliktusokat (magyar-szlovák vita, médiatörvény nagyon kedvezőtlen európai fogadtatása, stb.)? Ebből a szempontból ugyancsak van néhány kérdőjel a kormányzati struktúra brit mintájú átalakítása kapcsán, amely kielégíti ugyan a „kisebb kormány” (ami közel sem egyenlő az olcsóbb kormánnyal) iránt vonatkozó népi elvárásokat, de előreláthatólag is sok nehézséget hordozott magában - mind az EU-elnökségre, mind a későbbiekre vonatkozóan. A kormány pedig a szűk külső mozgásterén hol tudott tágítani, hol pedig inkább az időzítéssel tudta a történések élét tompítani. Erre jó példa a márciusban bemutatott Széll Kálmán-terv is: a kormány végül - hónapokat várva - kiadáscsökkentésre szánta el magát, amiket pedig inkább a közintézményekre, mintsem közvetlenül a választópolgárokra nézve igyekezett elérni.

A kormány mozgásterének harmadik dimenziója az időbeli determizmusok illetve a külső és belső elvárások mellett természetesen a hatalmi viszonyokban látandó. Ebből a szempontból nem volt kétség afelől, hogy az Fidesz-KDNP nem fogja hagyni, hogy a politikailag egyedül járható útról a független kontrollintézmények letérítsék. Az Alkotmánybíróság és a Költségvetési Tanács hatáskörének csorbítása, vagy a médiaszabályozás intézményrendszerének átszabása egy olyan folyamatot indítottak meg, amely az új alkotmánytervezetben csúcsosodott ki, melyben lényegében a jobboldal mostani parlamenti többéséghez igazítják a pártfüggetlen hatalmi intézmények szabályrendszerét. Ezzel a felfogással vitatkoznának azok az elemzők akik szerint nem történik más, mint a többségi demokrácia-modell kiépítése, én személy szerint továbbra is eseti hatalomtechnikai okokra vezetném vissza a mostani változásokat. Erre a legfőbb érvem az, hogy demokrácia-felfogásből eredő átalakítások valószínűleg következetesen ebbe az irányba mutatnának. Ezzel szemben 3 fajta hozzáállást tanúsít a kormány: a kinevezések révén elfoglalható intézmények megőrizhették közjogi státuszukat, vagy meg is erősödtek (ÁSZ, Legfőbb Ügyész); a nehezen, vagy nem elfoglalható intézmények (pl. Alkotmánybíróság) hatásköre „testre lett szabva”; végül, a kettő szintéziziseként voltak olyan átalakulások is, amelyek mind a rekrutációs, mind a hatásköri szabályokat is átírták (Médiatanács, Költségvetési Tanács).

Összegezve, egy különös kettőség jellemzi az Orbán-kormány eddigi magatartását: egyik oldalon a minősített parlamenti többség korlátlan uralmát, a másikon viszont a nemzetközi intézmények és az érzékeny költségvetési helyzet szorítása mellett nagyban saját retorikájától is behatárolt politikai aktort láthatunk. A közjogi szerkezetek magabiztos barkácsolása az előbbit, a sokszor homályos és bizonytalan gazdaságpolitikai lépések viszont az utóbbit láttatják inkább. Mindazonáltal az első év problémái - nehézkes kezdetű EU-elnökség, szimbolikus politika kontraproduktív hatása, szerencsétlen gazdaságpolitikai megnyilatkozások - intő jelet adhat a mostani kormánynak. Egyrészt, sok, Orbánnál kevésbé megosztó politikus is belebukott a „sajtótájékoztatóknak való kormányzásba”, amikor a választói bizalom megtartása fontosabbá válik a kijelölt politikai céloknál. Ha három év múlva tényleges eredményekkel akar Orbán Viktor a választókhoz fordulni, jobb lesz, ha megszívleli a gondolatot: Gyurcsány és Bajnai kényszerpályának kerülése idővel maga is kényszerpályává fog válni.

 

Szólj hozzá!

2011.04.17.
23:29

Írta: Tátyus

A forint és a kormány első éve

 

Nehéz dolog egy kormány első évét értékelni. Sem a gazdasági- társadalmi döntések következményei sem pedig a politikai lépések kimenetele még nem ismert. Ezen kívül, bár a mostani kormány helyzete különlegesnek mondható kétharmados többsége miatt, eddigi tevékenysége alapján mégsem kerülheti el közhelynek számító sorsát, miszerint első évében készülve az önkormányzati választásokra még kampányol, majd két évig kormányoz utolsó évben pedig újra kampányol. Legalábbis a Fidesz ezt szerette volna, de a nemzetközi környezet, elsősorban a válság, ezt nem engedte, s így egy izgalmas első évet zárhatott. Kihívás viszonylag objektíven értékelni egy kormány munkáját, főként ilyen rövid időhorizonton, ezért segítségül hívom a forint/euró árfolyamát az időszakra, azért hogy egy olyan indikátor mutasson irányt, amelyben a kormány döntései egy aránypárban tükröződnek. Persze ez sem tökéletes, hiszen a kurzusra rengeteg külső tényező hathat, mégis az elmúlt egy évben hazánk megítélése a forint árfolyamában percről- percre tükröződött.

 

A kormányt negatív nemzetközi környezetben, a görög válság idején vette át a Fidesz- KDNP pártszövetség, s a befektetők bátor lépéseket vártak a hasonlóan kockázatosnak megítélt Magyarországtól. A választások második fordulója után, még örült a piac 263 forintos euróval, viszont innentől kezdve nem díjazták a szimbolikus kérdések előtérbe helyezését: a kettős állampolgárság, a Trianon- emléknap és a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata nem hatotta meg a pénzügyi világot, s ettől fogva már jócskán 270 forint felett jegyezték az eurót. A piac olyan intézkedéseket várt az új kormánytól, amelyek csökkentik a hazánkkal kapcsolatos kockázatokat. Ezek főként az államadósság csökkentését és a költségvetési hiány visszafogását jelentették volna. Azonban a gazdasági kérdésekre júniusig várni kellett, viszont ekkor az egész világ pénzügyi piacait megrendítő bejelentéssel jelent meg a kormány a nyilvánosság előtt. Kósa Lajos, a Fidesz alelnöke nem tartotta elkerülhetetlennek hazánk államcsődjét, amelyet másnap Szijjártó Péter kormányszóvivő is megerősített. Rövid idő alatt az euró 274 forintról 282-re erősödött, melyet a tőzsde esése is követett. Erős kétségeim vannak arról, hogy a bejelentések kommunikációs bakinak foghatóak fel, ezek igyekeztek támogatni az ekkor Brüsszelben tárgyaló miniszterelnököt, aki megpróbálta elérni, hogy a költségvetés bevételi oldalán lehessen elszámolni a magánnyugdíjpénztárak jövedelmeit. Hazánk megítélésén az sem javított, hogy Barrosso, az Európai Bizottság elnöke visszautasította Orbán Viktor kezdeményezését. Az ezek után bejelentett 29 pontos intézkedés sorozat is kevés konkrétumot tartalmazott, viszont a forint további esését megakadályozta, a befektetők valamelyest megnyugodtak. Az euró viszont tartósan 280 forint felett maradt. Július 17-én hazánk megszakította az IMF-fel a tárgyalásokat, és kijelentette, hogy a Valutaalap nélkül is képesek leszünk magunkat finanszírozni. Bár kétségtelenül az IMF tevékenységét éles kritikák érik, hiszen nem fiskális expanziót és növekedést generáló feltételeket támaszt az országok felé, hanem inkább kockázat csökkentő megszorításokat, mégis egy labilisnek ítélt országnak, mint hazánk, egy védőhálót jelentett- a befektetők szerint. Nem is késlekedtek „önteni” valutánkat, az eddig olykor 280 forint alá is bekacsintó euró kurzus 289 körülre szökött fel. A befektetők bizalmatlanságát tovább erősítette az, hogy egyre több és biztosabb szó esett a banki különadóról, ami különösen érzékenyen érintheti a külföldi, hazánkban leányvállalatokkal rendelkező pénzügyi intézményeket. Az euró mellett a lakosságnak fájdalmasabb terhet jelentett a svájci frank mozgása. A kormány bejelentésein túl az alpesi devizát erősítette „túl erős” gazdasága is, ahova menekültek a befektetők, így a frank hitelesek már komolyan aggódhattak a 220 feletti árfolyamtól. A gazdasági szabadságharcot folytató kormányunk a nemzetközi pénzpiacoktól és intézményektől való szabadulása közepette egyre inkább veszítette el lehetőségeit. Az ország finanszírozása kínosan drágává vált az ország- kockázatiprémium miatt, és már országon belül is belpolitikai problémát jelentettek a devizahitelesek terhei. Az EU-n belül is fogyni látszott a levegő, hiszen Görögország megmentése után már nem hagyták a hiánycélok emelését. Bár hazánk igyekezett tiltakozni a 4% alatti költségvetési hiány betartása ellen, az egekbe szökő árfolyamok és a közelgő önkormányzati választások kikényszerítették a kormány ígéretét: A választások előtti héten Matolcsy György, nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy hazánk kész betartani az EU által kért hiánycélokat. Nem késett a befektetők hálája: az eurót ismét 280 forint alatt jegyezték, és a svájci frank is esni kezdett. A kormány utolsó merénylete a forint ellen november végén érkezett, amikor is végérvényesen körvonalazódni látszódtak a válságadók és a hárompilléres nyugdíjrendszer megszüntetését hozó intézkedések. Még egyszer benézett az euró 280 forint fölé, ami után az általános befektetői hangulat javulása visszahúzta a 2010-es esztendő utolsó hónapjára 276 forint környékére.

A kormányt szabadságharcos intézkedései népszerűvé tették: Orbán Viktor meg akarta mutatni, hogy elődei, az emberek megszorításain alapuló válságkezelése helyett igen is lehet külön utakat járni, és új, addig tabunak számító intézkedéseket vitt végbe. Ezt az erőt a választók az önkormányzati választásoknál meg is hálálták. Jól használta ki a kormány a pénzügyi szektorba vetett bizalmatlanságot, a „gonosz multik” megadóztatása pedig kifejezetten hőstettnek hatott. Viszont ahogy azt az elemzés elején említettem nem kerülheti el sorsát a Nemzeti Együttműködés Kormánya sem. Megkezdődtek a megszorítások, és a hazánk iránti nemzetközi bizalom is visszatért. Jól tükrözi ezt az is, hogy a portugál válság kapcsán a forint nem reagált a negatív hírekre. A kormány kezdeti kommunikációjával ellentétben az EU-s követelményeknek ismét igyekszik megfelelni, és a válságkezelő mainstreamnek megfelelően fiskális restrikciót hajt végre. A szimbolikus kérdések továbbra is napirendek maradtak, gondolok itt a média szabályozásra és az új Alkotmányra, eközben halkan beállt hazánk is a sorba, és a befektetőket főként ez érdekli.

Amit észre kell venni az első év értékelésekor, hogy a belpolitikai népszerűség növelés, megtartás és a külpolitikai erőfitogtatás sokba került az országnak. Egyrészt a devizahitelesek bánhatták a gazdasági szabadságharcot, másrészt hazánk finanszírozása (kamatfizetési kötelezettség) is megdrágult, ami a következő évekre fog terheket róni. Harmadrészt pedig sokat vesztett a kormány hitelességéből is, hiszen eleinte hangosan ellenállt a nemzetközi nyomásnak, majd feladta a küzdelmet és az EU soros elnökeként igyekszik tető alá hozni a következő évek uniós országok gazdaságpolitikáját döntően meghatározó gazdságikormányzás alapjait. Politikában, válságban és szerelemben mindent szabad, mégis felelőtlennek tűnik ekkora költségekkel terhelni az országot feleslegesen, hiszen néhány drága kör lefutása után, azért mégis csak teljesülni látszanak az IMF és az EU feltételei.

Az euró árfolyama pedig 267 forint, közel annyi, mint egy évvel ezelőtt.

 

(Az árfolyamok az MNB által meghatározott napi középárfolyamok)

2 komment

2011.04.17.
22:48

Írta: Ede_

Egy éves a kormány

Szinte napra pontosan egy éve zajlott le az a „fülkeforradalom”, melynek során a Fidesz – KDNP pártszövetsége kétharmados felhatalmazást kapott a választópolgároktól arra, hogy irányítsa az országot. Az egy éves évforduló pedig kiváló alkalom arra, hogy áttekintsük, a pártszövetség hogyan élt ezzel a felhatalmazással, milyen irányba kormányozza az országot.

 A választási győzelem megszerzésekor és a kampány során a fő jelszó a változás volt, a Fidesz-KDNP a kétharmados felhatalmazást úgy értelmezte, hogy „jóformán mindenki egyet akar”, ez pedig lehetőséget ad arra, hogy az új kormány véglegesen továbblépjen az elmúlt évek hibás politikáján, kiváltképp az előző nyolc év szocialista kormányzatának hibáin. Ehhez képest, éppen a kormányalakítás után egy évvel, ismét sokat kezdi emlegetni a kormány az elődeit.

A hatalomra kerülés utáni első néhány hónapban a parlament rekord sebességre kapcsolt, ugyanakkor napirendjét leginkább a szimbolikus kérdések uralták, olyan ügyekben születtek döntések, mint a kettős állampolgárság kérdése és a parlamenti képviselők létszámának csökkentése. Ezek a döntések leginkább a közvéleménynek szóltak, meghozataluk pedig az ellenzék számára egyfajta erődemonstráció volt, jelezvén, hogy a Fidesz-KDNP tudatában van a parlamenti erejével és azt használni is kívánja. Látszólag rendkívül fontos a kormány számára az is, hogy odafigyeljen arra, milyen szókészletet használ a választók felé, rendkívül ügyeltek például arra, hogy az előző kormányt idéző megszorítás szó sehol ne szerepeljen a gazdasági intézkedésekkel kapcsolatban, mert az rossz fényt vetne rá. Pedig a kormány kénytelen szigorítani, ha az előzetesen megígért hiánycélt és az államadósság csökkentésével kapcsolatban tett ígéreteiket tartani kívánják. Szintén egy hangzatos ígéret volt egy évvel ezelőtt az emberek felé, reagálva a Jobbik által az országgyűlési választások kampányában remekül kihasznált közbiztonság kérdésére, hogy a belügyminiszter szerint az új kormány két hét alatt rendet tesz. Ez a mondat jelen pillanatban visszafelé látszik elsülni, rend nem lett mindenhol, ezt a témát pedig így a Jobbik tudja ismét kihasználni, a vidéken szervezett demonstrációik nagy visszhangot váltanak ki, napirenden tartva a témát, ezzel is erodálva a kormány hitelét, népszerűségét és támogatókat gyűjtve a szélsőségeseknek. De nem csak ők és nem csak ezt a témát használják ki a kormány pozíciójának gyengítésére. A médiatörvény és a rapid tempóban véghezvitt alkotmányozás szintén nagy visszhangot kiváltó témák voltak, amelyekkel kapcsolatban már külföldről is érkeztek kritikus hangok. A médiatörvény kapcsán az Európai Parlamentben is bírálták a magyar kormányzatot, amelyre az a válasz érkezett, hogy ha ez a törvény a gyakorlatban sérti a sajtószabadságot, úgy ismét változtatnak rajta, de ami ennél is fontosabb, Kövér László egy nyilatkozatában a törvény kapcsán kialakult vitákat egyszerűen politikai hisztériának titulálta, és sietett megjegyezni, hogy a támadást olyanok intézték az ország felé, akik egyszerűen a posztkommunista időszakból átmentett pozícióikat féltik. Az új alkotmány elfogadásával pedig ismét erősödhetnek a kritikus hangok, külföldön és belföldön egyaránt. Ezzel kapcsolatban az ellenzéki pártok azzal támadják a Fideszt, hogy jelenleg az országban nincs alkotmányozási kényszer, a kétharmados többséggel rendelkező pártszövetség pedig nem hallgatja meg az ellenzéki javaslatokat, illetve nem is teremtette meg a lehetőséget a konszenzusra, az értelmes párbeszédre, így pedig egypárti alkotmány fog születni, ami emiatt sokat veszít legitimációjából, és bebetonozza a kormánypárti embereket fontos közjogi pozíciókba. Nem sokat segít a helyzeten az sem, hogy a kormány, vitatható módon, talán az ellenzéki pártok helyett, az állampolgároknak kívánt lehetőséget nyújtani az alkotmányozási folyamatban való részvételre a kiküldött kérdőívek által. Ezek egyrészt meglehetősen alacsony számban érkeztek vissza, másrészt pedig koránt sem biztosítják a megfelelő reprezentativitást, azt, hogy valóban az ország véleményét tükrözik. A kormány érdemi magyarázat és érvelés helyett inkább újra jelentős helyet biztosít retorikájában az előző kormánynak és az MSZP bírálatának, őket teszik felelőssé a jelenlegi helyzet kialakulása miatt, a problémákat a megelőző nyolc éves szocialista kormányzásra vezetik vissza. Illetve az ellenzéki pártok súlyát próbálják kisebbíteni azzal, hogy kormánypárti politikusok úgy nyilatkoznak, egyik ellenzéki pártot sem tartják veszélyesnek.  Kérdéses azonban, hogy ez a fajta kommunikáció, az, hogy a kormánypárt bizonyos szempontból ismét előtérbe tolta az ellenzéket, kinek a konyhájára hoz többet, jelent-e olyan fegyvert ma még a Fidesz kezében a „kommunistázás”, mint jelentett mondjuk egy évvel ezelőtt?

 Egyenlőre, úgy tűnik, hogy minden bírálat ellenére a kormányzó pártoknak biztos előnye van a választópolgárok körében, a Medián legújabb felmérése szerint a Fidesz-KDNP a teljes népesség körében 33%-os támogatottságon áll. Ez ugyan jelentős csökkenést mutat az egy évvel ezelőtti támogatottsághoz képest, de még így is jelentős, 19 százalékpontos előny a legnagyobb ellenzéki párttal, az MSZP-vel szemben. A kormányzó pártszövetségnek akkor lenne bármilyen félnivalója jelen pillanatban, ha az ő támogatottságuk csökkenésével arányosan valamelyik ellenzéki párt kiemelkedne, képes lenne magáról a kormányképes alternatíva képét sugározva meghódítani a szavazókat, azt a 40%-ot, amelynek jelen pillanatban saját bevallása szerint nincs pártja. Amíg ez a tendencia nem látszik a közvélemény kutatások adataiban, addig a Fidesz megteheti, hogy viszonylag keveset foglalkozik ezekkel a számokkal, a következő választások azonban, a jelenlegi helyzet szerint még messze vannak, addig pedig még fordulhat a kocka a politika harcterén, de intő jel lehet, hogy, szintén a Medián kutatása szerint, az emberek 61 százaléka szerint jelenleg rossz irányba mennek az országban a dolgok.

Szólj hozzá!

2011.04.17.
20:12

Írta: Monaldi

„ Csakazértis és kamikaze menalitás”, egy éves a kormány

Az újságcikkeket böngészve bukkantam rá erre a szalagcímre a kormány egy éves működésével kapcsolatban és elgondolkodtatott: „csakazértis és kamikaze mentalitás”. Ha jól átgondoljuk az utóbbi egy évet jól látható, hogy mindkettő nagyon találó a kormányzás eseményeinek és döntéseinek függvényében. Gondolok itt a szembefordulásra az Alkotmánybírósággal, a Költségvetési Tanáccsal vagy akár a kétharmadnak köszönhető reformhullámok áradatára, kommunikációjára és fogadtatására is. A nem túl párbeszédes jogalkotási stílussal működését megkezdő Orbán-kormány vezetési mentalitása talán annak is betudható, hogy nem akármilyen gazdasági- pénzügyi- költségvetési feltételek között kellett belevágnia a munkába. Sokszor a dinamikus mentalitásból adódik, hogy lépéseiket nem úgy kommunikálják az állampolgárok felé, hogy azok megfelelő társadalmi elfogadottságot nyerjenek. Ez egy a kormányt egyfajta szemszögből láttató és láttatni képes kommunikáció, amelynek köszönhetően a támogatásra érdemes gazdasági kezdeményezések és egyéb előre mutató intézkedések negatív fogadtatásban részesülnek. A baj ugyanis nem a kormány lendületében vagy a céljaiban, de még nem is az eszközökben található meg, hanem az eddigi szokásokat és meneteket áthágó és az Alkotmánybíróságot vagy Érdekegyeztető Tanácsot is megkerülő döntéseivel. Ezeket alátámasztják a nemzetközi szervezetekkel való konfrontációk, amit jól példáznak a médiatörvény uniós visszajelzései, vagy a gazdaságpolitika zsákutcája és vészcsengője, a Széll-Kálmán terv.

Már a kormányzás első hónapjaiban egyértelmű volt, hogy az eddigiekkel élesen szembeforduló, új parlamenti és kormányzati modellnek lehetünk tanúi, amely szakít az elmúlt nyolc év ellenzéki programjával. Ez lényegében a kétharmadból következő nagyfokú mozgástérnek és a gazdasági válság okozta recesszív helyzetből való kilábalási szándéknak tudható be. A kormányzás első féléve a nem túl párbeszédes vezetéstől és a magánnyugdíjpénztárak reformjától volt hangos. A nyugdíjpénztárak reformja is csak egy példa arra, hogy a kormány lépései nem feltétlen a pozitív visszajelzést érték el, hanem csak a kormányzati mozgástér bővüléséért vívott harc egyik állomásának elérését és. Kezdődött az egész a nyugdíjkasszák okozta hiány felszámolásával és annak folyományaként a rendszer teljes átalakításával.  Az intézkedések többsége elsősorban a gazdaság talpra állítása volt és ennek érdekében hozzányúltak az adórendszerhez is és az Alkotmánybírósággal is szembefordultak a kitűzött célok elérése érdekében.

A 2011-es évben pedig természetesen a magyar soros elnökség volt az első számú prioritás, de sajnos ez sem feltétlen pozitív visszhangot kapva került a köztudatba mind nemzeti és nemzetközi körökben is. Az EU-elnökséget az év elején a médiatörvényt elutasító nemzetközi közvélekedés majd az új alkotmányozás folyamata homályosította el. A történelmi alkotmányhoz való visszatérés minden értelemben nagy falat mind a kormánynak mind pedig az állampolgároknak. Annak ellenére, hogy emberek tömegei kötődnek érzelmileg az 1989-es alkotmányhoz nem tekinthetünk el a jelenlegi tervezet kritikáitól sem. Nemcsak országos, hanem nemzetközi szinten is kapott hideg és meleg visszajelzéseket is az alkotmányozás, sőt az Európai Bizottság is meg akarja vizsgálni, hogy nem ütközik-e az Európai Unió Alapszerződésébe. Mégis a februári reformok egy egészségesebb gazdasági szerkezet kialakulását idézhetik elő. A soros elnökség nagyon jó biztos lábakon álló programmal kezdte meg működését 2011 januárjában. Sokan attól féltek, hogy a belpolitikai folyamatok rányomják majd bélyegét a soros elnökségre és nehogy megismétlődjenek a cseh események vagyis, hogy egy belpolitikai válságba torkolljon az egész elnökség. A cseh példa végig az elnökség feje fölött lebegett, a kormány bebizonyította, hogy megérdemelte a kétharmados bizalmat és nincs szükség kormányváltásra, mert az Orbán Viktor vezette kormány a nehézségek ellenére is uralja mind a belpolitikai új alkotmány előkészületeit és a külpolitikailag óriási jelentőséggel bíró soros elnökséggel járó kötelezettségeket.

            Az egy év eredményei alapján elmondhatom, hogy egy eseménydús és nem épp zökkenőmentes, de nagyon dinamikus négy éves kormányzás kezdetének lehetünk tanúi. Azzal, hogy ez a kormányzati stílus illetve „mentalitás” hova vezet és, hogy ez az elvárható-e egy kétharmaddal rendelkező kormánypárttól azt csak a választópolgárok dönthetik el azzal, hogy érdemesnek tartják a kormányt arra, hogy bizalmukkal ajándékozzák majd meg őket a következő választásokon is. Orbán Viktor és kormány kap hideget és meleget is mind a sajtóban mind pedig az állampolgárok körében is, de felmerül a kérdés: vajon a vegyes érzéseket keltő „csakazértis és kamikaze mentalitás” ereje kitart a négyéves periódus végéig? Vagy egy teljesen új fordulatra számíthatunk? Nem fulladhat ki ez a lendület? Abban biztos vagyok, hogy meglepetésekkel teli három év vár még ránk és nem tudhatjuk, hogy milyen irányt vesz még a folytatás. . .

 

 

Szólj hozzá!

2011.04.17.
18:39

Írta: írisz89

A második Orbán-kormány első éve

A második Orbán-kormány hamarosan jubilál, ugyanis 2011.május 29-én lesz egy éve, hogy a Fidesz-KDNP fülkeforradalommal átvette az ország vezetését. A Nemzeti Ügyek Politikája néven elhíresült választási programjában Orbán Viktor felsorolja azt az öt alapértéket, amelyeket szem előtt tartva képzeli el jövőbeni a kormányzást: a munka, az otthon, a család, az egészség és a rend. Ezeket nemzeti ügyeknek nevezte és biztosításukat reális célként definiálta.

Az ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk a második Orbán-kabinet első évi teljesítményét, meg kell néznünk, hogy mennyiben teljesültek a „szép szavaik”.

A munka kérdéskörében, a választási ígéretek között többek között az található, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremtenek, a vállalkozások adminisztratív terheit csökkentik, és az adórendszert egyszerűsítik.

Az értékelés első pontját negatívan kell kezdenünk, mert a jelen helyzet azt mutatja, hogy ez a bizonyos munkahelyteremtés nem igazán valósult meg. A munkanélküliségi ráta ugyanis nem mozdult el a 11,5 százalékos szintről, ezért nem tapasztalható javulás a foglalkoztatás helyzetében. Ehhez kapcsolódik a vállalkozási kedv növelésének kérdése, ahol is szintén nem vált valóra az ígéret. A járulékemelés éppen a legálisan bejelentett munkavállalókat foglalkoztatók terheit növelte, és a magyar kis- és középvállalkozásokat érintette a legérzékenyebben. Az adórendszer egyszerűsítése valóban megtörtént és ez esetben már pozitívabban fest a kép. Hatályba léptették az egykulcsos, arányos, családi adórendszert, amely a munkát és a gyermeknevelést érezhetően elismeri, és Magyarországot a térség legversenyképesebb országává teheti.

Az otthon és a család értékét a szociális intézkedések gyűjtőneve alatt találjuk meg. Ez a programrész elég homályosra sikeredett, a helyzetleíráson kívül sok lényegi megoldási javaslatot nem tartalmaz. Egyedül talán az ragadható ki, hogy kormányra kerülésük esetén nem terveznek bőkezű szociális kiadásokat, sőt a közmunkaprogrammal inkább munkára ösztönözni szeretnék a segélyből élőket. Ebben a témakörben a legfontosabb erkölcsi kinyilatkoztatás a minél nagyobb születésszám elérésének célja volt. Ehhez pedig minden segítő körülményt (családbarát munkaügyi szabályok, gyermeket nevelő nők diszkriminációjának csökkentése) próbálnak megteremteni. Szociálpolitikai ügyként, ígéretet tettek még a devizahitelesek megsegítésére, a kilakoltatási moratórium bevezetésére és a nyugdíjak megvédésére.

A közmunkaprogram, bár kevesebb forrással, de elindult, igaz, a remélt következmények még váratnak magukra. Ezen kívül azonban több jó elképzelést is megvalósítottak. A családbarát adózás mellett létrejött az adómentes kereslet és az egyenes ági öröklés adó-és illetékmentessége. Egyértelműen kedvező a családok számára a Gyes 3 évre történő visszaállítása, illetve az, hogy a nők 40 év munkaviszony után nyugdíjba vonulhatnak. A nehéz helyzetbe került lakáshitelesek megsegítésére a kilakoltatási moratóriumot ígéretükhöz hűen betartották, ami jó pontként könyvelhető el. A jelenlegi és jövőbeni nyugdíjak védelmében a kormány visszaállította a nyugdíj-pénztárválasztás szabadságát. Ez lehetővé teszi, hogy mindenki visszaléphessen az állami nyugdíj-rendszerbe, ahol garantált a nyugdíja. A kormány ezzel a sokat vitatott döntéssel egy biztonságos, fenntartható nyugdíjrendszert kíván megteremteni.

 

Választási programjuk legrövidebb részét éppen a szörnyű állapotban lévő egészségügynek szentelték. Sok konkrétumot nem találunk, csupán azt jelentették ki, hogy felére csökkentik a kórházi várólisták hosszát és igyekeznek javítani az ellátás minőségén.

Ezen a téren tapasztalható a legkevesebb érdemi változás, előrelépés (továbbra is nagyon hosszú várakozási idő, rossz körülmények), holott nagyot lendíthetne a kormány népszerűségének növelésén, ha rendbe tudnák végre tenni a nagybeteg magyar egészségügyet. Ha azért harcol a kormány, hogy a demográfiai helyzeten javítson, a születésszámot növelje, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül az emberek egészségének megőrzést sem. Amíg azonban ilyen áldatlan állapotok között kell a betegeknek gyógyulniuk, amíg nem tudják megtartani a világon mindenhol elismert magyar orvosokat, addig nem fog a magyar nép új erőre kapni.

 

Programjuk talán leghangsúlyosabb része a rendhez kapcsolódik, egész pontosan a közbiztonság és az igazságszolgáltatás szigorúságát ígérték. Megismerhettük a három csapás törvény koncepcióját, amelynek lényege, hogy a visszaeső erőszakos bűnelkövetőket a jelenleginél szigorúbban büntetnék. Ezen kívül képet kaptunk arról a felfogásról, amely szerint keményebben akarnak fellépni a rendőrök és tanárok bántalmazóival szemben, és, hogy gyakrabban alkalmaznák a tényleges életfogytiglani börtönbüntetést. Sarkalatos pontként ígéretet tettek arra is, hogy meg fogják erősíteni a rendőrséget, 3500 új rendőr felvételével, valamint el akarják érni, hogy egy település se maradjon rendőr nélkül.

A három csapás mostantól tényleg le fog sújtani, a büntető törvénykönyv szigorítása megvalósulni látszik. A kormány leginkább érzékeny pontja most a rendőrség kérdése és éppen itt érezhetjük a legnagyobb kudarcokat, kormányzati szinten. A két hét alatti rendet rakás, a 3500 új rendőr felvétele, a rendőrszakma megbecsülésének megteremtése és a minden településre jutó rendőri ellenőrzés egyáltalán nem valósult meg. A legjobb értékelést erről, a hétvégén kétségbeesésükben és reménytelenségükben tüntető egyenruhás dolgozók mutatták. Ezen a téren tehát bőven van mit fejlődnie még a kormánynak, hiszen rend a lelke mindennek.

 

A kormány első egy éve talán sok esetben alulmúlta a várakozásokat. Sok jó elképzelés nem tudott megvalósulni, de a maradék 3 év még elég lehet a hiányzó elemek megalkotására. Ez az egy év leginkább a szimbolikus lépésekről szólt: alkotmányozás, kettős állampolgárság, országgyűlés létszámának csökkentése, bérplafon a közszférában, termőföld-vásárlási moratórium és még sorolhatnánk egészen az adómentes pálinkafőzésig.

Egy fontos dologról azonban nem szabad megfeledkezni. Ez az első év minden eddiginél „katasztrofálisabb” volt. A kormányzás első hat hónapjában ugyanis két rendkívüli katasztrófa is történt, amelyek rendkívüli feladatokat teremtettek a kormány számára. A májusi-júniusi árvíz és a vörösiszap-katasztrófa kemény próba elé állította a kormányt, de megmutatták, hogy, amikor összefogás kell, akkor tudnak cselekedni, és nem csak szimbolikusan.

 

 

Szólj hozzá!

2011.04.17.
14:23

Írta: Anne_Shirley

1000 szóban a kormány egy éves tevékenysége

Közel egy év telt el a 2010-es parlamenti választások óta, melyen a FIDESZ-KDNP kétharmados többséget szerzett. A választásokat megelőzően sokáig semmilyen konkrétumot nem lehetett tudni a potenciális kormánypárt programjáról. A www.fn.hu internetes portálon összegyűjtött Fidesz választási ígéretek meglehetősen általánosak, szimbolikusak, illetve az akkor még hatalmon lévő MSZP programjaival, bevezetett intézkedéseivel ellentétesek voltak. A kormány egy éves munkája során ezek többségét már megvalósította, viszont akadtak olyan ígéretek is, melyek ellenkezőjét váltották valóra. A kétharmados többség erejének próbálgatása egy hatalmas törvénymódosítási dömpingben mutatkozott meg a kormányzati ciklus elején. Ekkor megtörténtek azok a módosítások, melyek inkább szimbolikus jelentőségűek, semmint érdemi eredmények lettek volna. Ilyen volt például a parlament létszámának csökkentésére vonatkozó döntés, mely alapján a következő választásokon, tehát csak három év múlva, a képviselőtestület létszáma közel feleakkora (198 fő) lesz, mint a jelenlegi (386 fő). Szintén szimbolikus intézkedésnek minősül a kettős állampolgárság megoldását szolgáló törvénymódosítás, melyben a Fidesz az előző ciklus alatt is benyújtott honosítási eljárásra vonatkozó javaslatát válthatta valóra hatalomra kerülésekor.

 
E törvénymódosítások egy másik csoportját alkották azok témák, melyekben az MSZP azon intézkedéseit módosították, melyek ellenérzést, felháborodást váltottak ki az emberekből. Feladatuk az MSZP-intézkedések visszaállítása volt. Erre a legjobb példa a GYES, illetve a GYED egy évvel való megtoldása, tehát ismét felemelték e támogatás idejét három évre.
 
E szűk egy év alatt azonban voltak olyan intézkedések is, melyek ellenkezőjére tett ígéretet a Fidesz-KDNP, ilyen például a 2011. január 1-je óta érvényben lévő egykulcsos személyi jövedelemadó. Orbán Viktor két hónappal miniszterelnökké való kinevezése előtt az adórendszer megreformálása kapcsán a többkulcsos szja mellett kardoskodott, melyet azzal támasztott alá, hogy az igazságosabb, mint az egykulcsos.
 
Azonban a kormánypárt egyik legfontosabb ígérete az emberek felé nyitott kormányzás megvalósítása volt. Kérdés, hogy ez ténylegesen megvalósult-e? Valóban bevonták a lakosságot az éppen aktuális ügyekbe vagy csak „gumicsontokat” dobált a kormány a népnek? A Fidesz-KDNP kormányzásának első évét véleményem szerint ez utóbbi jellemzi. A kormány lényeges pénzügyi-gazdasági ügyekben dönt, miközben a lakosságot kiragadott kisebb horderejű ügyekben való állásfoglalásra ösztönzi, mondván figyelembe veszi a nép akaratát, vagy jelentősebb, vitákat kiváltó ügyekkel foglalja le az embereket. E két csoport közül az elsőre, mely a döntések meghozatalában való látszatrészvételnek fogható fel, tökéletes példát szolgáltat az Elvis Presley tér számára megfelelő közterület megtalálása, vagy a Liszt Ferenc repülőtér, illetve ide sorolhatók az alkotmányozási folyamat során kiküldött kérdőívekben szereplő kérdések, vagy a vármegyék visszaállításának dilemmája. Az Elvis Presley tér esetét különlegesnek tartom. Egyrészt Tarlós István, Budapest főpolgármestere videójában még meg is említette, hogy sokan gondolhatják úgy, hogy vannak fontosabb dolgok, mint egy közterület elnevezése a rock’n’roll királyáról, például a BKV hatalmas mértékű adósságállományának javítása. Mégis kellett valami, amivel kapcsolatban a lakosság úgy érezhette részt vehet és igenis számít a szava. Ezt az esetet azért tartom még érdekesnek, mert a szavazás lezártát követően kiderült, hogy a lakosság rosszul szavazott. Tarlós István emiatt felülírta az eredményt és nem az emberek által megszavazott Margit híd budai hídfőjéhez, hanem a Ferenc körúthoz gondolta áttenni a teret. Később ezt ismét korrigálták, mivel „kiderült”, hogy az új tér magában foglalna egy 1956-os emlékparkot, ezért a netes szavazók által kiválasztott helyen lesz majd e nélkülözhetetlen tér.
 
Az alkotmányozási folyamatban felhasznált kérdőív az előző példához hasonlóan nem komikus, inkább a figyelemelterelés eszköze volt. Azért az első csoportba sorolom a 12+1 kérdésből álló kérdőívet, mivel a benne szereplő kiragadott kérdések többsége nem a társadalmi vitát célozta meg, hanem magától értetődő vagy közömbös kérdésekre várta a helyeslést. Minimális visszaküldési aránnyal, de azt meg is kapta a kormány. A feltett kérdések közül a gyermekek után járó szavazati jog kérdése volt talán az egyetlen, mely az általam felállított gumicsont-tipológia második csoportjába tartozik.
 
A kormány által dobált gumicsontok második kategóriájában tehát olyan ügyek találhatóak, melyek célja az, hogy beszéljenek róla az emberek, esetleges viták alakuljanak ki azok kapcsán. Mindez azt szolgálja, hogy míg a lakosság ezeken a témákon rágódik, addig a háttérben meghozhatják az érdemi döntéseket. Ilyen volt a médiatörvény, a dohányzás betiltása az aluljárókban és a BKV megállóiban, a hamburgeradó, a felsőoktatási törvény, a 98%-os adó, illetve a már említett gyermekek után járó plusz szavazati jog. Minden kétséget kizáróan a médiatörvény váltotta ki a legnagyobb visszhangot, ugyanis nem csak belső, hanem külső rosszallást is eredményezett. A dohányzás megállókban való betiltása szintén egy olyan gumicsont volt, amin a lakosság heteken keresztül rágódhatott. Dohányosok és nem dohányzók érdekei közötti különbségtétel, előbbi csoport jogainak korlátozása, stb. Mindeközben zajlott a kormány gazdasági megszorító csomagjának kidolgozása.
 
Hasonlóan jó téma volt a 98%-os végkielégítési adó, már csak azért is, mert mellette a fél százalékos járulékemelés szinte fel sem tűnt. A gyerekek után járó plusz szavazati joggal kapcsolatban elhelyeztek a kérdőívükben is egy kérdést, tehát a lehetőséget is megadta a kormány arra, hogy a magyar lakosság válaszoljon erre a konkrét kérdésre, ne csak beszéljenek róla. Érdekes a felvetés, mert már több országban is gondolkoztak e szavazati jog bevezetésén, de eddig ezt mindenhol elvetették. A hazai társadalmi viszonyokat ismerve, pedig nem volt kérdés, hogy a magyar lakosság döntő többsége nem ért egyet ezzel, másrészt alkotmányos elveket sértett volna ez az intézmény. Természetesen nem vezették be a plusz szavazati jogot, de legalább az emberek beszéltek róla. Míg azonban ez a kérdés foglalkoztatta közvéleményt, másodlagos hírnek tűnt az, hogy az Európa Tanács vizsgálatot indít Magyarország ellen, és az egész alkotmányozást és a jogrendszert vizsgálni fogja. Ilyen esetekre ez és az ehhez hasonló kiragadott „gumicsontok” tökéletesen lefoglalják a lakosságot.
 
Ami viszont érdekes lenne az például a kormány konkrét gazdaságpolitikája, mely a Széll Kálmán tervben található, de ebben a dokumentumnak nincs túl sok konkrétum. Egy jobban kidolgozott, e tervezeten alapuló dokumentum a Konvergencia Program, ami most még csak angol nyelven érhető el, és Brüsszel véleményére vár. Több megszorítás, illetve „változatlanság” is található benne, mint például a korkedvezményes nyugdíj felszámolása vagy, hogy a közszférában dolgozók fizetése még legalább egy évig nem fog emelkedni.
 
A törvénymódosításokon, illetve a gumicsont-dobáláson kívül a hatalom stabilizálása jellemző a kormány első egy évére. Természetesen a fontosabb pozíciókba saját embereit helyezte el a kormánypárt, az ellenőrző pozíciókat átvette, illetve a Fidesz elszámoltatásaitól volt hangos a sajtó. Ez utóbbiról most még csak az mondható el, hogy a körülötte lévő hírverés több mint a tényleges eredmény.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kormány gumicsont

2011.04.16.
11:48

Írta: kiscsibe88

Egy éves az Orbán- kormány

Közel egy évvel ezelőtt a választópolgároknak köszönhetően a Fidesz-KDNP 2/3-os többséget szerzett a magyarországi parlamenti választásokon. 2010-ben a felmérések alapján a legnépszerűbb pártnak számított a Fidesz. A Medián 2011. áprilisában készített közvélemény-kutatása szerint viszont, hatalomra jutásukat követően visszaesett a támogatottságuk, mivel nőtt a bizonytalan szavazók száma. Ennek ellenére a biztos pártszavazók továbbra is kitartanak a Fidesz mellett. A felmérés alapján jelenleg a Fidesz 56, az MSZP 22, a Jobbik 16, míg az LMP 5 százalékponton áll. Továbbra is Orbán Viktor, miniszterelnök számít a legnépszerűbb politikusnak Magyarországon, habár a vele szimpatizálók száma is csökkent. Általános jelenségnek számít egy párt népszerűségének csökkenése a kormányra kerülést követően, de ettől függetlenül a jelenlegi adatok ismeretében a Fidesznek nem kell tartania attól, hogy az elkövetkező időszakban elveszítenék a stabil kormányzás lehetőségét. Ráadásul az ellenzék soraiban sem található egyetlen olyan párt vagy politikus sem, aki veszélyt jelentene a kormánypárt számára. Ez ellen pedig maga a Fidesz is tesz, köszönhetően kommunikációs stratégiájának, melynek szempontjából meghatározó elemnek számít az ellenfél állandó szem előtt tartása és tévedéseiknek folyamatos hangsúlyozása a választópolgárok felé.

A 2010-es választásokat követően Orbán Viktor leghangzatosabb kampányígéretei között a munkahelyteremtés, az egészségügy megmentése, a közrend helyreállítása, a gazdasági növekedés elérése és az elszámoltathatóság megvalósítása szerepelt, de egy év elteltével komoly eredményeket egyik téren sem tudott felmutatni. A Fidesz kormány első intézkedései között főként közjogi és szimbolikus jellegű változtatásokra került sor, mint például a Belügyminisztérium és a közigazgatási államtitkárok posztjának visszaállítása, a Polgári Törvénykönyv módosítása vagy az új alkotmány kidolgozása.

            Egy évvel ezelőtt a Fidesz célul tűzte ki maga elé, hogy mindenféleképpen szakít a szocialista kormány által folytatott megszorító politikával és ígéretet tett az adócsökkentésre. Ettől függetlenül az elmúlt nyolc évben az MSZP által felhalmozott költségvetési hiány okozta károk kiküszöbölése érdekében - a kormány vállalva a felelősséget és esetleg az állampolgárok támogatásának elvesztését - döntést hozott és bevezettette a különadókat, valamint megszűntette a magán-nyugdíjpénztárakat. A különadó bevezetése esetén félő volt, hogy a nagy nemzetközi vállalatok elpártolnak az országtól, amely nagy kihatással lesz az amúgy is gyenge lábakon álló hazai gazdaságra.  Ha a Fidesznek sikerül fenntartania az új adórendszert és stabilizálni a gazdaság helyzetét, amelynek hatásai csak hosszú távon fognak megmutatkozni, akkor egyenes út vezet számára az újabb siker eléréséhez, ha viszont a tervek megbuknak az nagymértékben kihatással lesz a párt jövőjére is. Ettől függetlenül látszik, hogy a Fidesz-KDNP gazdaságpolitikája gyenge lábakon áll és hirtelen ötletek alapján próbálják megoldani a felmerülő problémákat, megfelelő biztosítások nélkül. Nem meglepetés, hogy ilyen intézkedések mellett az államháztartási hiányból sem sikerült refaragniuk. Ráadásul ahhoz, hogy a fent említett intézkedéseket a kormány véghez tudja vinni rákényszerült az Alkotmánybíróság jogköreinek megcsonkítására is. Ezt követően a Fidesz bejelentette a Széll Kálmán Terv keretében vállalt adósság elleni intézkedéseket tartalmazó csomagját, melynek egyes pontjaival a Nézőpont Intézet felmérése alapján az emberek nagy része egyetért.

Az elmúlt egy évben az Orbán-kormány intézkedései közül nemzetközileg a legnagyobb vitákat a médiatörvény váltotta ki, mellyel kapcsolatosan hazánk miniszterelnökének Németországgal és Franciaországgal szembeni erőteljes kirohanásaitól volt hangos a nemzetközi sajtó. Ezeknek az eseményeknek árnyéka kivetült az év eleje óta tartó soros magyar EU elnökségre is. Az Európai Parlament felszólította a magyar kormányt a médiairányítás függetlenségének visszaállítására, valamint a véleménynyilvánítás és a kiegyensúlyozott tájékoztatásra vonatkozó állami beavatkozásnak a megszüntetésére is. Az Európai Unió sikeresnek találta a magyar elnökség első három hónapját, mivel minden előzetesen megbeszélt témáról szó esett. Az EU-s szakértők szerint Magyarországnak sikerült jelentős előrelépéseket elérnie az integráció, a schengeni-határok kiterjesztése, valamint a Duna-stratégia kérdéseiben.

Az elmúlt egy évben látható volt, hogy a kormány a politikai és gazdasági célok elérése érdekében nem riadt vissza semmiféle nemzetközi és hazai konfliktustól. Vállalva ezzel akár a népszerűségének nagymértékű visszaesését is, amitől azért egészen addig, amíg az ellenzéki oldalon nem tűnik fel egy karizmatikus személyiség vagy párt nincs oka félni. A legnagyobb támadások is inkább külföldről az Európai Unió felől érték a magyar kormányt - gondolok itt a médiatörvényre -, mivel az ellenzéki pártok közül egyedül az MSZP rendelkezik elegendő médiafelülettel ahhoz, hogy kinyilvánítsa a véleményét, de ők még mindig a saját kormányzásuk időszakában elhibázott döntésekkel vannak elfoglalva a bűnösöket keresve. Ettől függetlenül, Orbán Viktor vezette kormánynak még mindig van három éve arra, hogy megtalálja az utat Magyarország számára és egy stabil politikai, gazdasági és társadalmi helyzetet alakítson ki.

 

Szólj hozzá!

2011.04.10.
23:54

Írta: Krezsnyev

Átmeneti

A 2010-es magyarországi választásokon győztes és kormányalakításra a választók által érdemesnek találtatott Fidesz kétharmados többséggel váltotta a regnáló szocialista kormányzatot. Az akkori szakértői vélekedések szerint –melyeket a közvélemény kutatások tisztán igazolni látszottak- ez volt a legnagyobb kérdése a választási versenynek. A találgatások középpontjában az új alakuló többség, a kormányzópárt céljai voltak. Milyen teendők mentén fogható meg a kétharmados kormányzás? Milyen intézkedéseket hozhat, az eddig regnáló politikai hatalmakat meghaladó eszköztárral dolgozó politikai erő? Ahogyan a választások után sejteni lehetett, ilyen az alkotmány többször felszínre került problémája is. 2011 áprilisára a parlament színtere lett az alkotmányozás formális folyamatának. A sajtó, és az érdeklődés szempontjából a fő közpolitikai kérdéssé lépett elő. Érdemi vitára ad okot, mind alkotmányjogi, és politikatudományi szempontból egyaránt. Véleményem szerint a fennálló politikai viszony- és érdekrendszerek a legvégső forrásai a kérdés megértésének.

1 komment · 1 trackback

2011.04.10.
23:53

Írta: csakapresszokave

Utángyártott katarzis?

A következőkben a jelenleg zajló alkotmányozási folyamattal kapcsolatban két kérdést szeretnék alaposabban körüljárni: egyrészt, értelmes-e ebben az esetben a legalitás és a legitimitás fogalmainak határozott szétválasztása, másrészt, a mostani események milyen befolyással lehetnek a magyar politikai rendszer későbbi történéseire. Alapvetően a döntéshozatali folyamatra szeretnék koncentrálni, a várható végeredményre való reflektálás mellett.

8 komment

süti beállítások módosítása